Az útjukat a halál kísérte

Az 1944-es partizánmegtorlások ártatlan, magyar áldozataira emlékeztek vasárnap délután a községben az utolsó helyszínen, a magyarkanizsai Nagytemetőben. Az önkormányzat szervezésében tartott főhajtáson a Cifraszűr vegyes kórussal együtt énekelték el az emlékezők a magyar Himnuszt, majd ezt követte Palatinus István plébános az alkalomhoz illő szertartása.

Beszédet dr. Forró Lajos történész mondott, melyben hangsúlyozta azt is, hogy végső megnyugvást az áldozatok temetése jelentene.

- 1944. október 8-án vonult be a szovjet hadsereg és a nyomukban érkező partizánok. A kanizsai magyarok jövőtől való félelme egyszeriben rettegéssé változott. Az új jövevények raboltak, fosztogattak, feltörték a borospincéket és nőket erőszakoltak meg. A gyilkosságtól sem riadtak vissza. Lelőtték a kaszárnya védelmére hátrahagyott tizenegy katonát, pedig azok megadták magukat. Megölték az álmából felriasztott rendőrt, Sipeki Pált. Megkezdődtek a magyarok elleni atrocitások. A kanizsai magyarok sorsáról egy helyi szerbekből alakult tízes tanács döntött. Ők szabták meg, hogy a helyi magyarok közül kiket kell összeszedni és bezárni a városháza pincéjébe. A cellákban nem csak kanizsaiak szenvedtek. Érkeztek Oromhegyesről, Tóthfaluból, Adorjánról is foglyok. A nem helyieket vagy berendelték Magyarkanizsára kihallgatásra, vagy egyszerűen néhány partizán lovaskocsival begyűjtötte őket. Tari János plébános, aki 1944-ben Tóthfaluban káplánkodott, emlékei szerint a tóthfalusi Szabó Dénes plébánost október 25-én vagy 26-án kocsival hozta Magyarkanizsára egy partizáncsoport. Az elfogottak nagy részét a pincében agyonkínozták. Őket éjszakánként hordták ki a Tisza menti erdőbe, tetemeiket tömegsírba dobálták. Az ilyen szállítmányok mindennaposak voltak, ezért a sírt be sem temették, csak mésszel öntötték le a hullákat. Voltak olyan áldozatok is, akiket élve hajtottak az erdőbe és ott lőttek agyon. Bolvári Katalin, aki a Gyöngytyúk és a Kórház utca találkozásánál lakott, megfigyelte, hogy összekötözve kivégzésre hajtották az embereket. Egy ilyen alkalommal sikerült két halálra ítéltnek megszöknie, Gajda Jánosnak és Ladóczki Mátyásnak. Mára az iratokból pontosan tudjuk, hogy Tito partizánjai aktív résztvevői voltak a gyilkolásoknak, és minden a főparancsnok utasítása szerint történt. A helyi gyilkosok mellett Petar Relić Čedo büntető alakulatai járták a vajdasági magyar falvakat. Megjelentek Kanizsán, Martonoson, Horgoson is. Az útjukat a halál kísérte mindenütt – mondta többek között dr. Forró Lajos.

– Azzal, hogy ma kimondjuk a nevüket, visszaadunk nekik valamit abból, amit akkor elvettek tőlük: az emberi méltóságot. Valami azonban még hiányzik. Ebben a községben öt tömegsír van. Három Magyarkanizsán, egy-egy pedig Horgoson és Martonoson. Több száz ember nyugszik jeltelen sírban – emlékeztett a történész.

Az emlékezés virágait Magyarkanizsán a közélet és a politikum képviselői helyezték el az emlékműnél, majd az első világháborús katonasíroknál is.