A tudósítás céljából többnapos külföldi szolgálati útra induló sportújságíró okosan teszi, ha még utazás előtt tisztáz néhány fontos kérdést. Mintegy 30 esztendő alatt sok helyen megfordultam, és megtanultam, hogy az ilyen utazások milyen problémákat rejtenek, amelyen alaposan megnehezíthetik a tudósító életét.
Lehetséges, hogy azóta – az egész világgal együtt – sok minden megváltozott, bár nem hinném, hogy az elemi fontosságú kérdések esetében az újdonságok drasztikus eltéréssel jártak volna. Az árak persze mindenütt növekedtek, a napidíj, amely régen sem volt magas összegű, aligha követte a drágulás arányát, ezért manapság is az ebből a térségből induló hírlapíró valószínűleg jól teszi, ha körültekintő figyelmet fordít a szállás, az étkezés és a helyi közlekedés esetében felmerülő problémák megoldására, míg a pénzváltás és maga a tudósítás az euró hódítása és a kommunikációs eszközök fejlődése révén alighanem sokkal egyszerűbb.
A szállás és az étkezés az utazások egy része esetében eleve tisztázott volt, hisz az illető hazai szövetség egy utazási iroda révén ajánlatot tett a sajtó képviselőinek, amit a szerkesztőségek a számla nagyobbára kedvező kifizetési módja miatt el is fogadtak. Ilyen esetekben maradt a pénzváltás problémája, különösen, ha egyes keleti országokba utaztunk, mert mindegyiknek voltak bonyolult sajátosságai, Nyugatra pedig leginkább a helyi valutát kaptuk, illetve dollárral vagy márkával kellett ügyeskedni, mert ott is akadtak néha furcsa eltérések, hogy jusson is, maradjon is.
A legegyszerűbb, bár némi óvatosság azért nem ártott, a csehszlovákiai váltás volt. Itthon kaptunk egy hivatalosan váltható papirost, amelyet klíring-dollárnak neveztek, tragikusan rossz árfolyammal. A helyiek azonban általában segítettek, voltak bizonyos Tuzex-boltok, ahol nemcsak a gyanútlanul bámészkodó és vásárlónak tetsző üzérek fizették ki egyből koronában a hivatalos árfolyam ötszörösét vagy öt és félszeresét, hanem leggyakrabban a kereskedők is, így 100 dollárért mondjuk nem 300, hanem 1500-nál is több koronát kaptunk, amiért nagyon sok finom cseh sört lehetett meginni.
A Szovjetunióban már bejáródott volt, hogy a szállodai folyosókon éjjel-nappal ügyeletes asszonyok jól fizettek a farmernadrágért, nejlonharisnyáért, rágógumiért, és egyszerre sok pénze lett az embernek. Ha mondjuk nem mentél a csarnokba a meccsekre a különbusszal, hanem kicsit sétáltál a Vörös téren, a kellő időben a járda szélén csak felemelted a karod, két-három magánkocsi azonnal odaállt, és valamelyik egy rubel ellenében (egy doboz akkoriban népszerű, cigaretta formájú rágógumi 3 rubelt ért) elvitt a Luzsnyiki Stadion melletti csarnokig.
Persze, válthattál a szálloda bárjában is, ahol kimondottan helyes, állítólag állami alkalmazott hölgyek 300 rubelért 100 dollárt kértek. Egyharmadáért szobára mentek, és ők fizettek 200-at. De, legyünk őszinték, minek kellett volna egy jugó újságírónak 200 rubel?
