Sutus Áron művelődésszervező: – Szabadka számomra a szecessziós és polgári örökség; szökőkút és egykori fürdők; védőszentek és a méltó helyére visszakerült Szentháromság-szobor; püspökségi központ és székesegyház; színház-kavalkád; útszéli keresztek és könyörgésünk színhelyei; Kosztolányi- és Csáth-világok; barangolások az elveszettnek és meglopottnak hitt történelmünkben; filharmónia és Lányi Ernő; homokpuszta és Danyi Magdolna fái; Palicsfürdő és mólóink emlékezete; tavaly óta a Szabadkai Félmaraton is – de mindenekelőtt újjászületésünk, újjászületéseink!
Jónás Gabriella színművész, egyetemi tanár: – 1974-ben kerültem Szabadkára, így szabadkainak vallom magam. Első látásra megszerettem a várost, de ami igazán fontos, hogy a város is megszeretett, elfogadott és befogadott engem. Szabadka számomra az otthont jelenti. Ami megfogott ebben az észak-bácskai településben, az a szecessziós városközpont, a társasági élet. A 70-es években különösen élénk közösségi élet folyt, akkoriban különösen nyitottak és barátságosak voltak az emberek. Ez életem meghatározó élménye volt.
Bunford Gábor zenész, szaxofontanár: – Szabadkán éltem le a gyermekkorom, majd egyetemi tanulmányaim miatt Újvidékre költöztem, és ott éltem tizenöt évig. Ekkor jöttem rá, hogy Szabadka sokkal többet nyújt egy városnál, egy igazi családi életet. Ezért is jöttem vissza Szabadkára. A városnak megvan a nyugalma, rendelkezik iskolákkal, középiskolákkal, zeneiskolával, sportklubokkal, mindazzal, ami egy boldog családi élethez szükséges. Ez azt is jelenti, hogy a középiskola végéig egy család együtt maradhat. Ez egy nagyon fontos szempont. Szabadka egy családbarát város.
Hulló István biológus: – Mivel Szabadkán születtem, ez a város jelenti számomra a szülőföldet, az egyetlen helyet, ahol otthon érzem magam. Életem során szinte el sem hagytam Szabadkát, csak rövid időre. Olyankor is, amikor elhagyom a várost, elkap a honvágy, mert nagyon erős a kötődésem Szabadka iránt. Egy belső megnyugvást érzek, harmóniát, amikor visszatérek. Csak akkor vagyok kerek egész, ha itt vagyok valahol a Városháza tornyának közelében.
Pesti Emma képzőművész: – Szabadkai vagyok. Itt születtem, és 30 évemből 26-ot itt is éltem. Szabadka a családot, otthont, biztonságot jelenti számomra. Itt tettem meg az első lépéseimet, mondtam ki az első szavaimat, jártam óvodába, iskolába, itt lettem azzá, aki vagyok. Ezért mindig hálás leszek neki. Örökre bevésődtek a lelkembe gyönyörű épületeinek szecessziós részletei (a mókus, a méhkas, a denevérbestia – aki szabadkai, biztosan tudja, miről beszélek), a zöld szökőkút kerámiája, a pelivános fagyi, a Majomplacc, a mézeskalács városházánk, a korzó, a sárga kövek... Szeretem Szabadkát, minden szépségével és hibájával együtt.
Agárdi Gábor újságíró: – Szinte születésem óta koptatom a város macskaköveit. Mindig meghatódom, valahányszor végigsétálok a Radić fivérek utca két oldalát szegélyező fák alatt. Ősszel gyönyörű a megsárgult levelek között bóklászni. Lassan járva, közben figyelni a régről maradt házak homlokzatát. Becsöngetni egy baráthoz néhány jó szóra. Majd jöhet pár gombócnyi mennyország a Pelivan fagyizóban, vagy esetleg egy kis egzotikus ízeket idéző Malaga Mirko bácsinál, a központi Postával szemben. Azután pár korty hűsítő víz, ahogy a helyiek ismerik, a köcsögös kútnál. Délidőben pedig a Városháza kilátójából, madártávlatból kémlelni a várost. Figyelni az önfeledt vagy éppen gondterhelt embereket. A távolba meredve hallgatni a szél táncát. Majd csak úgy kiülni a Zsinagóga elé az egyik padra. Esetleg beülni valahová egy üdítő italra, megebédelni. Néhány éve Miami Beach partjainál süttettem magam. Imádtam a sirályokkal fürdőzni. Mégis az volt a legszebb az egészben, hogy tudtam, hogy Szabadkára térek majd vissza. Csodálatos környék ez, ha nézünk és nem csak látunk.
