Nemcsak a diákok változnak, hanem a nyelvük is, és olykor éppen a régi szavak mesélnek a legtöbbet egy korról. Vasné Tóth Kornélia nagy ívű munkája, A régi magyar diáknyelv szótára csaknem kétezer szón, kifejezésen keresztül enged bepillantást a XIX. századi diákság szellemes, játékos és sokszor meghökkentő világába.
A XIX. századi diákok ugyanolyan leleményesen próbálták kifigurázni tanáraikat, eltitkolni a bukásaikat, vagy megteremteni saját titkos nyelvüket, mint a mai középiskolások – csak éppen más szavakat használtak hozzá.
Aki lógott az óráról, az fugált. A természetrajztanárt sejtnek hívták. A jó jegyet szénának nevezték, az elégtelent pedig annyi találó szinonimával illették, hogy abból önálló nyelvi univerzum rajzolódik ki. Aki szenel, az cigarettázik, aki fenszterez, az az ideál ablaka alatt sétálgat, a puccmájszter pedig nem valami titokzatos alak, hanem egyszerűen a táblatörölgető. Vasné Tóth Kornélia könyve ezekből a feledés homályába veszett szavakból épít fel egy egész letűnt világot.
A kötet előszava önmagában is izgalmas kultúrtörténeti esszé, amelyből kiderül, hogy a könyv alapját az első önálló magyar diáknyelvi szótár, Dobos Károly 1898-ban megjelent műve adja. A szerző azonban nem egyszerűen újraközli ezt a több mint százéves munkát, hanem kibővíti további egykorú gyűjtésekkel, rendszerezi, korrigálja, és csaknem 1900 szó, kifejezés gyűjteményévé alakítja a korabeli diákélet nyelvi lenyomatát.
A könyv mögött hatalmas kutatómunka áll, a végeredmény mégsem válik száraz akadémiai adattárrá. Ez a szótár ugyanis olvastatja magát. Nemcsak azért, mert a szavak önmagukban is mulatságosak, olykor meghökkentők, hanem azért is, mert mögülük folyton előbukkan az akkori Magyarország társadalma, iskolavilága és mentalitása. A latin műveltség maradványai, a kollégiumi élet sajátos hierarchiája, a vidéki gimnáziumok zárt univerzuma és a diákcsínyek örök természete egyszerre elevenedik meg a lapokon.
A kötet egyik legérdekesebb felismerése, hogy a diáknyelv milyen gyorsan reagál a társadalmi változásokra. Szavak tűnnek el és születnek újjá egyik generációról a másikra, miközben néhány kifejezés évszázadokon át fennmarad. A gólya, a bizi vagy a szekunda ma is ismerősen cseng, miközben más szavak végleg kikoptak a nyelvből.
A könyv ezért nem csupán szótár, hanem valódi kultúrtörténeti értékmentés is. Megőriz valamit abból a világból, amelyből a magyar modernitás megszületett: kollégiumokból, diákszobákból, tintafoltos füzetekből, latin feleletekből és bukásra álló kamaszokból. Különösen hitelessé teszi a kötetet, hogy a nyelvész, művelődéstörténész nem próbálja modernizálni vagy mai nyelvre fordítani az anyagot. Meghagyja a korabeli helyesírást, az archaikus fordulatokat és a nyelv régi ízét. Ettől nem steril nyelvészeti kiadvány lesz, hanem valódi időutazás.
A régi magyar diáknyelv szótára nem mindennapi könyv: egyszerre tudományos és szórakoztató. Nemcsak diákoknak, pedagógusoknak és kutatóknak lehet izgalmas olvasmány, hanem mindenkinek, aki kíváncsi arra, hogyan beszéltek, gondolkodtak és tréfálkoztak a magyar diákok több mint száz évvel ezelőtt. (Petrovics Gabriella – Magyar Nemzet)
Részlet a kötet előszavából:
Nyelvünk folyamatosan változó világa egy korszakon belül sem egységes, hanem változatokban él. E változatokkal, a nyelvi rétegződéssel a XIX. század közepéig nem foglalkoztak a grammatikaírók, a Magyar Tudományos Akadémia az 1830-as évektől kezdte el sürgetni a csoportnyelvi és szaknyelvi szókincs gyűjtését. A csoportnyelvek közé tartozik a diáknyelv, melynek szókészlete az élet szinte minden területére kiterjed, és elsősorban csak élőszóban létezik. A diákok által használt nyelv egy bizalmas nyelvhasználati forma, megalkotásának célja a közös csoporthoz tartozás, az elkülönülés kifejezése, jellemzője a játékosság, az ötletesség, a humor. Diákként minden ember művelője és fejlesztője lehet, s részint átörökíti felnőttkori beszédébe. Ily módon e csoportnyelv gyorsan változó, színes világával köznyelvi kifejezéskészletünk egyik megújító forrása is.
A hazai diákszókincs módszeres kutatásának kezdeteit 1895–1896-ban Barcza Józsefnek a Tanulók Lapjában és a Magyar Nyelvőrben megjelent, diáknyelvvel foglalkozó cikkei jelentették, ezt folytatta Dobos Károly A magyar diáknyelv és szótára (1898) című munkája, melyet kiegészítettek a Tanulók Lapja 1898–1900. évi számaiban megjelent pótlékok, szójegyzékek.
A felsorolt műveket forrásul használva időutazásra invitálom az olvasót e szótárral, mely az értékmentés jegyében a korábbi századok, főként a XIX. század diákéletét, az akkori tanulóifjúság szókincsét tárja elénk; ezzel e mű a letűnt századok mindennapjait bemutató művelődéstörténeti szakmunkákhoz is adalékokkal szolgálhat. A korra jellemző latinos műveltség domináns jellege mellett felfedezhetünk a mai napig ismert, átörökített szavakat, kifejezéseket, ugyanakkor azzal is szembesülhetünk, mennyi szó kihalt, feledésbe merült, azaz mennyi változás következett be azóta a diákok nyelvében, mely az egyik legváltozékonyabb szókinccsel bíró csoportnyelv, gyorsan reagál a társadalmi változásokra, a körülöttünk megjelenő új dolgokra. A feledés homályából életre keltett diáknyelvi szavak sokszor archaizáló jellegük ellenére is képesek megszólítani századunk emberét, fontos kultúrtörténeti értéket képviselnek.
* Vassné dr. Tóth Kornélia: A régi magyar diáknyelv szótára. A diákélet közel 1900 szava, kifejezése korabeli helyesírással és magyarázatokkal, jelentés-és szinonimamutatóval. Tinta Könyvkiadó, 2026
