Felhúzom a redőnyt. Késő délelőtt van már, mégis a kora reggelit idéző ködös, színtelen tónusok szűrődnek be erőtlenül az ablakon. Az összképtől ma is torz kifejezés merevedik az arcomra. A piszkos pára nemcsak az utat tette mocskossá, a levegőt is úgy beszennyezte, mintha az egy évek óta mosatlan függönyként ereszkedne az ablak és a látóhatár közé. A szürkeségen vakítóan ütnek át a villanypóznákra akasztott trikolór zászlók színei. Karónként nem volt elegendő egy, kettőt-hármat is kitettek belőlük. A zászlós ünnepek rég elmúltak már, így hivalkodó látványuk csak a diszharmóniát generálja ebben a kilátástalanságot árasztó homályban.
***
A tömbház előtt vastag, sáros levélszőnyegen gázolnak át az emberek. A szorgos munkások hiába járatták egész éven át, minden hétköznap hajnaltól azt az idegesítő fújós masinát, más művelet híján a levelek avarrá rothadtak a múló hónapok alatt. Mire az autóhoz érek, mintha egy istállón baktattam volna át. De most a legkevésbé sem érdekel, sáros-e a cipőm, a kötelező teendők minél gyorsabb lebonyolítása jár a fejemben. Lestrapált testek és pszichék kereszttüzében mozgok a kinti világban. Az enyémhez hasonló gondterhelt vagy kifejezéstelen arcok néznek ki a giccsesen feldíszített tolóablakok mögül.
***
A váróban vad csipogásba kezd a telefonom. Már megint ugyanaz a személy tajtékzik a dühben, félregépelt szavakból álló tőmondatokban ontja magából sérelmeit. Hát most is elkezdődött, méghozzá a szokásosnál korábban. Lehalkítom. Közben a fokozódó szorongás az ismerős, de soha el nem játszott menekülési forgatókönyvet pörgeti újra meg újra az elmémben.
***
Az orvos megkérdezi, mi a panaszom. Semmi olyan, amivel korábban ne találkoztam volna, csak most jóval erősebbek a tünetek. Megkapom a gyógyszert recepten, a kezelést a beutalón. Fogynának már el a decemberi napok, zárna be végre minden, túlélem, csak ne kelljen már felírni egy újabb nyomasztó teendőt a naptáramba. Visszaérek a sötét lakásba, legalább már benn vagyok. Nem jó itt, viszont kintről most semmilyen mentőövet sem várhatok. A felfűthetetlen szobák és a dohos szag gyermekkori otthonomat idézik, de megmagyarázhatatlan módon kapcsolódik össze a kettő, mivel valójában összehasonlíthatatlanok: ott a régi helyen még élt bennem a remény arról, hogy ez az állapot úgyis csak ideiglenes. A reményről pedig most teljesen más dolgok jutnak eszembe.
***
Néhány héttel ezelőtt távolról figyeltem a plébánia udvarán rendezett gyertyagyújtást. Jó lett volna magamba fogadni az ott elhangzó gondolatokat, de nem jutottak el hozzám. Láttam, ki gyújtja meg a második gyertyát, később néhány szót is váltottam vele. Megölelt, majd elmondta, hogy holnap már a másik otthonában lesz, több határral odébb, azt is halkan hozzátette: alig várja az indulást. Nem tudom, a remény halvány formája csillant-e meg a szemében, vagy csak a menekülés megkönnyebbülése, mindenesetre én azon az estén nem tapasztaltam semmit az aktuális égi üzenetből. Néhány nappal később a magyar irodalmi élet jelenleg legtöbbet emlegetett alakját hallgattam. Hosszasan értekezett a remény végleges kiapadásáról és a sebzett, új angyalokról, akik a régiekkel ellentétben már nem közvetítenek felénk semmit. Az sem lehet véletlen, hogy ez a beszéd éppen most, a reménytelen várakozás időszakában hangzott el.
***
Még egy utolsó kísérletet tettem, hogy megsegítsem lelkemet: ismét elmentem, hátha az öröm gyertyájának fellobbanásánál hallok valami felemelőt. Hallottam is, ám a szavak abban a pillanatban kihullottak az emlékezetemből. Mintha nem tudnám befogadni a jó hír egyetlen magvát sem. Aztán valaki közelebb lépett, és annyit mondott: örülök, hogy itt vagy. Nem tudom, ez ok-e az örömre, vagy inkább arra, hogy még mélyebbre kerüljek önmagam árkában. Közben ugyanezt az ólomsúlyú sötétséget veszem észre más, az elérhetetlen fény eljövetelére váró társaim kiüresedett gesztusaiban. Vajon ők hisznek benne?
Nyitókép: Pixabay
