Tipikus utolsó pillanatos ember vagyok. Ha a rossz tulajdonságaimat kellene számba venni, kétségkívül a halogatás lenne az első helyen. Mindig is ilyen voltam, az iskolai ellenőrzőkre, egyetemi vizsgákra is az utolsó napon kezdtem készülni, a mai napig vannak olyan feladatok, munkák, amelyeket addig odázok, amíg csak lehet. Nem azért, mert megfeledkezem róluk, épp ellenkezőleg, igen sokat gondolok a teendőimre, csak közben folyton megnyugtatom magam, hogy van még idő… Aztán egyszer csak már el is fogyott. (Most is csütörtök este van, és én hősiesen küzdök az ihlettel.) Szerencsére senki nem kötelez arra, hogy kiadjam magam, és listázzam a kevésbé előnyös és szerethető oldalamat, így maradjunk csak annyiban, hogy halogató vagyok, és a határidők a legjobb barátaim.
Ajándékokat is legtöbbször az utolsó pillanatban vásárolok. Sőt, az ajándékbeszerzési módszeremet külön sportágként is lehetne regisztrálni, nevezhetnék mondjuk úgy: plázamaraton gyorsasági szakág, amely sprint, akadályfutás és némi pánik keveréke. Ám az ember – jó esetben – próbál tanulni a hibáiból, fejlődni, ügyesebben csinálni mindazt, amiben korábban nem jeleskedett. Nos, én is így tettem. Elhatároztam, hogy a Mikulás az idén nem lóhalálában, kapkodva, lihegve érkezik. Nem bizony. És nem is sebtében összeállított csomagocskákat kézbesít, hanem igazi, személyre szabott meglepetéseket. Egyébként is mindenki tudja, hogy a legjobb dolgokat mindig a nagynénihez hozza az ünnepi futár, nemcsak a Mikulás, hanem a Jézuska meg a nyuszi is.
Idén úgy gondoltam, profi módon teszek eleget ennek a kedves kötelességnek. Előre gondolkodtam, korán vásároltam, és precízen elrejtettem az ajándékokat – arra a bizonyos szupertitkos, bombabiztos helyre –, nehogy idő előtt illetéktelen kezekbe kerüljenek, és nagy igyekezetemben saját magam romboljam le az illúziót.
Elégedett mosollyal figyeltem az ünnepi előkészületeket, és nyugodt lélekkel vártam a napot, amikor a kitisztított csizmácskákba ajándékot csempész a nagyszakállú, és az izgatott kis szívek megtelnek csodával. Elérkezett a pillanat, a csizmák készen álltak, csillogtak-villogtak. A gyerekek izgatottan lesték, várták a varázslatot. Én pedig… keresni kezdtem. És kerestem. És kerestem. Minden lehetséges rejtekhelyet megnéztem, bekukkantottam az ágy alá, végigtapogattam a legfelső polcokat, benéztem az előszobaszekrény titkos fiókjába, ahova egyébként valószínűleg be sem fért volna, amit vettem, megnéztem a spájzban, a befőttek mögött, még a szennyeskosarat is átkutattam. Mindhiába. Az ajándékok nem voltak sehol. Egyszerűen eltűntek, elnyelte őket a föld. Már abban is kételkedni kezdtem, hogy tényleg megvettem-e őket, vagy csak meg akartam venni. Feladtam. Mi mást tehetett volna hát szerencsétlen „Mikulás”, kapta magát, és ebben az évben is benevezett az ajándékvásárlás nevű pánikfutamra. Késő este még nyitva lévő boltok után kutatott, kutyafuttában összeállított csomagokat készített, és lóhalálában, kapkodva érkezett meg a meglepetés. Édességek, bár abból legalább a legfinomabb fajták, gyümölcsök, hogy valami egészséges is legyen, egy-egy apró játék, plüssmackó, kisautó, a móka kedvéért, sapka, egy pár zokni, mert az mindig kell, és mert az utolsó pillanatban már csak ezeket sikerült beszerezni. A meglepetés öröme persze nem maradt el, csak én tudtam, hogy ezek a gyorsan-gyorsan csomagok, az igazi ajándékok pedig ebben a pillanatban is ott lapulnak a lakás egy titkos rekeszében, ahol valószínűleg majd júliusban találok rájuk.
Mi ebből a tanulság? Mondhatnám, hogy semmi, vagy akár azt is, hogy kudarcot vallottam, nem sikerült leküzdeni önmagamat, de az ünnep szellemében próbáljunk meg optimisták lenni. Úgy tűnik, a halogatás nem is olyan rossz dolog, igenis vannak előnyei: Ha az ember az utolsó pillanatban vásárol, legalább biztosan emlékszik, hová tette a dolgokat.
Nyitókép: Pixabay
