2024. április 24., szerda

Odalett a demokrácia?

Tudják, hogy mi a demokrácia? Ma már kétszer meggondolnám, mielőtt válaszolnék. Vagy azt mondanám, hogy fogalmam sincs. Pedig gyerekkorban gyakoroltuk, igaz, akkor még ismeretlen volt számunkra a fogalom. Az úgy nézett ki, hogy összejöttünk az iskolaudvarban, majd arról kezdtünk vitatkozni, hogy focizzunk vagy kézilabdázzunk. Időt pazarló hosszú vitatkozás helyett ilyenkor valaki beszólt: A többség dönt! Magyarán: szavaztunk. Ki belenyugvóan, ki örömmel fogadta el a szavazás eredményét, és már kezdődött is a játék. Természetes – majdnem azt mondtam, hogy öröklött – emberi igény lehet a demokrácia, ha már tudatlanul is műveltük, amikor azt lehetett hallani külföldről, hogy egypártrendszerben diktatúra létezik. Kétségtelen, hogy kissé sántít a „lenti” és a „fönti” demokrácia vegyítése, mert a fogalom a politikai rendszerekre érvényes, de hát az meg talán még a szabadidős focimeccsbe is beszivárgott. A megvilágosodásra várni kellett.

Mondandóm szempontjából fontos tisztázni a fogalmat. Inkább idézek, mint hogy pontatlan megfogalmazást adjak közre: „A demokrácia olyan politikai rendszer, amely a népnek a közügyekben való részvételére épül. Olyan politikai rendszer, melyben a szuverén »nép«, tehát a társadalom összes, teljes jogú tagja – nem egyén, kis csoport vagy a hatalom bizonyos csoportja – igazgatja a közügyeket, beleértve a kormányzást is.”

Választanak az emberek képviselőket, népszavazáson voksolnak, és ki tudja még milyen formában „igazgatják” a közügyeket. Bár ekörül is akadnak dilemmák: van, aki úgy véli, hogy a képviselő köteles a nép véleményét továbbvinni, mások szerint saját belátása szerint cselekedhet. Ez utóbbiak miatt gyakran „elül” a nép hangja, annak a képviselete már szitokszóvá alacsonyodott populizmus lenne. (A végén pedig ámulatukban tátva marad a szájuk, amikor föllázad a tömeg.)

Nincs demokrácia szabad sajtó nélkül – ez mindenki számára világos. Hangoztatja is a politikai elit, az unió pedig büntetést ró ki, ha sérülni látja a sajtó szabadságát. Elment hát egy amerikai újságíró bő egy héttel ezelőtt az orosz elnökhöz, hogy megkérdezze mindenféléről. Amikor előtte kiderült, hogy mire készül, fölvetődött az ötlet, hogy az amerikait tiltsák ki a „mi” uniónkból! Az Ukrajna elleni háború két éve alatt első alkalommal történt meg, hogy nyugati újságíró kíváncsi lett a „másik fél” szavára is. Tucker Carlson nem titkolta a célját, miszerint ma Nyugaton Oroszországról és Putyinról csak negatív hír jön le, ezért hát kapják meg az emberek, hogy mi a valóság, illetve a putyini elképzelés.

Miután nyilvánosságra került a kétórás beszélgetés, és huszonnégy óra alatt 174 millióan kattintottak a videóra – meg tucatszámra jelentkeztek nyugati újságírók, hogy Putyint kérdezhessék –, a kitiltást szorgalmazó köddé vált követelést a bírálatok zaja váltotta föl. Egyik vehemens, nagyon aktív, de szimpatikusnak erős megszorításokkal sem mondható EU-s képviselő úgy nyilatkozott: „A Carlson-interjú a legjobb dolog, ami Putyinnal valaha történt. Amerika holnap szenvedni fog attól, hogy megkérdőjelezhetetlenül és »szűretlenül« hazugságokat terjeszt. Így halnak meg a demokráciák…”

Nagyon fontos megállapítás ez, mert fölrója, hogy szűretlen, mondhatnánk, cenzúrázatlan az interjú. Hozzágondolhatjuk, hogy az lett volna helyes, ha kidobják belőle mindazt, ami a nyugati elitnek nem tetsző. Csúnya dolog nyilvánosságra hozni, hogy ki robbantotta föl az Északi Áramlat gázvezetéket, és azt sem kellemes hallani, hogy Oroszország nem akar más országokat megtámadni. Kiváltképp kockázatos a tájékozatlanok elé tárni, hogy mik voltak a háború előzményei.

Talán az amerikaiaknak vagy a nyugat-európaiaknak nincs képességük dönteni az igazság és hamisság kérdésében? Igazságként kötelesek elhinni, amit cenzúrázva eléjük tárnak, vagy szabad mérlegelniük is? Elgondolkodni például arról, hogy miféle demokrácia halt meg egy interjú által? Az uniós liberális elité vagy amaz, amit mi az igazinak hiszünk?

 

Nyitókép: Pixabay