2024. május 18., szombat

Ülj le, fiam, egyes!

Olvasom a hírt, hogy egy házaspár beperelte az iskolát, mert a hatodikos gyerekük egyest kapott zenéből. A per során a szülők – egyikük bíró, a másik ügyész – azzal érveltek, hogy elégtelen minősítés csak csalás esetén adható, a tanárok szerint viszont megérdemelt abban az esetben is, ha a diák semmit nem ír a dolgozatban. Az iskola kivizsgálta az ügyet, bizottságot állított fel, amely újraértékelte a gyerek teljesítményét, és továbbra is ragaszkodnak az álláspontjukhoz, ami szerint az üresen beadott felmérő nem ért többet egyesnél. A per még folyamatban van, mivel a szülők sem engednek a negyvennyolcból, egy másik város bíróságára utaltatták át az ügyet. Azt hihetnénk, hogy ilyen képtelenség csak, mondjuk, a távoli Amerikában történhet, de nem, ez karnyújtásnyira tőlünk, a szomszédos Romániában esett meg.

Nem gondoltam, hogy egyszer én is kimondom: Bezzeg az én időmben! Mi, az Y generáció tagjai vagyunk talán az utolsók, akik számára még többé-kevésbé megfelelő volt a hagyományos oktatási rendszer, felnéztünk a tanárainkra, sőt tiszteltük is őket. Gyakran hallottuk az iskolában és otthon is, hogy „a tanárnak mindig igaza van, és addig, fiam, amíg nem jutsz el arra a szintre, ahol ő van, neked nincs igazad...” Ha néha itt-ott morgolódtunk, lázadoztunk is, a legtöbben elfogadtuk ezt az álláspontot. Jó, mondjuk, én egyébként is alig vártam, hogy magam mögött hagyjam a gyötrelmes óvodai éveket, és végre iskolába járhassak, belevethessem magam a betűk és számok világába. Különösen a betűk érdekeltek, ám készséggel követtem a szabályokat, lelkesen végrehajtottam a feladatokat, és mindent megtanultam. Mondjuk ki, kis stréber voltam. A tanító néniért pedig egyenesen rajongtam, annyira, hogy magam is ezt a hivatást akartam választani. A tanári pálya felé vezető úton viszont gyorsan rájöttem, hogy ez a munka nem is olyan egyszerű, és nem kizárólag szépségei vannak. Az én időm óta pedig csak még nehezebb lett, hiszen közben megszületett és iskolás korúvá cseperedett az első digitális generáció, amely eddig nem tapasztalt új kihívások elé állítja a pedagógusokat. Azzal szembesülnek, hogy a minta, amit ismernek, a rendszer, amelyben generációkat oktattak és neveltek sikerrel, a mai gyerekek igényeit már nem tudja kielégíteni, az ő érdeklődésüket sokkal nehezebb felkelteni, a figyelmüket huzamosabb ideig fenntartani pedig még annál is nagyobb kihívás. A tanároknak a YouTube-bal, a Disneyvel, a Minecrafttal és társaikkal kell versenybe szállniuk. És akkor még a fent említetthez hasonló magatartású szülőkkel való mindennapi viaskodást nem is említettem. Nem kétlem, hogy a cikkben szereplő családban is a legjobbat akarták/akarják a szülők a csemetéjüknek, azaz minden tőlük telhetőt megtesznek érte, miatta, helyette. De biztos, hogy egyes osztályzat esetén egy bírósági per szolgálja a legjobban a gyerek érdekeit?

Steigervald Krisztián generációkutató szerint – akinek a generációs különbségekről szóló előadásai rendkívül nagy érdeklődést váltottak ki – a szülők is a tanárokéhoz hasonló helyzetben vannak, mivel a szülői szerep is megváltozott. A szakember szerint mindenki számára az a normális, ami a születése pillanatában annak számított és az élete első ezer napjában tapasztalt hatások a legerősebbek, azok a természetesek. Az utóbbi évek rohamos technikai fejlődésének köszönhetően a digitális generáció és szülei meg tanárai között tátong az eddigi legnagyobb generációs szakadék. Ennek áthidalásával pedig egyelőre csak kísérletezünk, mindannyian. Próbálunk alkalmazkodni az újdonságokhoz, lépést tartani a fiatalabbakkal, az ő számukra normálissal, és közben, ha hangosan nem is, magunkban egész biztosan elmormoljuk időnként, hogy: Bezzeg az én időmben! A generációkutató nem győzi hangsúlyozni, hogy a régebbi és a modernebb szülő–gyerek vagy tanár–diák kapcsolatmodell esetében egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak más. A kulcs pedig az elfogadás.

Nyitókép: Illusztráció/Pixabay