Sehogyan sem tudom túltenni magam azon, amit hallottam elhunyt szüleim lakásának új tulajdonosától. A lányának vette meg a lakást két évvel ezelőtt. A felújítási munkálatok hosszan tartottak, falakat bontottak, új parkettát tettek, kicserélték az ablakokat, az ajtókat… Miután végeztek, meghívtak, hogy nézzem meg a volt lakásunkat. Amikor eladtuk az öcsémmel, említettem a vevőnek, hogy szeretném látni, miután felújítják, átrendezik. Nem felejtettek el, és a napokban meg is hívtak. Bár ne hívtak volna, mert akkor sohasem tudom meg azt, hogy hivatalosan ebben a lakásban már heten élnek. A fiatalasszony, a vevő lánya kérdezte meg kissé félve tőlem, hogy ezen a címen a szüleimen kívül voltak-e bejelentve mások. Rajtam és az öcsémen kívül sohasem, de mi már régen kijelentkeztünk, válaszoltam a kérdésére. Mert most vannak, mondta. A régi címünkről át akartunk ide jelentkezni, és a rendőrségen azt a választ kaptuk, hogy nem lehet, mert ezen a címen már heten laknak.
A fiatalasszony elmondta, hogy a rendőrségi hivatalnok sorolni is kezdte a neveket, mind különböző vezetéknevű volt, és nem magyarok, de amikor az elérhetőségüket kérte, azt már nem adta meg, mondván, hogy ezt nem teheti meg. Csak annyit tudott meg, hogy a bejelentkezés a tavalyi választások előtt történt. A szüleim akkor már nem éltek, és a lakás is el lett adva. Új gazdájának most főhet a feje, hogyan rendezi majd ezt a dolgot.
Azzal nyugtatom magam, hogy ez már az ő baja, és igyekszem elhessegetni a gondolataimat a témáról. Ebben segítségemre érkezik, pontosabban repül egy galamb.
Néhány évvel ezelőtt költöztek a szomszéd udvarba, amely nem gazdátlan ugyan, de senki sem gondozza. Időnként eljön egy ember levágni a már derékig érő gazt. Fenyőfák súrolják az égboltot, egy hatalmas diófa is biztosítja a madarak védelmét, sőt, és talán ez a legfontosabb, egy terebélyes tölgyfa árnyékolja be a fél kertet. Ideális hely az örvös galamboknak, akiknek kedvenc étele a makk.
A kertünkbe repült galamb makkot nem talál, de vizet igen. Oda is lépked a tavacskához. Iszik belőle, majd továbbsétál. A fű közül szedeget valamit, majd átrepül egy másik kertrészre, ahova a napokban frissen vetettem fűmagot. Messziről figyelem, ő is engem, de nem fél. Hagyom, hogy szedegesse a magokat, mind úgysem tudja megenni.
Gondolom, a fiókái már akkorák, hogy maggal kell etetni őket. Mert az örvös galamb a tojásból kikelt picinyeit először tejjel itatja, begytejjel, majd később a tejet összetört magokkal keveri, végül már csak magokat ad nekik. Ezt mindaddig nem tudtam, amíg néhány évvel ezelőtt meg nem jelentek nálunk is. Nem túl sokan, de fészket raktak, és egészen őszig velünk voltak. Amikor hűvösre fordult az idő, egyszerűen eltűntek. Nem tudom, hogy hova repülhettek, de valahová a Földközi-tenger partjára. A telet ott töltötték, majd tavasszal visszajöttek. Minden évben megörülök nekik, annak ellenére, hogy sokszor bosszankodok azon, hogy telepotyogtatják az autóm tetejét, ablakait. Megfigyeltem, hogy ebben a műveletben szinte versenyeznek, a kocsi felett húzódó villanyvezetéken táncolva jobbra-balra. Mintha céloznának. Ennek ellenére szeretem őket, mert minden tavasszal elhozzák nekem a távoli és számomra már egyre távolabbi tenger illatát, moraját, az énekeskabócák zsongását. Szép emlékeket idéznek fel, amikor megjelennek, amikor az udvaromban látom őket, ahogy a fában csipegetnek.
Most is ebben a látványban gyönyörködök, nem törődve többé megboldogult szüleim lakásának meggyalázóival, a hét gonosszal.
Nyitókép: Pixabay
