Amikor egy család születik, az nemcsak a nő életében jelent hatalmas változást, hanem a férfiéban is. Míg egy nő a testében, a szíve alatt hordozza az apró életet, és van lehetősége valamilyen szinten ráhangolódni a szülőségre, addig egy férfi számára akkor válik igazán valóságossá, amikor az újszülött hazaér az otthonába. A férfi korábban csak szemlélője volt a várandósságnak, jobbik esetben egy támasz a kilenc hónap alatt, de nem érzékelte a saját bőrén a készülődő változást. Sok férfi számára nehéz is hirtelen kapcsolódni a kisbabával, aki szimbiózisban él az anyával, ráadásul, ha anyatejes táplálást folytat, akkor még nehezebben tudja kielégíteni a csecsemő igényeit. Emiatt kívülállónak érezheti magát, felmerülhet benne az a gondolat, hogy csak a pénzkereséssel tudja hasznosítani magát, és könnyen eltávolodhat az újdonsült családtól. Szerencsére vannak olyan példák, amikor az apa már a legelején szeretne kötődni a gyermekhez, ezért megpróbál a szerves része lenni az életük, a mindennapjaik és a személyiségük alakulásának. Három általam nagyra becsült édesapát kérdeztem arról, hogy miként élték meg a szülővé válást, milyen kihívásokkal kellett szembenézniük, és milyen értékrend alapján nevelik a gyermekeiket.
A palicsi Marusinác Zoltán egy tizenhét éves fiú édesapja. Asztalosmestersége révén ismertem meg, és már akkor feltűnt a pozitív kisugárzása, az irigylésre méltó nyugalma, higgadtsága, kedvessége. A fa számára nem pusztán egy tárgy, egy megmunkálandó felület, vagy a pénzkereseti lehetőség eszköze, hanem egy olyan élő anyag, ami formálja, alakítja az ember otthonát. A famegmunkálás nála nemcsak munka, hanem egyfajta alkotás, művészet is. A néhány találkozásunkból kiderült számomra, hogy egy zárkózott, csendes ember, mégis igent mondott a felkérésemre, hogy meséljen az apaságáról. Talán éppen azért, mert igyekezett a fiát is éppolyan finom érzékkel, megértéssel és az „anyagot” mégis tiszteletben tartva faragni, nevelni, ahogyan a fát.
Féltem egy kicsit az apaságtól, hogy mégis milyen szülő leszek. A nők ezt másképp élik meg, hiszen ők már előbb kapcsolatba kerülnek a babával. Én akkor éreztem magam először apának, amikor egyszer otthon a kezembe vettem a fiamat, és a kis kezét az arcomra tette. Onnantól kezdett a kapcsolódás kialakulni közöttünk. Úgy van felépítve a mai világ, hogy az apákat a teljesítmény alapján mérik, és én azt éltem meg kihívásként, hogy megpróbáltam ezzel szembemenni. A saját családomból hozott mintát szerettem volna követni. Nagycsaládból származom, együtt éltünk és együtt dolgoztunk a nagyszülőkkel. Mindenkinek kialakult a saját helye, megvolt a feladata, de egy csapatként működtünk, és mindig ugyanaz volt a célunk. Számomra ez nagyon meghatározó volt, és szerettem volna a fiammal is ezt az utat járni. Hiszek abban, hogy példát mutatunk a viselkedésünkkel, amit figyel a gyermek. Például, ha azt látja, hogy egy probléma esetén nem kezdünk el pánikolni, hanem leülünk, és higgadtan átgondoljuk a lehetőségeket, akkor ő is ezt alkalmazza majd a jövőben. Ugyanilyen fontos például az is, hogy átbeszéljük, elmagyarázzuk nekik, hogy mit miért teszünk, így értik meg a világot. Úgy hiszem, hogy ez sokkal hasznosabb, mint az, amikor megpróbáljuk néhány percben elhadarni nekik, hogy mit lehet és mit nem – hangsúlyozta az édesapa.
Zoltánt gyakran a fia is elkíséri a munkába, és mint megtudtam, ez nem kényszerből, hanem ösztönösen alakult így.
Volt, hogy nem tudtam máshogy megoldani, és ott volt velem munka közben. Persze, amíg kisebb volt, néha útban volt, rossz helyen állt, vagy vigyázni kellett, hogy milyen szerszám kerül a kezébe, de idővel megtanulta, hogy mi a munka menete, hogyan kell másoknál viselkedni, összecsiszolódtunk az évek során, és ma már szavak nélkül is értjük egymást, a segítőm lett a famegmunkálásban. A ’80-as években felütötte a fejét az a nevelési módszer, hogy nem engedjük a gyereket a munkánk közelébe, és ma már látszik, hogy sajnos ez nem hozott jó eredményeket, egy tévút volt. Ez azért veszélyes, mert ha a családon belül mások a célok, akkor a családtagok különálló kis szigeteket képeznek, amitől gyengül a család egysége. Nekem talán abban szerencsém is volt, hogy nagyon apás a fiam, és mindig ott sündörgött körülöttem, érdekelte, amit csinálok, így természetes volt, hogy bekapcsolódik a munkámba. Nem is tudtam volna szétválasztani a hivatást és az apaságot, mert főként otthon dolgozom, a munka maga én vagyok. Mint ahogyan a nagyszüleim is földművesek voltak, és ez összeolvadt a szülőségükkel. Kicsit azt érzem, hogy túlzott szakértelembe ment át a gyereknevelés, holott ez maga az élet, ennek egy természetes folyamatnak kellene lennie. Arra nagyon figyeltem, hogy néhány mondatban mindig elmagyarázzam, hogy mit miért kérek, és hogy érezze, hogy ha valamit mondok, annak súlya van. Rendkívül fontosnak tartom a beszélgetést, a kommunikációt, erre egyszerűen muszáj időt szánni. Hajlamosak vagyunk alábecsülni a gyerekeket, holott nagyon is okosak, megértik a dolgokat. Én azt látom, hogy a gyerekeink által jobb emberré válunk, hiszen törekszünk a fejlődésre, és a háttérbe szorítjuk saját magunkat, hogy meg tudjuk adni nekik azt, amire szükségük van. Emlékszem, hogy minden egyes alkalommal, amikor munka után a fiam szeretett volna velem elmenni az erdőbe, akkor kerékpárra pattantunk, és kirándultunk. Soha nem mondtam nemet, és biztos vagyok benne, hogy ez neki sokat jelentett, mellesleg szép élményekben volt részünk. Gyakran látom azt a szomorú jelenséget, hogy sok helyen a szülők elzárják magukat a gyerekektől, nem figyelnek rájuk, nem szánnak időt a közös beszélgetésre. Mélyen megérinti az embert, amikor azt látja, hogy egy gyerek árva a saját családjában. Nekünk, szülőknek kellene fellépni a ránk erőltetett, belénk döngölt modern nevelési mód ellen, mert ezzel csak ártunk a gyerekeinknek. Az lenne az ideális, ha a gyerekek sietnének haza az iskolából, mert szeretnének együtt lenni a családtagjaikkal, szeretnének otthon lenni, mert az egy jó hely – osztotta meg velem a gondolatait a tizenhét éves fiú édesapja, aki szerint a figyelem, a türelem és a példamutatás olyan tulajdonságok, amelyek nélkülözhetetlenek a szülőséghez, és idővel a befektetett munka meghozza a gyümölcsét.
A hiteles példamutatás alapja, hogy úgy viselkedjünk, ahogy a gyermekeinktől is elvárjuk
Véleményem szerint nincs annál szebb érzés, mint amikor egy apa büszke arra, hogy milyen ember vált a fiából. Sokáig csak a részeredményeket látjuk, és csak később derül ki, hogy jó szülők voltunk-e vagy sem. Nehezen tudom elképzelni, hogy hogyan élnék, ha nem váltam volna szülővé, hiszen a gyerekek rengeteg színt és élményt hoznak az életünkbe. Még ma is megmosolygom az egykori csigafutamokat, amikor szurkoltunk nekik és kommentáltuk a versenyt. Szerintem a gyerekeknek sokat jelent, ha a felnőtt képes a játékra. Mindenképpen nagy előnyt jelent az is, ha egy-egy szituációban visszagondolunk arra, hogy mi gyerekként mit érezhettünk, és ezáltal könnyebben el tudjuk fogadni a reakcióit, a viselkedését. Nagyon fontos, hogy az apa már egészen kicsi kortól jelen legyen a gyermeke életében – emelte ki Marusinác Zoltán.
Kosányi Sándor Adán él a feleségével és a két fiával, akik nemsokára öt és hétévesek lesznek. A feleségével még egyetemista korunkban lettünk barátnők, és évente mindössze három-négy alkalommal találkozunk, de mindig nagy hatással vannak rám azok az együtt töltött fél napok. A házaspár egy olyan magatartást alakított ki, amit még a szülővé válásom előtt mintaként raktároztam el magamban. Rendkívül jó arányérzékkel húzták meg a szülőség határait, ami által van autoritásuk, de közben a gyerekek érzik és élik az érzelmi biztonságot is, és mindig számíthatnak az apjukra és az anyjukra.
Az apává válás során az egyedüli kihívást a gyönyörű kisfeleségemmel való kiélezett viszonyok jelentették, amelyeket a fáradtság szült. Ezek nem azért voltak, mert nem kezeltük helyén a dolgokat, hiszen ezekre nem lehet addig felkészülni, amíg nem válunk szülővé. Kihívás volt elfogadni, hogy a feleségem olyan dolgok miatt neheztel, amiket úgymond el sem követtem. Erre csakis a nagyfokú megértés a gyógyír, hiszen mi férfiak nem lehetünk anyák, így nem is tudjuk teljes mértékben megérteni az ő helyzetüket. Férfiként el kell fogadnunk az anyasággal járó stresszt, krónikus fáradtságot, néha oktalan rosszkedvet, letargiát, és erre csak akkor vagyunk képesek, ha szeretjük a feleségünket. Ilyenkor egy kicsit háttérbe szorul a férfi, ez főleg azoknál jelent nehézséget, akik megszokták, hogy a feleségük állandóan körülöttük forog, de nekem ezzel nem volt gondom, mert soha nem igényeltem a kiszolgálást. Rengeteg férfitársam panaszkodott erre, hogy ez nekik problémát jelent, én pedig azt gondolom, hogy magunkba kellene nézni, és hogy minden negatívumért kárpótol minket a természeti-biológiai csoda, hogy ők anyák lesznek – mondta el Sándor, aki egészségügyi ápolóként dolgozik a Zentai Közkórházban, ezért arra is kíváncsi voltam, hogy a munkájában nélkülözhetetlen együttérzés átsegíti-e őt apaként egy-egy holtponton, szituáción.
Az empátia egyre kevésbé van jelen az emberekben, mindenki felületes, csak a sajátját tartja szem előtt, és nem gondolnak bele a másik helyzetébe. Megpróbálom a fiaimat arra tanítani, hogy mivel nem tudják, hogy mit élt meg a másik vagy mi jelenti számára a normalitást, ezért úgy tekintsenek az embertársukra, mint egy másik lényre, és ne önmaguk kivetülésére. Meg kell próbálni elfogadni a másik helyzetét, és ha esetlegesen tudunk neki barátként, társként, vagy egyszerű kívülállóként segíteni, akkor tegyük meg, mert ezáltal jobbá tesszük a világot, önmagunkat és példát mutatunk az embertársainknak. A mai kor egyik nagy próbatétele a rohanásban figyelni a másikra, megélni az életet, pedig erre szülőként, gyerekként is nagy szükség van, hiszen az élet egy véges dolog. Minden napnak és órának értéke van, és ha elpazaroljuk, ha rosszul éljük meg, akkor nagyon hamar vége van az életünknek, és ha visszanézünk, akkor nem lesz szép a könyv, amit írtunk. Akkor lesz szép a könyvünk, ha olyan dolgok szerepelnek benne, amik lélekemelők, amikre büszkék vagyunk, amikre felnézünk, és amikre szeretettel gondolunk – fejtette ki nézetét az édesapa.
Napjainkban sok szülő vívódik a határhúzással, hogy mégis hogyan lehet autoritást szerezni, de közben egy egészséges, jó viszonyt ápolni a gyermekünkkel. A szakemberek szerint a 21. század egyik félrecsúszása, hogy átestünk a ló túloldalára, a gyerekeink barátai szeretnénk lenni, és túl sok dologban adunk számukra döntésjogot.
Én azt vallom, hogy a konzervatív és a liberális nevelés között van a megfelelő egyensúly. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerek tudja azt, hogy hol van a helye a családban, hogy érezze, hogy szeretjük, az életünk, és tudják azt is, hogy mit kell továbbvinniük magukkal. Mindig elmondom a fiúknak, hogy az óvodában és a barátaiddal úgy viselkedtek, ahogy ti jónak vélitek, ahogy szerintetek helyes, és ahogy az óvónéni megengedi, viszont itthon úgy viselkedjetek, ahogy szerintem helyes. Szeretném, ha azt vinnék tovább, hogy tisztelik, szeretik és elfogadják a felnőttet. Nem a gyermek igényei kell, hogy alakítsák a család életét, és szülőként a mi dolgunk meghúzni a határokat. Generációról generációra romolhat a túlliberális gondolkodásmód, hiszen oda juthatunk, hogy amikor a gyerek a tudatára ébred, akkor ő irányítja a családot, ő mondja meg, mi legyen ebédre, hova menjünk, mit csináljunk, és a hisztivel manipulálja a szülőt. A hiszti mindig egy jelzés arra vonatkozóan, hogy a gyerek szeretne valamit, a szülőnek pedig az a dolga, hogy 0-24 órában a gyerek rendelkezésére álljon a szellemi fejlődés terén. A szülőnek illik válaszolnia a gyerek kérdésére, a gyereknek pedig illik megvárnia a választ. Az is a határhúzás része, hogy nem adom fel teljes mértékben a korábbi önmagamat. Ahhoz, hogy a gyerekünk boldog legyen, boldog felnőttre van szüksége, hiszen a gyerek a boldog mintát is képes átvenni. Ez gyönyörűen összekapcsolódik azzal, hogy ha a tenyerünkön hordozzuk a feleségünket, akkor az ő boldogsága az egész családra kivetül. Már nagyon régóta edzek heti több alkalommal, és úgy vágtam bele annak idején ebbe a hobbiba, hogy ha majd egyszer apa leszek, akkor is hasonló színvonalon tudjam ezt végezni, és ezáltal példát mutassak a gyerekeimnek, hogy lássák, a testmozgással minden részünknek segítünk. Alapvetőnek tartottam, hogy ezt megtartsam, és az a tervem, hogy nagyszülőként is űzni fogom ezt a sportot. A szülőség nem a szépélet végét, hanem az élet részét jelenti, ezért a hobbijainkat sem kell beáldoznunk. Szülőként is létezik az én, és vannak bizonyos szükségleteink, amikről nem szabad lemondanunk.
Sándor esetében a szülőséggel lett teljes az élet, már nem is tudja elképzelni, hogy másként is alakulhatott volna.
Úgy lett kerek az élet, hogy őket magam mellett tudhatom. Jó érzés a tudat, hogy van még két ember, akiknek segíthetek abban, hogy meglássák azt, hogy a világ szép. Igyekszem nekik átadni azt, hogy a rossz dolgok ellenére mindennap felkel a nap, ami egy új lehetőséget jelent, és becsüljék meg azt, amit kaptak az élettől. Ők döntik el, hogy a nekik adott alappal mit kezdenek, de az alapért mi vagyunk a felelősek. Szeretném, ha egyszer majd családcentrikus édesapák lennének, akik lojálisak a feleségükhöz. A család egy menedék, ami lelki biztonságot ad, és azt kívánom, hogy ezt tapasztalják meg felnőttként is – magyarázta a kétgyermekes édesapa.
Szabó Hunor történelemtanár Palicson él a feleségével és három lányával. Amikor Hunor találkozott a párjával, tudta, hogy ő az, akit eddig keresett, és ez az érzés elindította benne a szülővé válás vágyát is. A hat, a lassan két és fél, és a nemsokára egyéves kisbaba mellett az édesapa megtapasztalta, hogy az első évben nehéz kapcsolódni a gyermekhez, de később egyre fontosabb az apa jelenléte.
Nagyon sok szeretetet kaptam gyerekkoromban, az apukám és anyukám is sok mindent elkészített nekünk a két kezével, erre én is törekszem. Lehet, hogy nem lesz tökéletes formájú az a tárgy, de a szeretet benne van. A feleségemmel megmutatjuk nekik, hogy apa és anya is sok mindent el tud készíteni, és aztán közösen csodálhatjuk azt, amibe belefektettük a munkát és az időt, amit létrehoztunk. Amit másként szeretnék csinálni, mint a szüleim, az a több élményszerzés, hogy többet utazzunk, kiránduljunk. Érthető, hogy annak idején nem ez volt a középpontban, de úgy érzem, hogy most adott, hogy világot lássunk, élményeket gyűjtsünk. A szüleim is pedagógusként dolgoztak, és nekem ez gyerekként sokat segített, most pedig felnőttként támpont az, hogy jómagam is tanár vagyok. Úgy gondolom, hogy ha az iskolában meg tudom állni a helyem a gyerekek előtt, akkor otthon is. Mélyen hiszek a következetességben, és ez a munkahelyemre és az otthonunkra is érvényes. A cserkészet az életem szerves részét képezi. Cserkészként megtapasztaltam, hogy mennyi élet van a természetben. Úgy érzem, a mai ember picit eltávolodott tőle, holott nagyon fontos, hogy minél több időt kint töltsünk a szabadban, ezért mi minden évszakban kint vagyunk a friss levegőn az ovi után. Törekszem arra, hogy sokat legyünk a természetben, és ne ijesszen el minket az eső vagy a hideg – tudtam meg az édesapától, aki a másik két apához hasonlóan kiemelten fontosnak tartja a gyermeknevelésben a türelmességet, és neki is van kitűzött célja, hogy mit szeretne átadni a lányainak.
A gyerekek nagyon próbára teszik a felnőttek türelmét, illetve ehhez még hozzáadódik a fáradtság, ami egy idő után szinte természetes lesz. Igyekszem a gyerekek előtt szépen viselkedni, de ez nem elég, ezért próbálom például akkor is mellőzni a káromkodást, amikor nincsenek velem. Próbálok az életben úgy viselkedni, ahogyan tőlük elvárom, mert ez a hiteles példamutatás. Lányos apaként egyre ügyesebb fodrász vagyok, hiszen a legidősebb lányom már igényli a frizurákat. Annak ellenére, hogy nagy dínórajongó vagyok, úgy érzem, mindig is lányos apuka voltam. Fiatal koromban vettem a turkálóban egy virágmintás kislány DrMartens bakancsot… akkor még dísznek, most már használjuk is, lehet, hogy már akkor üzent az univerzum. Nagyon fontosnak tartom a nemzeti neveltetést, hogy megismerjék a gyökereiket, és bárhol is legyenek a világban, magyarnak érezzék magukat. Talán naiv elképzelés, de nagyon szeretnék majd az unokáimmal magyarul beszélgetni. A másik fontos dolog a vallás. Szoktunk este imádkozni a legidősebb lányommal, ami valójában egy lelkiismeretvizsgálás, átbeszéljük, hogy mit csináltunk aznap, mi az, aminek örültünk, mi az, amiért hálásak vagyunk, mi az, amit szeretnénk, ha megtörténne, és mit tehetnénk érte. A nagy ünnepekkor kiemelt jelentősége van nálunk Jézus Krisztusnak, mesélek róla, hogy megértsék ezt a jelenséget. Olyan embereket szeretnék nevelni belőlük, akik vállalják a felelősséget a tetteikért. Büszke vagyok a feleségemmel való egységünkre, hogy együtt milyen hatékonyak tudunk lenni, hogy mennyi mindent el tudunk végezni egy nap alatt. Idővel csak gyarapodni fognak a feladatok, de tudom, hogy megoldjuk, kilogisztikázzuk majd őket. Azt sugalljuk a gyerekeknek, hogy Palicsban gondolkodjanak, és olyan tevékenységre járjanak, ami megtalálható a településen belül. Ha pedig nagyon ragaszkodnak egy olyan dologhoz, ami Szabadkán található, akkor szeretnénk mielőbb bevezetni őket a városi buszos közlekedésbe. Nem szeretnénk taxiszülők lenni, és abban hiszünk, hogy ha egyedül jut el valahova, akkor automatikusan kialakul nála egy védekező mechanizmus, amire szüksége lesz az életben. Pedagógusként azt látom a mai kamaszokon, hogy a szüleik mintájából kiindulva rendkívül pénzcentrikusak, holott mennyivel értékesebb dolgok is vannak az életben! Nagyon hangsúlyos ez az időszak, nem jön vissza ez a tíz év, és most kell erre fókuszálni, most kell lerakni az alapokat. A gyerekekkel együtt növünk, és majd ha nagyobbak lesznek, és nem lesznek ránk ennyire kíváncsiak, akkor majd én is az élet más területére helyezem a hangsúlyt, de addig maximálisan itt vagyok nekik – mondta el a háromgyermekes édesapa.
Egyre többet foglalkozunk a transzgenerációs minták felülírásával, szeretnénk jobbak lenni, máshogy szeretni, mint annak idején a szüleink. Kétségtelenül fontos foglalkozni a gyermekkori sebeinkkel, traumáinkkal, ha lehet, még a szülővé válás előtt, hogy ne ezen legyen a fókusz, amikor az apró életet próbáljuk életben tartani, majd felnevelni. Az viszont biztos, hogy megváltoztak az életkörülmények, már nem nagycsaládokban nőnek fel a gyerekek, a nagyszülők ritkán tudnak bekapcsolódni a nevelésbe, és a felgyorsult világ sem szolgál a javunkra. Régen is és ma is nagy szükségük volt a gyerekeknek a figyelemre, a meghallgatásra, a türelmes tanításra és a gyakorlati példamutatásra, és tény, hogy a szülő számára komoly feladat megteremteni ezeket a túlingerelt világunkban, viszont a három édesapa példája is mutatja, hogy nem lehetetlen. Az apáknak más miatt nehéz a szülőség, mint az anyáknak, nekik más kihívásokkal kell megbirkózniuk, de a szeretet és az ösztönös küldetéstudat győzedelmeskedik minden nehézség felett. Az apák nem kész emberek, hanem a gyerekükkel együtt fejlődnek, nőnek, hibáznak, mintául szolgálnak, és minden napjukban ott rejlik a lehetőség, hogy jobb emberek legyenek. Fák, akik árnyékot adnak, föléjük magasodnak, de húzzák felfelé az ágakat, és biztatják a csemetéket a tél túlélésére, majd teret adnak az ég felé törésnek.
A szülőség nem az úgynevezett szép élet végét, hanem az élet részét jelenti
Szabó Hunor történelemtanár Palicson él a feleségével és három lányával. Amikor Hunor találkozott a párjával, tudta, hogy ő az, akit eddig keresett, és ez az érzés elindította benne a szülővé válás vágyát is. A hat, a lassan két és fél, és a nemsokára egyéves kisbaba mellett az édesapa megtapasztalta, hogy az első évben nehéz kapcsolódni a gyermekhez, de később egyre fontosabb az apa jelenléte.
Nagyon sok szeretetet kaptam gyerekkoromban, az apukám és anyukám is sok mindent elkészített nekünk a két kezével, erre én is törekszem. Lehet, hogy nem lesz tökéletes formájú az a tárgy, de a szeretet benne van. A feleségemmel megmutatjuk nekik, hogy apa és anya is sok mindent el tud készíteni, és aztán közösen csodálhatjuk azt, amibe belefektettük a munkát és az időt, amit létrehoztunk. Amit másként szeretnék csinálni, mint a szüleim, az a több élményszerzés, hogy többet utazzunk, kiránduljunk. Érthető, hogy annak idején nem ez volt a középpontban, de úgy érzem, hogy most adott, hogy világot lássunk, élményeket gyűjtsünk. A szüleim is pedagógusként dolgoztak, és nekem ez gyerekként sokat segített, most pedig felnőttként támpont az, hogy jómagam is tanár vagyok. Úgy gondolom, hogy ha az iskolában meg tudom állni a helyem a gyerekek előtt, akkor otthon is. Mélyen hiszek a következetességben, és ez a munkahelyemre és az otthonunkra is érvényes. A cserkészet az életem szerves részét képezi. Cserkészként megtapasztaltam, hogy mennyi élet van a természetben. Úgy érzem, a mai ember picit eltávolodott tőle, holott nagyon fontos, hogy minél több időt kint töltsünk a szabadban, ezért mi minden évszakban kint vagyunk a friss levegőn az ovi után. Törekszem arra, hogy sokat legyünk a természetben, és ne ijesszen el minket az eső vagy a hideg – tudtam meg az édesapától, aki a másik két apához hasonlóan kiemelten fontosnak tartja a gyermeknevelésben a türelmességet, és neki is van kitűzött célja, hogy mit szeretne átadni a lányainak.
A gyerekek nagyon próbára teszik a felnőttek türelmét, illetve ehhez még hozzáadódik a fáradtság, ami egy idő után szinte természetes lesz. Igyekszem a gyerekek előtt szépen viselkedni, de ez nem elég, ezért próbálom például akkor is mellőzni a káromkodást, amikor nincsenek velem. Próbálok az életben úgy viselkedni, ahogyan tőlük elvárom, mert ez a hiteles példamutatás. Lányos apaként egyre ügyesebb fodrász vagyok, hiszen a legidősebb lányom már igényli a frizurákat. Annak ellenére, hogy nagy dínórajongó vagyok, úgy érzem, mindig is lányos apuka voltam. Fiatal koromban vettem a turkálóban egy virágmintás kislány DrMartens bakancsot… akkor még dísznek, most már használjuk is, lehet, hogy már akkor üzent az univerzum. Nagyon fontosnak tartom a nemzeti neveltetést, hogy megismerjék a gyökereiket, és bárhol is legyenek a világban, magyarnak érezzék magukat. Talán naiv elképzelés, de nagyon szeretnék majd az unokáimmal magyarul beszélgetni. A másik fontos dolog a vallás. Szoktunk este imádkozni a legidősebb lányommal, ami valójában egy lelkiismeretvizsgálás, átbeszéljük, hogy mit csináltunk aznap, mi az, aminek örültünk, mi az, amiért hálásak vagyunk, mi az, amit szeretnénk, ha megtörténne, és mit tehetnénk érte. A nagy ünnepekkor kiemelt jelentősége van nálunk Jézus Krisztusnak, mesélek róla, hogy megértsék ezt a jelenséget. Olyan embereket szeretnék nevelni belőlük, akik vállalják a felelősséget a tetteikért. Büszke vagyok a feleségemmel való egységünkre, hogy együtt milyen hatékonyak tudunk lenni, hogy mennyi mindent el tudunk végezni egy nap alatt. Idővel csak gyarapodni fognak a feladatok, de tudom, hogy megoldjuk, kilogisztikázzuk majd őket. Azt sugalljuk a gyerekeknek, hogy Palicsban gondolkodjanak, és olyan tevékenységre járjanak, ami megtalálható a településen belül. Ha pedig nagyon ragaszkodnak egy olyan dologhoz, ami Szabadkán található, akkor szeretnénk mielőbb bevezetni őket a városi buszos közlekedésbe. Nem szeretnénk taxiszülők lenni, és abban hiszünk, hogy ha egyedül jut el valahova, akkor automatikusan kialakul nála egy védekező mechanizmus, amire szüksége lesz az életben. Pedagógusként azt látom a mai kamaszokon, hogy a szüleik mintájából kiindulva rendkívül pénzcentrikusak, holott mennyivel értékesebb dolgok is vannak az életben! Nagyon hangsúlyos ez az időszak, nem jön vissza ez a tíz év, és most kell erre fókuszálni, most kell lerakni az alapokat. A gyerekekkel együtt növünk, és majd ha nagyobbak lesznek, és nem lesznek ránk ennyire kíváncsiak, akkor majd én is az élet más területére helyezem a hangsúlyt, de addig maximálisan itt vagyok nekik – mondta el a háromgyermekes édesapa.
Egyre többet foglalkozunk a transzgenerációs minták felülírásával, szeretnénk jobbak lenni, máshogy szeretni, mint annak idején a szüleink. Kétségtelenül fontos foglalkozni a gyermekkori sebeinkkel, traumáinkkal, ha lehet, még a szülővé válás előtt, hogy ne ezen legyen a fókusz, amikor az apró életet próbáljuk életben tartani, majd felnevelni. Az viszont biztos, hogy megváltoztak az életkörülmények, már nem nagycsaládokban nőnek fel a gyerekek, a nagyszülők ritkán tudnak bekapcsolódni a nevelésbe, és a felgyorsult világ sem szolgál a javunkra. Régen is és ma is nagy szükségük volt a gyerekeknek a figyelemre, a meghallgatásra, a türelmes tanításra és a gyakorlati példamutatásra, és tény, hogy a szülő számára komoly feladat megteremteni ezeket a túlingerelt világunkban, viszont a három édesapa példája is mutatja, hogy nem lehetetlen. Az apáknak más miatt nehéz a szülőség, mint az anyáknak, nekik más kihívásokkal kell megbirkózniuk, de a szeretet és az ösztönös küldetéstudat győzedelmeskedik minden nehézség felett. Az apák nem kész emberek, hanem a gyerekükkel együtt fejlődnek, nőnek, hibáznak, mintául szolgálnak, és minden napjukban ott rejlik a lehetőség, hogy jobb emberek legyenek. Fák, akik árnyékot adnak, föléjük magasodnak, de húzzák felfelé az ágakat, és biztatják a csemetéket a tél túlélésére, majd teret adnak az ég felé törésnek.
Az idei, sorrendben huszonhetedik Közegellenállás riportpályázaton az Ádám Csilla újságíró, a tavalyi pályázat nyertese, Máriás Endre, a Magyar Szó főszerkesztő-helyettese, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete alelnöke és Tóth Lívia, a Hét Nap munkatársa, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnökségi tagja alkotta zsűri döntése értelmében az első díjat Kállai Göblös Nikoletta: A túlvilágon nincsen bolt – Mit tanít az élet azoknak, akik közel dolgoznak a halálhoz?, a másodikat Cöndör Enikő: Nem siránkozunk – Vajdasági magyar női sorsok, elvándorlás és kapaszkodók, a harmadikat pedig Bíró Tímea: Apák, akik együtt nőnek a gyerekeikkel című riportja érdemelte ki. A bírálóbizottság különdíjjal jutalmazta Kollár Melitta: És mi lesz az idősekkel a vasúton túl? című pályamunkáját. A díjazott riportokat a hagyományokhoz híven ezúttal is a Magyar Szó Hétvége mellékletében közöljük, ahol ezúttal a zsűri által harmadik díjjal jutalmazott írást olvashatják el.
Nyitókép: Eleinte nehéz kapcsolódni a gyermekhez, de később egyre fontosabb az apa jelenléte
