2024. július 15., hétfő

A hagyaték

Nem volt senkije a néninek. Úgy halt meg, hogy nem maradt utána örökös, aztán anyámnak, aki valamilyen szinten jóban volt vele, s néha segített intézni a dolgait, mégiscsak sikerült találnia egy külföldön élő távolabbi unokatestvért, de azt nem érdekelte az egész különösebben, nem valószínű, hogy egy könnycseppet is ejtett volna bánatában utána, csak adják el minél gyorsabban a lakást, és küldjék el neki borítékban a pénzt. Anyám talált is gyorsan vevőt, de az csak üresen akarta a négy falat, már oda is rendelt egy pótkocsit, hogy bútorostul, kacatostul menjen minden a szemétbe.

Nem volt gazdag a néni, a nyugdíjaztatása előtt a rádióban dolgozott gépíróként évekig, de volt egy kis könyvtára főleg szerb nyelvű irodalommal, néhány lexikonnal, pár értéktelen, de szép festménye ismeretlen művészektől, néhány régi, olcsó keletnémet fényképezőgépe, egy-két giccses nippje a vitrinben, kivágott újságcikkek, pár fénykép, kikopott ruhák, levert zománcú edények és főleg kacat bőségesen. Az egész ha ért kétszáz eurót, akkor lehet, sokat mondok, mégsem kellene kidobni, mondtam, sajnáltam volna, ha a szemétben végzik a könyvek, majd összeszedjük az értékesebb tárgyakat, a bútorokat meg odaadjuk valamelyik segélyszervezetnek.

Így is lett. A feleségemmel szereztünk pár ládát, néhány üres dobozt az önkiszolgálóból, és akcióba lendültünk. Kicsit kényelmetlen volt azért az ügy, mégiscsak egy halott ember házában mászkáltunk, s mivel mindent át kellett néznünk, miközben szortíroztuk a dolgokat, a legféltettebb titkaival is szembesültünk, a ruháit rakosgatva mintha a bőrébe bújtunk volna, és egy-egy apró részletben, a fotelok elhelyezkedésében, a fiókok tartalmában felfedezni véltük a szokásait és a szenvedélyeit. Minden alkalommal gyertyát is gyújtottunk, ne ijedjen meg tőlünk, ha olykor-olykor visszajár nosztalgiázni a lakásba a szelleme.

Általában sötétben mentünk, de még nem késő éjszaka, ne lássa senki, hogy ott vagyunk, de azért gyanúsak se legyünk, s igyekeztünk minél halkabban lépkedni, amíg járkáltunk le-föl a lakásban, de azért megbeszéltük a feleségemmel, hogy közben mégiscsak pitiáner kis tolvajoknak érezzük magunkat, miközben hordozgattuk az emeletről az autóba a ládákat. Dehát különben is menne minden a szemétbe, mondta a feleségem, és néhány cserepes virágot is a kosárba tett.

Néha összefutottunk egyik-másik szomszéddal, az is kellemetlen volt, de azért kicsit elbeszélgettünk velük az elhunytról, ki mit tudott róla, mikor ismerte meg, mikor látta utoljára, és sajnálkoztunk közösen nagyokat, hogy ilyen gyorsan elment, de közben a lelki szemünkkel láttuk, másnap mindenkinek elújságolják a piacon, hogyan rámoltuk ki a lakást, s aztán majd mondogatnak ránk a hátunk mögött mindeneket.

Azért módszeresen dolgoztunk, mintha egész életünkben ezt csináltuk volna, balra raktuk az értéktelen, jobbra az értékesebb tárgyakat, és azt magyarázgattuk magunknak, mégiscsak az enyészettől mentünk meg valamit valahol.

Elmúlt aztán pár hónap, s olykor-olykor, miközben a néni könyveit rakosgattam ide-oda, amikor egyik-másik nipp a kezembe akadt, nem hagyott engem sem teljesen nyugodtan a lelkiismeret, ezért próbáltam ilyen-olyan magyarázatokkal előjönni magamnak. Egy este, amikor szintén a könyveit lapozgattam, ismét eszembe jutott a néni, láttam is magam előtt az alakját, ahogy az utcákat rója magányosan. Mégiscsak így volt a legjobb, futott át az agyamon, legalább van valaki, akinek néha eszébe jut mégiscsak.

Nyitókép: Pixabay