Időnként az a naiv gondolatom támad, hogy autó nélkül ugyanúgy boldogulnék, mint vele. Nem szeretek vezetni, inkább kényszerből teszem, és ha lehetséges, úti céljaimat a legközelebbi helyekre jelölöm ki. Ha netán messzebbre – különösen ismeretlen terepre vagy nagyvárosokba – szólít a kötelesség, akkor pedig igyekszem egy nálam magabiztosabb sofőr társaságát keresni.
Gyermekkoromban úgy képzeltem, mindennapi teendőim és leendő munkahelyem majd rövid sétányi vagy kerékpáros távolságra lesznek. Ezt gondoltam a kézenfekvőnek és ideálisnak, hiszen így láttam a szüleimnél és a szomszédoknál is. Kora reggel megjelentek a kapukban, ráfordították a kulcsot, és gyalogosan megindultak. Az autó általában akkor került elő, amikor beköszöntöttek a hidegebb téli napok. Ahogy azonban a világ kitágult, a település beszűkült, a megmaradt lakók örülhettek, ha egyáltalán a közelben találtak munkát, nemhogy sétatávolságra. Az alig vegetáló környezet és a leépülés ellenére az emberek élettempója egyre feszítettebbé vált: eltűntek a nyugodt tempóban lépkedő szomszédok, egymás hegyén-hátán parkoló autók váltották fel őket.
Nem lettem kivétel én sem, sőt annyira siettem az autóvizsgával, hogy a tizennyolcadik születésnapomra már a kezemben tartottam a friss jogosítványt. Nem azért, mert mindenáron vezetni akartam, hanem mert ez is magától értetődőnek tűnt, ugyanis hiába járt a többség gyalogosan vagy biciklivel, autója mindenkinek volt, hiszen egy olyan vidéken, ahol a kiszámítható tömegközlekedés fogalma ismeretlen, mindenki tudta, milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet, ha csupán a két lábára hagyatkozik. Ezt leginkább abban a végtelennek tűnő öt évben éreztem, amikor hetente idegenek fuvarjára kényszerültem egyetemi tanulmányaim alatt. Aztán az utolsó évben sikerült megörökölnöm egy velem egyidős, nem túl mutatós, de szinte kifogástalan állapotú Fordot. Tökéletes szolgálatot nyújtott. Igaz, a szervó nélküli kormány egy-egy alátekerésnél megizzasztott, és klíma helyett huzattal lehetett hűteni a forróbb hónapokban, viszont az alacsony fenntartási költségek és a megbízhatósága kárpótolt mindezért. Néhány év után, amikor már elég félretett pénzem gyűlt össze, motoszkálni kezdett a fejemben egy új autó gondolata. Persze csak egy idézőjelesen újé, pont olyané, amilyet a halandók vásárolnak több, magukban elmormolt ima és könyörgés közepette a gyanús nepperektől. Engedtem a csábításnak, mivel egyre kellemetlenebbül éreztem magam a harmincéves járgányom miatt, és megtettem azt a lépést, amelynek következményeivel még ma is számolok.
Előbújó rozsdás foltok, recsegő kormány, világító lámpák a műszerfalon, az autó előző életéből hátramarad kókler eszkábálások… Csupán néhány év alatt az árának legalább felét rákölthettem a javításokra, de egy idő után már nem számoltam a kiadásokat. Úgy történt mindez, hogy az autót továbbra is csak a legszükségesebb dolgokra és a legközelebbi helyekre használtam. Ahogy a költségek nőttek, úgy fogyott a tűrőképességem, egyre gyakrabban fordul meg a fejemben a kiinduló gondolat: nem biztos, hogy nekem szükségem van erre, talán ugyanúgy boldogulnék nélküle, mint vele. A szorongató érzés főként az éves műszaki vizsga és regisztráció közeledtével kerít hatalmába, már-már olyan gondolatok forognak a fejemben, hogy hagyom a fenébe, majd eladom valamennyiért, akármennyiért. Aztán bekapcsolnak a kényelmi érvek és az a szánalmas függés, amit ennek a járgánynak a hiánya okozna, még úgy is, hogy boldogan elfelejteném a vezetés tudományát. Aztán minden lelkierőmet összeszedve belenyúlok a takarékba, fájdalmasan egymás után illesztem a tucatnyi ezrest meg kétezrest, begördülök a műszaki állomás udvarára, majd a világ leghosszabb tizenöt perce után úgy várom a mestert, mint az orvost, aki a műtőből hoz híreket az élet-halál között lévő családtagomról. Amennyiben „minden rendben”, kisebb eufória ébred bennem. Mégis jó, hogy van ez a járgány, hogyan is tervezhettem nélküle? Az önámító szemlélet valameddig kitart, legalább szűk egy évig, a következő regisztrációig.
Nyitókép: Pixabay
