A lacipecsenye igazi retró klasszikus, amelyet a legtöbben valószínűleg valamilyen vásári bódé, strandbüfé vagy falunap illatfelhőjéből ismernek. Ez a szaftos, fokhagymás, sült húsos fogás egyszerre egyszerű, laktató és nosztalgikus – olvashatjuk egy recepteket közlő blogon a lacipecsenyéről. Nos, nemcsak az étel nevezhető „retrónak”, hanem az elnevezése is: oly régen találkoztunk már vele, hogy üdítően hatott az egyik nem régi falunapi beszámolóban, miszerint a helyszínen lacikonyha is kínálta a finomságokat – egyebek között alighanem lacipecsenyét is.
A lacikonyha igen régi eleme a nyelvünknek. Jellemzően olcsó piaci, vásári konyha, sátorban elhelyezett étkezőhely – tájékoztat a Magyar néprajzi lexikon. A szó többféle jelentésben élt, lehetett például vásáron, piacon, egyéb sokadalmakban felállított sátor, bódé, amelyben főznek vagy étkeznek; egyszerű, szegényes vendéglő; avagy szegény pusztai lakos kunyhója mellett vályogból vagy sárból rögtönzött, sokszor boglyakemence alakú főzőhely. Fő készítménye a lacipecsenye volt, vagyis a gyors tűzön, frissen, hagymás, paprikás zsírban sült sertéshússzelet, amelyet kettévágott cipóba tettek. A néprajzi lexikon arról is beszámol, hogy a lacikonyhák körül ólálkodtak a lacibetyárok: pénztelen, szegény, elzüllött alakok, akiket jómódú ismerőseik megvendégeltek.
Arról, hogyan keveredett bele László ezekbe a szóösszetételekbe, több elmélet is született, amiről az interneten is tájékozódhatunk, ezek közül a források közül azonban nem mindegyik tekinthető hitelesnek. A mérvadó Új magyar etimológiai szótár több laci- előtagú szót közöl: lacikonyha, lacibetyár, lacipecsenye. Megjegyezzük, hogy az előtag nem tulajdonnév, hanem annak köznevesült változata, tehát a nagy kezdőbetű fölösleges. Az etimológiai szótár adatai szerint mindegyik laci- előtagú összetétel igen régi, a lacikonyha legkorábbi írásos előfordulása például 1688-ból való. A szócikkből sajnos nem derül ki, hogy milyen szemlélet nyomán vált összetételi előtaggá a László személynév Laci becézésének köznevesült alakja, noha számos példa van arra, hogy egy becenév összetételi előtagként szolgáljon.
Az említett, nem hiteles források közül több arról számol be, hogy a lacikonyha II. Ulászló nevéből ered, aki állítólag annyira fukar volt, illetve uralkodásának vége felé olyannyira elszegényedett, hogy a királyi éléskamra kiürülésével előszeretettel fogyasztotta a vásári pecsenyeárusok kínálatát. Ez a legenda azonban nem bizonyul igaznak, annál is inkább, mert a Dobzse László ragadványnévvel illetett király udvartartását mindvégig a fényűzés jellemezte. Más magyarázat egy másik királyunk, IV. Lászlóhoz, ragadványnevén Kun Lászlóhoz köti a lacikonyha eredetét, ám ez is csupán legendának tekinthető, ahogyan az sem tűnik hihető magyarázatnak, hogy a lacikonyha egyszerűen a lagzikonyha félrehallásából keletkezett, minthogy a lakodalmas konyha is többnyire szabadtéren üzemelt.
A felsoroltaknál hihetőbb magyarázat, hogy a lacikonyha a László-naphoz kötődik, régen ugyanis a vidéki háztartásokban László-naptól (június 27-étől) kezdve kihelyezték a konyhát a házból a szabad ég alá, vagyis nyári konyhát tartottak fenn.
Rátérve a laci- előtag mellett a címben említett Lackóra: László-naphoz különös szólások is kapcsolódnak. O. Nagy Gábor Mi fán terem? című szólásmagyarázat-gyűjteménye közli a felült Lackó (a nyakára) szólást, amellyel ugyan a köznyelv nemigen él, de számos nyelvjárásban lehet(ett) vele találkozni. Tágabb értelemben olyan emberre mondták, aki ráunt a munkára, nem akart vagy nem szeretett dolgozni, csak lustálkodott. Szűkebb értelmében akkor használták, amikor valaki elfáradt a tikkasztó melegben a mezei munka során. További változatai: Laci ült a hátára; nyakába tette Lackó a körtét; hozzákötötte Laci a lovát. A szólás igen régi lehet: O. Nagy Gábor Csefkó Gyula kutatására hivatkozik, amely alapján a szólásból származó ’lusta, renyhe’ jelentés már a 17. században hozzátapadt a László névhez. A szólás legkorábbi magyarázatai László napjához, június 27-éhez kötik annak eredetét, Lackó valószínűleg a László-nap körül már igencsak tikkasztó hőséget jelenti, amely úgy nehezedik rá a nyári melegben a mezőn dolgozó munkásra, mintha valóban embernyi súly került volna a nyakába, ezáltal képtelennek érzi magát a feladatok elvégzésére.
A nyakába tette Lackó a körtét állandósult szókapcsolat hasonló szemléletből fakad, amely akkor válik érthetővé, ha tudjuk, hogy a körte itt nem gyümölcsöt jelent, hanem bizonyos nehezéket. Az eredetileg körte alakú, sok helyen valóban körtének nevezett súlyt az ingaóra láncára vagy a mérleg hosszabbik karjára akasztották. A szólásban persze nem konkrétan ez a nehezék jelenik meg, átvitt értelműnek kell tekinteni mint nyomasztó súlyt.
Azt, hogy hozzákötötte Laci a lovát, olyan emberre mondták, aki nem akart dolgozni. A szólás két szemléletet ötvöz: egyrészt a fent tárgyalt, dologtalan, lusta ember jelenik meg benne, másrészt egy további állandósult kifejezés is hathatott a kialakulására. Ne állj ott, mer valami bolond némöt hozzád köti a lovát – hallhatta a tétlenül ácsorgó ember a gúnyos és találó utalást arra, ha mozdulatlanul álldogált egy helyen, így valaki könnyen cölöpfélének nézhette, amelyhez hozzákötheti a lovát.
A források nem szólnak arról, hogy a tárgyalt szólásokban szereplő, a lustaságot, dologtalanságot jelképező Lackónak van-e köze az írásunk elején említett lacibetyárokhoz, azokhoz a csirkefogókhoz, naplopókhoz, akik akár kisebb bűntettek elkövetésére is hajlamosak voltak. Ennél enyhébb jelentésben a csintalan, pajkos, huncut személyre mondták, rendszerint gyerekre: Mit csináltál már megint, te lacibetyár?
