Az általános értelemben vett hitre való képességet a születésünk előtti időkből magunkban hordozzuk. Már világrajövetelünk előtt érzékeljük saját létezésünk, de az a különös fajta megalapozott hiedelem ez, amelyet nem egészít ki a mérleg másik serpenyőjében a tudás képessége – ez majd az öntudatra ébredés pillanatában történik meg, különböző felfogások szerint valahol néhány hónapos vagy egynéhány éves korban. Annyi bizonyos, hogy az egyes ember saját létezése során előbb tapasztalja meg a hit, mintsem a tudás lehetőségét, hiszen a legkorábbi öntudat-kialakulással számolva is legalább néhány hónapig tart az az időszak, amelynek során érzékeljük saját létezésünket, de erre semmiféle tudati módon nem reflektálunk – nem ismerjük fel magunkat a tükörben. Ez alapján elementárisabb erejű és mélyebben gyökerező, mélyebbre bevésődő az az élmény, ami a létezés megmagyarázhatatlanságára, értelemmel nem felfogható voltára irányul, mint az, ami a létezés megmagyarázhatóságára, értelemmel felfogható mibenlétére vonatkozik.
A csecsemő tehát a születés előtti és a születés utáni hónapokban érzékeli saját létezését, de ehhez nem kapcsol tudatos visszacsatolást. Csak az az élmény járja át, hogy van valahol – Feldmár szavaival élve mennyország bent, mennyország kint –, történik vele valami, ám nincs rá semmiféle magyarázata, sőt a magyarázat lehetőségével sem rendelkezik. Idővel aztán elérkezik ahhoz a ponthoz, amelyhez antropológiai értelemben vett elődeink is elérkeztek, amikor magára eszmél az a bizonyos egyed – az egyén.
Ahogy a tudat előtti csecsemő, úgy a tudat előtti ember is átéli azt az időszakot, amelynek során csupán annyit érzékel, hogy ő maga megmagyarázhatatlan, érthetetlen módon – van. Később aztán reflektív módon is megbizonyosodik róla. A határvonalat az ontogenetikai és a filogenetikai síkon egyaránt az allegorikus bibliai történet tudásának elsajátítása jelöli meg.
A létezés megmagyaráz(hat)atlan élménye szüli az ismeretlen (nagysága) felé forduló hitet, ami további érzetekkel jár, például kíváncsisággal, hálával, de félelemmel is. Érdekes, vagy épp magától értetődő, hogy erre a fajta elemi hitre a tudás kiemelkedően magas fokán álló egyének is képesek, jellegzetesek például a létezést egész életükön át aprólékos figyelemmel és alázattal kutató természettudósok, akik az arisztotelészi felismeréssel összhangban minél többet tudnak, annál inkább tudják, hogy nem tudják, így sokan közülük (nem szigorúan dogmatikus értelemben) hívővé válnak. Ez elvileg paradoxon, amennyiben a hit és a tudás kizárja egymást. Mégis, sosem elég csak tudnunk valamit, ahogyan sosem elég csak hinnünk valamiben.
Van egy mozzanat, egy lépcsőfok, ami összeköti a kettőt, mégpedig, hogy hinnünk kell abban, amit tudunk.
Rugaszkodjunk el némileg az elméleti síktól. Napjaink korszelleme a tudást a hit fölé helyezi, miután az újkor és kiváltképp a felvilágosodás merőben megváltoztatta az ember hozzáállását a környező világhoz abban a tekintetben, hogy a hit vagy a tudás határozza meg ezt a viszonyt. Nyugatiasodott globális világunk alapja az empirikus tudásra épülő fejlődés eszméje-eszménye, amely a technikai-technológiai száguldásban nyeri el napról napra változó, megújuló Janus-arcát. Az általános hit és a vele együtt járó univerzális istenélmény* nietzschei értelemben vett rohamos eltűnésével párhuzamosan a sorozatos ipari forradalmak útján megépült egy minden ízében az empirikus tudásra alapozó, annak vívmányait használó, bonyolult és cizellált, eközben egyre inkább a virtualitásba áttelepülő valóság.
Természetes, hogy a folyamat társadalomszervezési szinten nyeri el végső formáját, gyakorlati megvalósulását. Azt pedig roppant ironikusnak tartom, ahogy ebben a társadalomban megjelennek azok a technikai eszközök, amelyek mindenhol ott vannak, minden lépésünkről tudnak, minden teret kitöltenek, és józan ésszel szinte felfoghatatlan módon átjárják, meghatározzák teljes létezésünket, lényünket…
* Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem a 21. századi visszatekintés által lebutított naiv-primitív istenkép(ek)ről van szó.
Nyitókép: Pixabay
