„OK”

Semmi nem érdekli már ezeket, akármit mond nekik az ember, elintézik egy „OK”-val, és mennek is tovább, mint akik jól végezték a dolgukat, sehol egy „Rendben”, egy „Persze!” vagy egy „Természetesen!”, hogy a „Kérem”-ről meg a „Köszönöm”-ről már ne is beszéljünk, azokat a szavakat mintha nem is ismernék, panaszolta a minap a szomszédasszonyom, előkapva zsebéből a telefonját, hogy alátámassza, milyen hevenyészett, szűkszavú üzenetekben kommunikál vele a kis unokája, amit nem csupán nem vesz jó néven, hanem kifejezetten sértőnek is tart, mert folyton úgy érzi, mintha le akarná őt rázni. Szó sincs ilyesmiről, próbáltam nyugtatgatni, ők egyszerűen így kommunikálnak, örüljön, hogy nem csupán különféle jeleket küld neki válaszként, tettem hozzá, ezzel próbálva meg némiképp elvenni a szavai élességét, ám csakhamar bebizonyosodott, hogy rosszul döntöttem, jobb lett volna hallgatnom, és bölcsnek maradnom, hiszen az ártatlannak hitt megjegyzésemmel egy újabb szellemet szabadítottam ki abból a bizonyos palackból, ugyanis kiderült, hogy azok annyira bosszantják, hogy egyenesen ki lehetne velük zavarni a világból, igaz, olykor ő is lájkol ezt-azt a Facebookon, vagy nagy ritkán más hangulatjelet is odabiggyeszt egy-egy tartalom alá, ám leginkább véletlenül, ugyanis akkor, amikor pörgeti az üzenőfalat, és nem figyel oda, előfordul, hogy belájkol valamit, meg akkor is, amikor elbóbiskol a telefonnal a kezében, mert olyankor nem igazán képes kontrollálni az ujjai mozgását, főleg, amikor arra ébred, hogy esik ki a telefonja a kezéből, és megpróbál utánanyúlni, hátha sikerül elkapnia.

Tudja, hogy az „OK” a digitális kommunikáció egyik leggyakrabban használt kifejezése, amely mögött, annak ellenére, hogy semlegesnek tűnik, érzelmek, szándékok és határok egész sora rejtőzhet? – próbáltam valamelyest más irányba terelni a beszélgetés fonalát, mielőtt még jobban belemélyedhetett volna a kérdéskör taglalásába. A minap olvastam valahol, folytattam, nem hagyva sem időt, sem teret a reakcióra, hogy az „OK” sok esetben nem igazi egyetértést, hanem sokkal inkább valamiféle passzív elfogadást jelent, sőt olykor éppen azt jelzi, hogy az illető véget akar vetni a beszélgetésnek, sőt ezzel voltaképpen le is zárja azt. Láttam az arcán, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését a téma iránt, ezért tovább folytattam, mondván, a szakemberek szerint sok egyéb dolgot is elárulhat rólunk egy-egy ilyen válasz, mert ha például valakit a mindennapok során bőbeszédűnek tartunk, akkor nála egy ilyen reakció akár fáradtságra, bosszúságra vagy sértettségre is utalhat, ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az online kommunikáció során egy ilyen válasz sokkal távolságtartóbbnak tűnhet, mint a szemtől szemben történő kommunikáció során, ott ugyanis nem kíséri mimika, intonáció vagy egyéb olyan jellemző, amely segíthetne nekünk abban, hogy megfelelőképpen értelmezzük azt, így maradnak a hagyományos eszközök, mint például a kontextusba helyezés vagy a megszokott kommunikációs minták követése, mivel ezek segítségével legalább valamelyest megbizonyosodhatunk arról, hogy vajon beszélgetőtársunk valóban haragszik-e ránk, vagy csupán rohan valahová, és nincs ideje a trécselésre, netán kimerült, és nem maradt ereje a társalgásra stb. Arról nem is beszélve, tettem hozzá, még tovább feszítve a húrt, hogy az írásjelek, az időzítés és a korábbi kommunikációs minták is árnyalhatják az ilyen üzenetek milyenségét, szóval nem kell azonnal elkeserednie, nyugtatgattam, egyáltalán nem biztos, hogy az unokája le akarja őt rázni, ha csak annyit ír neki, „OK”, vagy legalábbis nem minden esetben, így olyankor érdemes több tényezőt is figyelembe vennie, mielőtt még messzemenő következtetéseket vonna le belőle. 

Persze, nem akartam elbagatellizálni a helyzetet, a vele való beszélgetések nem is nagyon adnak erre lehetőséget, hiszen az esetek többségében hiába is próbálnám meggyőzni arról, hogy nincs igaza, legyen szó bármilyen témáról, amelyben határozott véleményt alkot, márpedig számára szinte minden téma ilyen, előbb-utóbb egészen biztosan rá kellene döbbennem arra, hogy szélmalomharcot vívok, így már jó ideje leszoktam az efféle kísérletezésről, ami miatt gyakran magam is szívesen elintézném egy „OK”-val, mondván, gondoljon, amit akar, attól még ugyanott kel fel és ugyanott nyugszik le a nap. Ám most már tudom, hogy nem tehetem, tapintatosabbnak kell lennem, nehogy a végén még engem is azzal a váddal illethessen, hogy le akarom őt rázni, még akkor se, ha egyébként neki is tisztában kellene lennie azzal, hogy – ahogyan az általam olvasott újságcikkben idézett szakemberek fogalmaztak – az „OK” válasz valódi jelentését mindig az adott helyzet, a kapcsolat dinamikája és a kommunikációs stílus dönti el, ezért a legjobb, ha nem próbáljuk meg túlelemezni, arra azonban mégiscsak érdemes odafigyelni, hogy a rövidke válasz mikor válik hűvös távolságtartássá, és mikor nem, mert ha ennek tudatában vagyunk, és el is fogadjuk, akkor fel kell ismernünk azt is, hogy bizony vannak olyan helyzetek az életben, amikor egy hetykén odavetett „OK” többet mond bármi másnál.