Nem abból a korosztályból jövök, akinek a szomszédok egész életükben meghatározó szerepet játszottak. Persze, ott volt a gyermekkori csapat az utcáról, de már mindenki elköltözött egykori lakhelyéből, és a kapcsolatot sem tartjuk egymással. Most nem is ránk, fiatalabbakra, hanem az akkori felnőttekre gondolok, azokra az emberekre, akik szinte mindennap összefutottak, néha akaratukon kívül is. Ünnepeken, hétvégéken vagy csak átlagos vasárnap délelőttökön mindig be lehetett kopogtatni a másikhoz. Néha csak egy kis liszt kellett a sütéshez, vagy valami más hiányzott, amiért akkoriban nem lehetett rögtön a boltba rohanni, a segítségnyújtáshoz tartozott legalább egy rövid beszélgetés is. Habár ez már nem számított annak a régről emlegetett világnak, amelyben kimondatlan családi köteléknek számított a szomszéddal való kapcsolat, gyermekként éreztem – annak ellenére, hogy értettem volna a mélységét –, meghatározó az a viszony, amely ezek között az emberek között van. Még akkor is, ha éppen nehezteltek egymásra, vagy már unták, hogy a szomszéd minden lépésről tud, úgy is, hogy be sem tette a lábát a kapun.
Később, amikor felnőttem, és idegen helyekre költöztem, éppen addig tartottam magam szerencsésnek, amíg nem ismertem a szomszédaimat. Ezek a társasházi emberek olyanok voltak, mint a lépcsőházi gonosz szellemek, még a velük való véletlen szemkontaktus is végzetesnek bizonyult. Különböző csoportokra osztottam őket. Voltak az öregek, akik egy mára már történelmi rendszer hozadékaként jutottak hozzá ezekhez a lakásokhoz (és azóta sem változtatták meg bennük még a berendezési tárgyak helyét sem). Ők voltak a folyosók „őrei”, akik látták, mikor kivel jövök, vagy éppen mi van nálam. Általában nem köszöntek, csak szemmel vertek. Az ilyen házakban mindig akadt legalább egy család is, amelynek az életét akaratlanul ismertem. Hallottam minden drámájukat, amelyek hol mulatságosak voltak, hol inkább a szociális központ értesítése jutott róluk eszembe. Aztán ott voltak a zajkeltők, akik hajnalban fúrtak, délben porszívóztak, este tangóharmonikáztak, éjjel meg üvöltve videóchateltek. Létezett még a füstös ember, a tisztaságmániás közös képviselő, a passzív-agresszív virágültető kategória, meg azért jobb esetben akadt egy-két teljesen átlagos, különösebb rigolya nélküli szomszéd is. Ami közös bennük, hogy egyikkel sem lehetett kialakítani semmilyen emberinek mondható kapcsolatot sem.
Évekig nem ismertem ezeket az embereket, akiket viszont igen, azokhoz évek kellettek, hogy elfelejtsem. Végül egy kis utcába sodort az élet, ahol a gyermekkoromból való ismerős érzés fogott el. Ugyan a legtöbb lakó között már itt is jobbára a köszönésre redukálódott a jószomszédi viszony, mégis akadt egy-két – az utcában őslakosnak számító – személy, aki fontosnak tartotta e tradíció ápolását. Például egy idősebb asszony, aki – talán nem is miattam, hanem mert a férjemet és korábban az ő nagyszüleit is ismerte – engem is a szárnyai alá vett. Mindig akad nála pár jó szó, egy kis sütemény, meghívó ebédre vagy csak az a fajta figyelem, ami már a családtagok között is ritka. Manapság szokatlan dolog az efféle közvetlenség. Mintha a kapun kívül idegen terepre lépnénk, ahol nem illik megosztani és nem is akarunk semmit kiteregetni az életünkből. Mégis jó érzés tudni, hogy ebből a régimódi jószomszédi világból maradt még valami. Ilyenkor az egykori szomszédokra is gondolok. Hálával, amiért ott voltak velünk szemben. És még mindig szerencsésnek mondhatom magam, amiért ismerhet(t)em ezt a fajta közelséget.
Nyitókép: Pixabay
