A történet évtizedekkel napjaink után íródott.
A távoli falu egy valamikor fontos főút mentén helyezkedett el. Azóta súlyos korok múltak el, az útvonal hosszú ideje kívül esett a forgalmas nyüzsgésen. Eleinte még járt errefelé néhanapján olyan jármű, amelynek utasa nem egy kisebb-nagyobb kiruccanás után ide igyekezett vissza, hanem csak átutazóban volt. Az ilyen ritka, erre tévedő utazókat mintha csak a kósza szél fújta volna az elvaduló tájra. Nem volt ez zsáktelepülés, az egykori regionális főút révén két irányból is meg lehetett közelíteni; egyszerűen a teljes vidék vált jelentéktelenné, súlytalanná. S ez a falu sorsát, jövőjét is meghatározta.
Ahogy a lakóiét is. A települést két részre osztó főúttal együtt tucatnyi utca húzódott itt, amelyekben egyre kevesebb volt az élet. Ahogy az egész környék fokozatosan kikerült a világ lüktetéséből, egyre kevesebben tudták elképzelni maradásukat. Egyre értelmetlenebbé vált az igyekezet, a küzdelem a legyőzhetetlen ellenfél, a múlás ellen. Eleinte csak néhányan költöztek el, majd fokozatosan egyre többen és többen. Nem volt ez máshogyan máshol sem, a maradók egyre csak olyan híreket hallottak a környező vidékekről, hogy ott sem történik semmi sem másképp, ugyanez zajlik ott is. Sőt, ugyanez történik mindenhol, a világ minden pontján. Bárhol is éljen az ember, ott épp egyre elviselhetetlenebbé válik az élet, ezért menekülni, vándorolni kell. Nem maradt nyugalmas pont a világon, ez lett az egyre erősödő suttogás tárgya.
A faluban végül maroknyi ember maradt, az utcákban csak itt-ott állt még élő ház. Az épületek túlnyomó része előbb kopni, szürkülni, majd omladozni és düledezni kezdett. Az idő évtizedes munkájával lebontotta mindazt, amit valaha az itt élők reményteljes tekintettel felépítettek. Egyre nyomasztóbb lett a maradás az olyan házakban, amelyek körül mindenki más eltűnt, amelyek bizonyos esetekben a teljes környék egyetlen élő bástyái maradtak. Ezek a házak olyanok voltak, mint a szigetek. Lakói maguk is egyre inkább egyedül éltek, mint kihalt földrészek egyedüli túlélői.
A teljes település kezdett elvadulni. A gondozatlan utcákban embermagasságúra nőtt a fű, amelytől be sem lehetett látni az elhagyott udvarokba, bár ott is csak ezt látta volna a kíváncsi szempár. Ritka volt a ház, amely előtt tiszta terület látszott, idővel szinte elvágta egymástól az ilyen épületeket a dzsungelként burjánzó növényzet, ami fokozatosan a kövezett utcákat is betakarta. A természet zabolátlan ereje kezdte visszafoglalni azt, ami az övé.
Még ijesztőbb volt a falu közvetlen környezete. A körülötte lévő bokros-cserjés terület folyamatosan hatalmasodott, kezdte körbenőni a falut, mígnem végül már csak a széles, de szinte teljesen elhagyatott, töredezett főút metszette át két, ellentétes ponton a szabályos ívet a haldokló település körül. Lassacskán aztán az út is eltűnt a bozót sűrűjében. A kör bezárult.
A néhány tucatnyi itt maradott rezignáltan vette tudomásul sorsát. Tehetetlenek voltak, de már egyébként sem tudtak volna lépni, képtelenek voltak bármit tenni, akaratuk elpárolgott. A történések hatalmas, feltartóztathatatlan erővel következtek be, ők pedig minden idegszálukkal érezték, hogy egy náluk sokkalta nagyobb hatalom kényszerének engedelmeskedik minden. A körbezárult erdősáv mágikus erővel tartotta őket egyfajta éber álomban, kábulatban itt, ahol múlt, jelen és jövő összefolyt, ahol az idő megszűnt, hiszen elvesztette lényegét, funkcióját. A változatlan napok úgy peregtek le szemük előtt, mint esőcseppek az ablakokon.
Hosszú évek teltek el, mire ők néhányan az első jeleket észrevették magukon és a környezeten. Nem is jelek voltak ezek, inkább a jelek hiánya. Az idő valóban megállt. Éltek, de nem öregedtek tovább. A növényzet zöldellt, de nem burjánzott tovább. A nap minden reggel felkelt és minden este lenyugodott, de minden egyes nap ugyanolyannak tűnt.
Csak az ég változott néha, nappal felhők úsztak felettük, éjszaka lassan mozdult körbe a csillagos boltozat. S ők végül már csak ezt figyelték, az örökkévalóságig merengve, magányos istenek.
Nyitókép: Pixabay
