Figyelmesen végigolvastam a Wikipédia idevágó lapjait, és megállapítottam, hogy 1975. május 17-én, 18-án és 19-én, tehát három teljes napon át, világszerte semmi olyan eget rengető nem történt, hogy azt történelmi szemszögből nagyon fontosnak illene tartani. Ebből kifolyólag saját használatra így fogalmazhatom át Neil Armstrongnak, az első emberként a Holdra lépő amerikai űrhajósnak a szavait: Az a három nap jelentéktelen volt a világmindenség számára, egy embernek, nekem, azonban a lehető legtöbbet jelentette. Egészen röviden: azok voltak életem legszerencsésebb napjai, aminek most pontosan 50 éve.
Akkor is szombat, vasárnap és hétfő volt a három dátum, akár az idén. Még földrajz szakos főiskolás voltam 17-én, a sport volt a hobbim, azért is fogadtam el pár hónappal korábban az ajánlatot, hogy vasárnaponként járjak be a szerkesztőségbe, kézzel írjam a szerb nyelven betelefonáló tudósítók jelentéseit, és próbáljam meg azokat fordításban minél közölhetőbbé tenni. Volt ennek számomra két kedvező velejárója: némi tiszteletdíjat is fizettek, ami nagy szó volt egy egyetemistának, továbbá hétköznapokon, előadások előtt vagy után, bejárhattam újságot olvasni. Korábban soha nem volt pénzem a lapokra, így pedig minden lehető napi- és hetilap a rendelkezésemre állt. Igyekeztem senkit sem megzavarni a munkájában, lassan megismerkedtem sok újságíróval, és arról álmodoztam, hogy milyen szép lenne közéjük tartozni. Azután egy napon megkérdeztek, lenne-e kedvem a hétvégén lemenni Zimonyba, és tudósítani az országos asztalitenisz-bajnokságról. Nem nagyon bizhattak bennem, hisz elhangzott, hogy csak telefonáljam be, ahogy jónak látom, majd valaki sajtóképessé teszi.
Titkolt lelkesedéssel fogadtam az ötletet, megígértem, hogy igyekszem. 1975. május 17-én tehát megjelentem a zimonyi Pinki csarnokban, először élhettem át, hogyan néz ki egy sportesemény újságírói szemmel. Fontosnak éreztem magam, örömöm pedig határtalan volt. Úgy véltem, hogy jobban sikerült mint reméltem, hogy feltaláltam magam, de azután este Újvidéken mégsem mertem senkink sem elmesélni miben is volt részem, és izgatottan vártam a másnapi lapot. Meg is vettem, amikor reggel megint Zimonyba buszoztam. Büszkén láttam csaknem szó szerint a jelentésem, és a nevem először kinyomtatva az újságban. Nem titok, május 18-án már jóval tapasztaltabban végeztem a feladatot, mégis hétfőn, május 19-én az egyetemi előadások előtt csak újságot olvasni mentem be a szerkesztőségbe, s gondoltam a vasárnapi és hétfői lappal majd az órák előtt eldicsekszem az évfolyamtársaknak.
Ami későbbre maradt, mert Kalapis Zoltán főszerkesztő már várt. Néhány puhatolódzó, meglehetősen semlegesnek tűnő kérdés után álmaim teljesülésével vágott mellbe: Akarsz itt dolgozni?
Persze, hogy akartam. Szombaton, 17-én, még jelentéktelen kis tiszteletdíjas voltam, hétfőn 19-én pedig két helyszíni tudósítás után felvettek állandó munkahelyemre!
