2025. augusztus 17., vasárnap

Kvintesszencia

Már lement a nap, a horizont alól világította meg a nyugati égboltot. Káprázatos színeket festett a zenitig, ahol az első csillag pislákolt a mélykékben. A bozótos alig mozgott, a belőle itt-ott kimagasló fák lombjába bele-belekapott az alkonyi szél. A fűszálak nem moccantak. A kora este neszei betöltötték a teret, a távolból elszórt hangok hallatszódtak.

A szürkületben egyre nehezebben láttam a környezetet a kőről, amelyen ültem. Ekkor az oda vezető ösvényen egy sovány alak tűnt fel. A félhomályban úgy tűnt, nem is lépked, inkább csak lebeg, suhan bizonytalan mozgással. Ahogy közelebb ért hozzám, jobban is szemügyre vehettem. Nyugodtan lépkedett a keskeny utacskán, rövidre nyírt haja és néhány napos szakálla volt. Könnyű, laza ruhája mintha egy árnyalattal nagyobb lett volna a kelleténél, vagy csak ő lehetett nagyon sovány. Mégsem tűnt betegesnek. Amikor már csak néhány lépésnyire volt tőlem, láthattam, hogy kisimult arccal, derűsen nézelődve közeledik. Csillogó szemei mintha nem közvetlenül a látványra, a tájra figyeltek volna, és amikor rám tekintett, úgy éreztem, hogy nem is engem lát, inkább valahova mögém néz.

Leült mellém a kőre, és mesélni kezdett. Valaha, amikor még más ember volt, álmot látott, amelyben egy letarolt, kiégett, vörös fénnyel derengő pusztaságon állt. Egy arc nélküli démon tűnt fel előtte, és beszélni kezdett hozzá. Nem is beszéd volt ez, inkább valami hangtalan sejtetés, lelkét felkavaró morajlás, mintha valami messzi robajlás zaja szűrődne be tudatába. S álmából ébredése után a néma sugalmazás kényszerítő erővel hatotta át minden pillanatát.

A démoni sugallat feladatokat adott neki, amelyek alól nem vonhatta ki magát. Szinte elvesztette saját akaratát, engedelmeskednie kellett.

Először egy hatalmas hegy előtt állt, amelybe alagutat kellett ásnia. A hegy olyan magas volt, hogy a csúcsa a felhőkbe veszett, és olyan széles, hogy a végét nem láthatta, bármelyik irányba kereste azt a szemhatár peremén. Az ásással eleinte jól haladt, de idővel egyre nehezebbé vált a munka. A föld egyre gyakrabban omlott be, egyre veszélyesebbé vált a feladat. Végül egy hatalmas omlás elzárta mögötte a kijáratot, aztán körülötte is kezdtek beszakadni a falak, majd, miközben az utolsó fénypont is kihunyt, érezte, hogy őt is betemeti a puha sötétség.

Egy hömpölygő folyó mellett tért magához, amelyen gátat kellett emelnie. A víztömeg kényelmesen kanyargott medrében, eleinte semmi sem zavarta a munkát, amíg tervezgette az építést. Ám amikor félre kellett terelnie az áradatot, sehogyan sem sikerült megzaboláznia azt. Hasztalan próbálkozott, mígnem az egyik alkalommal a folyó ereje nem a tervezett irányba terelte a tajtékzó vizet, az kiöntött, és őt is elsodorta, egy örvény a felszín alá húzta.

Következő eszmélése egy tágas, szeles síkságon történt. Ez volt a legkülönösebb feladata. Az égen vészjósló, fekete fellegek tornyosultak, vágtató, süvöltő szél, cikázó villámlás közelgett, neki pedig meg kellett szelídítenie a vihart. Ebbe a feladatba nagyon gyorsan belebukott. A szél úgy kapta fel őt, mint a letépett száraz faleveleket a fákról, amelyeket sorban csavart ki gyökerestől a vad égiháború.

A vihar egy sűrű erdő közepébe repítette. Ám a rengeteg nem volt csendes és nyugodt. Látta, hogy tűz veszi körül, hiába fordította fejét körbe, egyetlen rést sem vett észre, ahol nem tombolt a lángtenger. Égett a lombkorona és a törzsek hatalmas gyertyákként lobogtak. Megértette, hogy ez a feladat más, mint az előzőek. Hogy életben maradjon, meg kell állítania a rohamosan közelgő tüzet. Ám hamar rájött, hogy tehetetlen. Amikor a perzselő forróság őt is elérte, lehunyta szemét, úgy várta a véget. Ám a gyötrelmes halál nem jött érte. Kinyitotta szemét, és ámulva látta, hogy a tűzvész magától elmúlt.

Derengő pusztán állt. A távolban hegylánc vonult, kőhajításnyira folyót pillantott meg. A bágyadt napfényben tétova szél fújdogált.

    Ekkor eljöttem hozzád, mondta. Felé fordultam, de a kövön nem ült mellettem senki.

Magyar ember Magyar Szót érdemel

Nyitókép: Pixabay