Nyaranta a sportesemények felhozatalából elsősorban a Tour de France kerékpáros-körversenyen akad meg a szemem. A bringások nagy leszámolásával nálam csak az atlétikai vb és a wimbledoni tenisztorna veheti fel a versenyt, és kizárólag a négyévenkénti nyári olimpia tudja felülmúlni.
A Tour idén pont olyan volt, amilyennek vártam. El tudtam képzelni, hogy az általa előre kiválasztott napon és útszakaszon a címvédő szlovén Tadej Pogačar átveszi az első helyet, magára ölti az éllovasnak kijáró sárga mezt, azután pedig a csapata hathatós támogatásával megkísérli megvédeni azt, esetleg, ha arra alkalom adódik, elsősorban a hegyi szakaszokon, jelentősebb mértékű előnyt szerezni a legnagyobb riválisokkal szemben, és minél súlyosabb vereséget mérni rájuk. A 21 szakasz alatt csak két olyan eset történt, amely nem nagyon volt összeegyeztethető a több mint 60 éven át szerzett kerékpártozási ismereteimmel – az 1962-es Jugoszlávián át körversenyt az újságokból és a tévé összefoglalóiban is figyelemmel kísértem már –, amit még magas szintre emeltem a volt válogatott szlovén Jože Šebenikkel barátkozva az 1987-es körversenyen.
Pogačar nem sokat várt a támadásra, élre állt, azután a 6. szakaszban, Bayeux és Vire-Normandie között, meglepő módon, feltehetően csak véletlenül, megengedte az ír Ben Healynek, hogy átvegye a sárga mezt. Úgy tűnt, hogy az UAE csapata nem elég erős, de Pogačar már másnap visszavágott, visszavette a sárgát, és a végéig ki sem adta a kezéből. A másik, számomra érthetetlen mozzanat az utolsó nap volt, amikor Pogačar már biztos győztesként ok nélkül, mintha erővel bizonyítani akarna valamit, üldözte Wout van Aertet, és Párizs utcáin kikapott tőle, holott tanácsosabb lett volna ott karikázni az egyetlen és már alaposan elvert rivális, Jones Vingegaard mellett, és a célegyenesben esetleg még egyszer megelőzni. Pogačar az idei Touron egyetlen szakaszgyőzelmet sem engedélyezett a dánnak, és még a verseny derekán láthatta elégedetten, hogyan dől ki a sorból a szintén komoly vetélytársnak tartott olimpiai bajnok, Remco Evenepoel.
A leginkább lesújtó kép, amely, ha látta, mély sebet ejthetett Pogačar önérzetén, a párizsi cél volt, amikor elcsigázottan, de magasba lendített ballal, negyedikként haladt át a vonalon, ott pedig szinte meg sem tapsolták, a nézők tekintete ugyanis a háta mögé, a Concorde tér felé fordult, mintha ott bármi is történne, és mintha sokkal szívesebben láttak volna sárgában valaki mást.
Pogačar a saját bőrén tapasztalhatta, mit érezhetett éveken át Novak Đoković, amikor a tetszésen kívül mindent elnyert, sorban döntötte a csúcsokat, a média mégis inkább Nadallal és még inkább Federerrel foglalkozott. Valószínű, hogy a szlovén versenyző nem rokonszenves – ezt nézhettük ki naponta az Eurosport viszonyulásából is –, és nincs olyan piaci értéke, mint más versenyzőknek, ami azonban löketet is adhat számára, hogy jövőre az abszolút csúcsot beállító 5. győzelmét is kivívja.
Nyitókép: Beta/AP
