Úton

Délelőtt 11 óra, száznegyvennel száguldunk az autópályán. Órák óta úton vagyunk, és még előttünk is többórányi út. A forgalom egyre sűrűbb, én pedig egyre erősebben szorítom a kormányt. Érzem, hogy izzad a tenyerem, a lábamban megfeszülnek az izmok, ahogy nyomom a gázpedált. Minden idegszálammal figyelek, a mellettem elhúzóra, a mögöttem villogóra, a hirtelen fékezőre, a rázós szakaszokra. Ahogy haladunk, hirtelen az az érzésem támad, mintha élet-halál harcot vívnék a többi autóssal, mintha egy őrült hajszába csöppentem volna, amelyben minden perc számít. Pedig én nem akartam versenyezni senkivel. Mi nem sietünk sehova. Nem késünk el. Csak oda akarunk érni. Mégis tartani kell a tempót, aki túl lassú, elkalandozik, hibát vét, kiesik, a többiek pedig száguldanak tovább.

Amikor erősebb, gyorsabb, nagyobb jármű jön mögöttem, ösztönösen félrehúzódok. Nem mérem magam hozzá, nem is akadályozom, csak tessék, haladjon, ha siet. Akkor is utat engedek, ha valaki nem gyorsabb és nem is erősebb nálam, egyszerűen csak túl agresszív. Menjen, ez a csata nekem nem éri meg. Vannak azonban helyzetek és pillanatok, amikor bennem is fellángol az önérzet, én is érek annyit, mint a másik, vagyok olyan ügyes és gyors. Mérlegelek, gyorsítok, előretörök, előzök, irányítok, nem csak sodrórom.

A visszapillantóban nézem az arcokat, komoly, koncentráló vonások, éles, villanó tekintetek. Mindenki figyel az útra. Mellettünk fák suhannak, villanypóznák ritmusa kísér, felüljárók ívei szelik át a horizontot. Fények és árnyak, csillanó kerekek, pirosan villanó lámpák… és mögöttük ott lapulnak a szándékok és célok. 

Az utastársam mellettem alszik, békésen, egyenletesen szuszog. Nem látja, mennyi minden történik körülöttünk, nem hallja a motorok búgását, a gumik csikorgását, a ritmusváltásokat sem érzi. Rám bízta magát. Nemcsak az autót és az irányítást engedte át nekem, hanem a biztonságát is, az életét az én kezembe tette. Van ebben valami súlyos felelősségérzet, de van benne valami könnyű, felemelő is: jó érzés tudni, hogy bízik bennem. 

Pedig reggel még csak játszottunk. Egyetlen kő-papír-olló döntötte el, ki kezdje a vezetést. Egy gyors mozdulat, egy könnyed nevetés. A papír beborította a követ, így kerültem én a volán mögé. Néha a nagy dolgok ilyen apróságokon múlnak, nagyobbak is, mint hogy ki legyen a sofőr. Azóta telnek az órák, gyűlnek a kilométerek, lassan egymásra rakódnak és összefolynak. De tudom, hogy hamarosan cserélünk. Átadom a kormányt, végre hátradőlhetek, becsukhatom a szemem, és én is rábízhatom magam. 

Addig azonban tartani kell a tempót. A sávváltásokat, az előzéseket, a gyorsításokat és a lassításokat. Mert mindig van valaki, aki előzni akar, és mindig van, akinek utat kell engedni. Mindig van, aki mögöttem jön, és van, aki előttem tűnik el a messzeségben. És közben a világ is átalakul körülöttünk. A megszokottól, az ismerőstől mindig valami új felé haladunk. A végtelen síkság lassan dombokba fordul, a szívszorítóan száraz kukorica- és napraforgótáblákat örökzöld fák, majd erdők váltják. Az egyhangú szántóföldek után dombok emelkednek, majd hegyek közé szorulunk. A színek, a fények, az illatok is változnak. És bennem is változik valami, olyan érzés, mintha a mögöttünk hagyott szakasz már egy régi élet darabja volna, előttünk pedig új táj, új út, tele bizonytalansággal és váratlan fordulatokkal.

És valahogy mégis, ennek az egésznek ritmusa van. Mint a játék reggel: kő, papír, olló. Valaki győz, valaki enged. Egyik pillanatban az emberé a döntés, a következőben már másé. A következő kör talán másképp alakul. És bár az út végtelennek tűnik, egyszer mindenki lehúzódik, addig viszont tartani kell a kormányt.