Legkisebb korunktól kezdve a hős katona mítoszában nevelkedünk. Ezt sugallják a tankönyvek a történelmi személyek tekintetében, a mesék, amelyeket mondanak nekünk, ez köszön vissza sok szépirodalmi műből, például egyes versekből, amelyeket gyerekként szavaltatnak velünk, nem utolsósorban ezt érezteti velünk a legtöbb ilyen jellegű film. Ezen történetek hősei a legtöbbször szó szerint is hősök, életüket sem kímélő derék katonák, akik bátorságukkal és helytállásukkal példát mutatnak másoknak, semmitől sem riadnak vissza, hajtja őket a tettvágy, aminek köszönhetően dicsőségre méltó tetteket visznek végbe az igazságosság nevében. És mi hiszünk bennük, mert jó hinni abban, hogy léteznek ilyen rendíthetetlen emberek, akik szükség esetén a segítségünkre lehetnek. Hiszünk, noha tisztában vagyunk azzal, hogy a háború irtózatos jelenség. Mert a politikai vezetők és a hadvezérek magasztos kijelentésein túl miről is szól valójában a háború? Erre a kérdésre kiváló válasz az Alex Garland és Ray Mendoza által készített Hadviselés (Warfare) című játékfilm, amely a közelmúltban lejátszódott iraki háború poklába nyújt betekintést.
Az elmúlt években számos film készült már az iraki háborúról. Említésre érdemes Kathryn Bigelow A bombák földjén (2008), Paul Greengrass Zöld zóna (2010) és Clint Eastwood Amerikai mesterlövész (2014) című műve. Az említett alkotások mind a maguk egyedi módján engednek bepillantást a háborús konfliktusba és az abban részt vevő személyek életébe. Valamennyi mű egy kicsit más arcát mutatja a háborúnak. Ilyen tekintetben a Hadviselés sem kivétel, szándékában és hozzáállásában azonban kifejezetten radikális. A film arra vállalkozik, hogy brutális naturalizmussal, már-már dokumentarista hitelességgel tárva elénk a katonák testi-lelki valóságát, testközelből mutassa meg a háború rettenetét. Ebben az alkotásban nincsenek kidolgozott karakterek, épületes párbeszédek, az elhangzó szöveg nagy részének a befogadását megnehezíti a katonai szakkifejezések használata, és maga a történet sem annyira érdekfeszítő, hogy pusztán az elmesélése elvarázsoljon bennünket. És mégis: a film működik.
A cselekmény 2006. november 19-én játszódik Ramádiban. Egy amerikai katonai szakasz mesterlövészállást szándékozik felvenni a tengerészgyalogság műveletének támogatására. A tetszőlegesen kiszemelt városközponti magánlakásban létesített titkos megfigyelőpontot azonban gyorsan felfedezik a felkelők, és csakhamar támadást indítanak ellene. A film azt mutatja meg, hogyan reagálnak a kialakult szituációra a fiatal katonák. Az átélt borzalmak következtében többen hosszabb-rövidebb időre lelkileg teljesen szétcsúsznak. Az iraki felkelők szorításába került amerikai osztagban nincsenek hősök: csak jajveszékelő sebesültek, lefagyott harcosok, a krízishelyzetet túlélni vágyó fiatalemberek. Az alkotás fegyverropogással és a szenvedők sérüléseinek láttatásával teli második fele valódi vizuális horror, nem kevésbé idegőrlő azonban a film első fele, amikor még ugyan nem történik semmi, ám az állásukon a megfigyelésre berendezkedő katonák egyre nagyobb aggodalommal figyelik a környéken feltűnő helyi embereket, akiknek a viselkedése egyre gyanúsabb. Ők is, és mi is tudjuk, hogy csak idő kérdése, mikor csapódik be egy lövedék.
A filmet a rendező-forgatókönyvíró-producer Alex Garland (Ex Machina, Expedíció, Ők) és Ray Mendoza iraki veterán közösen írták és rendezték. A páros már dolgozott együtt Garland előző művén, a Polgárháborún, amelyben Mendoza katonai tanácsadóként működött közre. A ramádi történet Mendoza személyes élményén alapszik, hiszen tengerészgyalogosként részese volt a feldolgozott akciónak. A film saját és bajtársai emlékei alapján igyekszik rekonstruálni az eseményeket, pontosan úgy, ahogyan megtörténtek: az unalmas rutintevékenységgel, a feszültséggel teli várakozással, az idegőrlő csatazajjal, a sérültek szenvedéseivel egyetemben. A mű emelkedettség nélkül, szinte kamaradrámai eszközökkel ábrázolva az ütközet szörnyűségét, valós időben meséli el a minimálisan dramatizált történetet, aminek működéséhez sokban hozzájárul, hogy az alkotók nagy hangsúlyt fektettek az audiovizuális szempontokra: annyit érzékelünk a történésekből, amennyit maguk a résztvevők is láthattak és hallhattak a körülöttük keletkezett zűrzavarban. Ez a megoldás fokozottan nyomasztó légkört teremt, és rendkívül valósághű benyomást kölcsönöz a műnek. A Hadviselés másfél órába sűrítve, autentikus módon szemlélteti, hogyan is néz ki valójában egy fegyveres összecsapás. Csak azoknak javaslom a film megtekintését, akiknek nincs romantikus prekoncepciójuk a katonalétről.
Nyitókép: Pixabay
