A helyi televízió délelőtt tíz órakor rövid híradója kezdetén fölsrófolja a nézői kíváncsiságot:
– Csodálatos ligeti eseménynek lehettek tanúi munkatársaink a kora délelőtti órákban! Nagy volt a nyüzsgés a kismedence tájékán, hiszen a jelenlévőknek olyan vizes megmozdulásban lehetett részük, amilyen még nem fordult elő az uszodánkban!
Azzal a teljes képernyőn megjelenik a kismedence fényképe. Igaz, addig is láthatták a nézők a bemondónő hátterében. Csakhogy ez a képmutogatás nem véletlen, hiszen ezzel irányítják a néző figyelmét az esemény helyszínére. Ám az elhangzott mondat után azonnal eltüntetik az egészet. Volt – nincs! A közlés után azonnal a kíváncsiság furdalja a nézők oldalát, sőt azokét is, akiknek elmesélik a furcsa tévés bejelentést.
Rosszra senki sem gondolhat, hiszen a hír első szava azt üzeni: csodálatos valami történt arrafelé. Nénikék a sarki bolt előtt azt latolgatják, mi mindent is rejthet magában a mondatot kezdő csodálatos szó. Néha türelmesen hallgatják egymás magyarázatát, okfejtését, ám időről időre erőteljesebb lesz a hanghordozásuk, egyszerre többen is megmondanák a magukét! Végül csak abbamarad a diskurzus. Indulnak szépen hazafelé, nemsokára delet harangoznak, és mikor is készül el az ebéd, ha a bolt előtt éri őket az ebédre hívó harangszó? A legerősebb hazaindító parancsot Sárika nagyija fogalmazta meg:
– Én gyorsan szedem a lábam! Hátha többet is mondanak a déli híradóban!
Szétszélednek a nagymamák. Leginkább párosával indulnak. Halkan beszélgetnek, ki tudja, miről, hiszem a kopaszodó őszi faágak hallhatják a párbeszédet, ők meg tudnak ám titkot tartani!
A helyi tévé déli híradója már bőbeszédűbb. És nemcsak többet árul el a kismedencében történtekről, de bemutat egy snittet is! Ebben a bejátszásban azt láthatják a nézők, hogy anyukák karjaik közt hintáztatják a csecsemőiket a kismedence vizében.
– Csak úszkálnak nemsokára a mi kisbabáink is, mint a nagyvárosok emberpalántái – jegyzi meg a langaléta szobafestő a borbélyműhelyben, ahol a helyi tévét figyelik. Piktor úr peckesen ül a mester keze alatt. Ha valaki benézne a kivilágított, tükrös helyiségbe, valószínűleg nagyot kacagna, mert az alacsony hajszobrásznak kisszékre kell állnia, hogy ollójával fölérhessen piktor úr feje búbjáig, hogy ott is kezelésbe vehesse az alig látható, már igen ritkán kibúvó, pihés hajszálakat.
– Úszkáljanak csak! – erősíti meg a fehér köpenyes ősz bácsi, közben magasra emeli ollós kezét, és csattogtatja ám a fényes hajvágó szerszámot. – Nézd csak meg a mi kicsi Sárikánkat! Már középső csoportos korában, alig ötévesen, legyőzte a nála jóval idősebbeket is.
– Ne hozz ilyen példát! Te is tudod, az alma nem esik messze a fájától! Az anyja világversenyekről is érmekkel tért haza. A mamája is rávert a város fiútársadalmára.
– A nagynénje, boldogult Teruskánk, a fiúkat is állandóan legyőzte a Tisza átúszása alkalmával. A fára mászásban is ő volt a legjobb!
– De szép lány volt a mi Teruskánk! – sóhajt egyet a jegenye szobafestő. – A legszebb lány volt az osztályban!
– Még tán a városunkban is! – javítja ki az égig érő embert az alacsony borbély. – Sokan sejtettük, hogy titokban szerelmes vagy belé!
– Én? Szerelmes? – hörög a városka legmagasabb embere.
Hirtelen levegőt szív be száján, de a kilégzéshez nem nyílnak meg ajkai. Mondana még valamit, de zárva marad a szája. Fölfújja a két orcáját, és a haja tövéig elpirul a dalos kedvűnek ismert bácsi!
A borbély a nagy falitükörben meglátja barátja kepének torzulásait. Az ő kezében meg elhallgat az olló.
– Mi van veled, cimbora?
A szobafestő megrázza magát, még a borbélyszék is belejajdul a furcsa mozdulatokba. Végre kifújja a levegőt a hatalmas férfi, többször is megrázza a fejét, mint aki nemet integet.
Végül csak kibújik belőle a szó.
– Megtudtad a titkomat!
– Az ötvenéves titkot? – nevet az apró ember, aki nagy bajuszt nevel az orra alatt.
– Nem az a titok, hogy még ma is sokszor gondolok rá, hanem az, hogy hetedikes korunkban versenyeztünk a Tisza átúszásában. Persze, ismét legyőzött. Én meg a túlparton szerelmet vallottam neki.
– Erre ő? – kíváncsi a borbély.
– Erre ő nem nevetett ki, hanem rám szólt, hajolj le hozzám!
– És lehajoltál?
– Le bizony. Azonnal villám csapott a derült égből!
– Villám?
– Jobb tenyerével akkora taslit csattantott szerelemes képembe, hogy még most is zúg a fülem tőle!
A borbélyból kirobbant a kacagás.
– Az unokája reggel ott ringott a kismedence vizében.
– Ő a negyedik unoka. A harmadik is kislány. Ő már óvodás.
– A két ikerfiú, a legidősebb unokái, középiskolások.
– Tudom. Ismerem őket. Jóravaló gyerekek. Ők is a Tisza szerelmesei, mint a nagyszüleik és a szüleik.
– Ki nem szerelmes városunkban a Tiszánkba?
– Én Teruska csattanós válasza után, akár hiszed, akár nem, a Tiszára voltam mérges, mert a partján csúful kitették a szűrömet.
A borbély csöndesen csattogni kezd újra az ollóval.
Pár percig nem szól egyikük sem.
Végül elcsitul az ollócsattogás.
– Azt mondod, haragudtál a Tiszára! Teruskára soha?
– Hogy orrolhattam volna rá? Hát ő volt az én első szerelmem. Már az óvodában mellé ültem, és otthon be is vallottam a nagyanyámnak, hogy én holnap feleségül veszem Teruskát. Jól van, kisfiam, simogatta a hajamat a mama, eljöhet annak is az ideje. De később a pofonról nem meséltem a nagyinak. És az a különös, hogy soha nem bántam meg, hogy kérésére lehajtottam előtte a fejem. Különben föl sem ért volna az arcomig.
– Nagyapakorban óvodai dolgainkról beszélgetünk – mosolyog a borbély.
– Miért? Te egy évvel fölöttünk jártál, egy évet Magdi óvó néni csoportjában együtt voltunk mindhárman.
– Délután figyelmesen nézem majd a hosszú műsort a babaúsztatásról – így a borbély.
– A te unokáid idősebbek, mint a ma úszkáló csecsemők! Kinek a kis unokájára vagy kíváncsi?
– Mi közöd hozzá!
– Akármibe fogadok, te is szerelmes voltál Tecikébe!
Késő délután kerül sor a babaúszás bemutatása a helyi tévé műsorában. Dobszóló hallatszik előbb, aztán megjelenik a szöveg: Közhírré tétetik! Szinte az egész város ott ül a képernyők előtt. A borbélyműhely is tele van nyiratkozni, borotválkozni szándékozó korosabb vendéggel. Úgy ujjonganak a szépkorú papák, mint a kisgyerekek. Tetszik nekik nagyon a pancsolás, a vízben való ringatás, a sok gyermeknóta! Többen dúdolják is a dallamot. A műsor végén a tudálékos aranyműves elszólja magát:
– Az én édesanyám biztosan levitt volna engem is vízben ringatásra!
– Meg sem voltak akkor még a medencék! – így a kántor úr.
– Hát ez az!
