Nézem a fát, ahogy ráfekszik a hűvös északi szélre, és folyamatosan hullik róla a levél. Szinte szemmel látható gyorsasággal válik egyre csupaszabbá a növény.
Ugyanez a fa néhány nap múlva teljesen csupasz lesz, ahogy a levegő is egyre hidegebbé válik, beköszöntenek a hajnali fagyok, majd a nappalokon sem nagyon kúszik fagypont fölé a hőmérő higanyszála. Minden megdermed, a növény bőre és benne a folyadékok is. Aztán néhány hónappal később ismét egyre élénkebbé válik, tavasszal fokozatosan feléled a természet, ez a fa is, újraindul benne a mozgás, ami elvezet az első rügyekig, a nagy tavaszi zöldrobbanásig.
Amikor a hárs virágzik, már minden más növény is a zöld pompás árnyalataiban játszik, hosszú hónapokig és még hosszabb nyári napokon át tart ez a diadal. Egészen a langyos nyár végi estékig, amelyekben ott bujkál a legnagyobb terebélyesség, egyben már annak emléke, de végül ott rejtőzik ezekben az estékben az első hűvösebb fuvallat sejtése is. Akkor aztán a lét energiái átbillennek a delelőn, a lüktetés egyre gyengébbé válik, az élénk színek lassacskán fakóbbá tompulnak, és egyre gyakoribbá válnak az elmúlás közvetlen jelei. S akkor majd újra előbukkannak a hideg északi szélre támaszkodó fák, amelyek már készülnek a fagyos időszak átvészelésére.
Aki a természetet figyelve él, nem tud nem a megújuló, körkörösen ismétlődő mintázatokban gondolkodni, nem tudja nem úgy szemlélni a körülötte nyüzsgő, eleven, nap mint nap újjászülető csodát, az élet ciklikusan újraíródó, megszentelt történetét. Az ilyen szemlélődésnek ugyanúgy sajátja a csendes áhítat, mint a rácsodálkozásból fakadó izgalom. És aki így figyeli a természet törvényeit, nem tudja nem hasonló ciklikus rendben értelmezni az emberi történelmet, hiszen ugyanannak az egy egésznek a részei vagyunk mi is.
*
Ilyen s hasonló dolgokon tűnődtem a minap kint a pusztában, amikor eszembe ötlött egy nemrég olvasott érdekes, a sajtó által felkutatott és kuriózumként bemutatott múlt századi újságcikk valahonnan nagyon régről, talán a kétezres évek elejéről. Az eredeti cikk a feltételezések szerint önmagában teljesen érdektelen lehetett a maga idejében, de a tény, hogy létezett a jelenség, amiről beszámolt, különös dolog tudatosítására adott alkalmat, s ehhez még persze az is hozzáadódott, hogy a kataklizma utáni új időszakban minden ilyen szöveganyagnak, mint dokumentum értékű kincsnek, hatalmas jelentősége volt.
A cikk arról szólt meglehetősen száraz publicisztikai stílusban, hogy a fővárosi börtönökben átszervezésekre kerül sor, és a költséghatékonyság érdekében az eddiginél kevesebb helyen kell elférnie ugyanannak a mennyiségű fogvatartottnak. Mindez tiltakozásokat váltott ki különböző jogvédő szervezeteknél, de az illetékesek nem találnak más megoldást a felmerülő problémákra, így véghez kell vinni a megszorítást.
Mindenki, aki valamilyen módon a cikket boncolgatta, főleg a börtön szóba kapaszkodott bele, hiszen ennek a jelentése okozta a legnagyobb fejtörést és megdöbbenést. Kiderült, hogy a szöveg megírásának idejében a szó olyan helyet jelentett, amelyen a bűnt elkövető embernek egyedül kellett lennie, vagy legalábbis nagyon kevés másik emberrel érintkezhetett.
Ez egészen hihetetlennek tűnt. Az írás minden értelmezés szerint úgy jellemezte a börtönt, mint egy meglehetősen erős besorolású büntetés, amivel a komoly kihágásokat vétő embereket büntették. Vagyis valami nagyon rossz dolog lehetett.
Mi manapság fizetünk azért, hogy egyedül lehessünk. Pontosabban mondva: aki a társadalomban él, és aki megteheti, fizet. Emellett van egy szűk, félbolondnak tartottakból álló csoport – amelyhez jómagam is tartozom –, akik önszántukból kiléptek a társadalom peremére, lemondva annak minden előnyéről, és elviselve a megvetést, kiszorulást az ún. civilizált világból – szinte vadembernek tartanak minket.
De aki nem tanult meg itt, a természetben, a peremvidéken élni, annak fizetnie kell néhány csendes, nyugodt s eközben biztonságos napért. S régen ezt büntetésnek tartották.
Nyitókép: Pixabay
