A késő esti híradót nézte, még nem tudott elaludni. Ivan fejében ezernyi gondolatszál szövődött és gabalyodott össze, fogalma sem volt, hogyan oldja meg az előtte álló teljesíthetetlennek tűnő munkafeladatot. Vera éjszakás volt, még vele sem oszthatta meg gondját. Bámulta a képernyőt, a fejében ismétlődő kattogás monotonná vált, lassan elapadtak a problémamegoldó ötletek, és azon kapta magát, hogy szemét ismét azon a hosszú repedésen pihenteti, amely már jó ideje bosszúságot okoz neki. Harmadik éve, hogy a vakolat alól derékmagasságban előtör, majd a padlóig terjeszkedik az az otromba hasadék. Amikor minden félretett pénzükkel és hajlott korukig tartó kölcsönnel végre megvehették vágyott otthonukat, az első munkálatok között megjavíttatták ezt a falat, majd gyékénybarna árnyalatra lefestették. Apró lépésenként renováltak, egyszerre nem sokra futotta, de a nagyobb hibákat eltüntették. Legalábbis látszólag. Mire az első, saját otthonukban töltött évüket ünnepelhették volna, a barnás vakolat egy hét alatt ugyanott és ugyanúgy szétnyílt, mint a javítás előtt. Bosszankodtak, főleg Ivan, akit annyira zavart, hogy a mellékállásából keresett havi bevételét rögtön anyagra és mesterekre költötte. Egy hétig verték, fúrták, falazták, majd újra lefestették, és a fizetséget megkapva szó nélkül távoztak. Ivan nem igazán értett az ilyen munkához, olyan távolt állt szakértelmétől, hogy kénytelen volt hinni abban, végre orvosolták a problémát. A második év is eljárt felettük a házban, mindent felújítottak és kicseréltek, nyoma sem maradt azoknak a berendezési tárgyaknak, amelyeket az előző tulajdonostól „megörököltek” és kényszerből használtak. Aztán egy hasonlóan hosszú, gondterhelt munkanap után Ivan a kanapéra vetette magát, és mikor a tévéképernyőre nézett volna, tekintetét mágnesként balra vonzotta a hosszú, görbe mélyedés. Ismét előtört rejtekhelyéről. A férfi dührohamát igyekezett leküzdeni és egyszerre undort érzett a ház iránt. Verát csak az ismételt kiadások aggasztották. Őt igazából az sem érdekelte volna, ha így marad. Megmondta Ivannak, hogy az ő mindennapjait nem teszi tönkre ez a repedés, különben is, örülniük kellene, hogy csak ennyi maradt vissza a felújítás után, mások ennél sokkal rosszabbul járnak. Mindez nem nyugtatta meg Ivant, csillapíthatatlan idegenségérzet terjedt szét benne, valamikor a hajnali órákban tudott csak rendesen elaludni.
Utolsó olvasmányélménye elevenedett meg álmában. Annak a könyvnek egy rövidke fejezete, amelyet a kiadóban dolgozó kollégája ajánlott neki. A regény egyik első szereplőjét, Aleksander Đorđevićet 1955-ben Ljubljanából az isztriai félsziget északi csücskére helyezik át, hogy erdőfelügyelőként a továbbiakban ott teljesítsen szolgálatot. A helyi rendőrfelügyelő fogadja és rögtön elvezeti abba a házba, amelybe azonnal, bérmentve beköltözhet. Csak egy gond van az ingatlannal. Bár az előző lakói már jó ideje elhagyták, ruháik a szekrényben lógnak, az ágyuk megvetve, sőt még az utolsó étkezésük elporladt és megfeketedett maradványai is ott hevernek a konyhaasztalon. Aleksandar nem hajlandó ebben a házban, az elzavart egykori tulajdonosok árnyai között élni. A szoba közepén a padlón tölti az éjszakát, majd másnap felkeresi az őt fogadó rendőrfelügyelőt. Az dühösen tájékoztatja, hogy minden rendelkezésre álló ház ilyen, de mivel Aleksandar nem hagyja magát lerázni, az öreg egy távoli dombra mutat, és mogorván azt javasolja, hogyha nem tetszik a kapott ingatlan, építsen magának ott egy újat. A fiatal erdőfelügyelőnek áldásként kínálkozik a lehetőség. A falutól messze, a magaslaton nekifog a ház alapjainak lerakásához.
Álmában Ivan látta az építkező alakot, majd észrevette, hogy már nála vannak a téglák és a lécek. Éppen a szobát építi, de az a repedés magába szív mindent. Közelebb hajolt és belenézett a résbe. A látványtól úgy összerezzent, hogy hirtelen felébredve a padlón találta magát, úgy, mint Aleksandar az idegen házban.
Nyitókép: Pixabay
