Immár harmincötödjére tudhatjuk magunk mögött a szoptatás világhetét, amit 1992-ben a Fellépés a Szoptatásért Világszövetség (WABA) kezdeményezésére ünnepeltünk először. A világhét az anyatejes táplálás augusztus elsejei világnapjával kezdődik, majd egészen hetedikéig tart, hogy ezzel is népszerűsítse a kizárólagos szoptatást az első hat hónapban. Ma már a legtöbbünk számára nem kérdés, hogy a kisbabáknak az anyatej a legmegfelelőbb táplálék. A nemzetközi ajánlások hat hónapos korig a kizárólagos, majd még legalább kétéves korig a kiegészítő szoptatást javasolják. Bizonyos szempontból szerencsések vagyunk, mert a mi közösségeinkben nem jellemző, hogy ferde szemmel néznének egy anyára azért, mert szoptatja a kisbabáját – legalábbis addig, amíg a megszokott normáknak megfelelően teszi.
A szoptatáshoz való társadalmi viszonyulás nagyon szépen megmutatja, hogyan tekint egy társadalom a kisgyerekes családokra. Egy olyan közösségben, ahol a népességfogyás sarkalatos kérdés, ez nagyon is fontos szempont. Összességében szeretünk gyerekbarátnak mutatkozni, más kérdés, hogy a különféle anyagi vagy természetbeni támogatásokat leszámítva ez mennyire mutatkozik meg a gyakorlatban.
Mindenki szeretné, hogy több gyerek szülessen, de valahogy abba már nem mindenki gondol bele, hogy ezek a gyerekek a megszületésük után – lesznek. Sírnak, és meg kell őket szoptatni. Például a játszótéren, a strandon, az étteremben, a buszon, a templomban vagy a rendőrség várótermében is. Az anyatejes babát akkor is meg kell szoptatni, ha ez az arra járókat esetleg zavarja, és akkor is, ha gyerekek szaladgálnak a környéken. A női mell elsődleges szerepe a táplálás, a szoptatás látványa mégis sokakból vált ki megbotránkozást, miközben ugyanennek a szervnek az erotikára hajazó ábrázolása olyannyira megszokott, hogy már föl sem tűnik, ha megint kibukkanó mellbimbókkal reklámoznak egy autót.
Szerencsére manapság már egyre többen mondják, hogy ha valakit zavar, hogy egy anya szoptatja a kisbabáját, az legyen az ő problémája. A szoptatás nem provokáció, hanem egy biológiai szükséglet kielégítése. Egy kisbaba nem tud hosszú perceket, órákat várni arra, hogy a szoptatás által csillapodjon az éhsége, a szomjúsága vagy megnyugodjon, megvigasztalódjon. A legtöbb kávézóban vagy étteremben nincs szoptatós szoba, és ha az anya érdeklődik, hogy hol szoptathatná meg a babáját, gyakran a vécébe küldik. Ez méltatlan, és a legkevésbé sem baba- vagy családbarát. Ami ugyanis a valódi családbarátságot jelenti, az a szoptatós szoba megléte, és emellett a lehetőség az anya számára, hogy a barátai társaságában, a kávézó hangulatát élvezve, a saját italát kortyolgatva szoptassa meg a gyerekét. Vagy éppen a Tisza-parton, két mártózás között, a napernyő alatt. El tudjuk-e képzelni, hogy egy szoptató anya látványa éppen annyira keltse föl a figyelmet, mint mondjuk egy sárga pólós fiatalember vagy egy falnak támasztott bicikli?
A WHO által is javasolt hat hónapos, majd kétéves korig tartó szoptatást az adatok szerint a gyerekek töredéke kapja meg. Nem kell minden nőnek szoptatnia, és nem kérdés, hogy a szoptatás nem a szeretet fokmérője: aki ilyen-olyan okból kifolyólag a lefejt tej vagy a tápszer mellett dönt, nem lesz ettől kevésbé jó anya. De nem szabad hagyni, hogy azok az anyák, akik szeretnének szoptatni, a társadalmi elvárások, a megszégyenítés vagy az ítélkező környezet miatt elbátortalanodjanak. A szoptatás mellőzése sokszor nem az anya döntése. Van, hogy nehezen indul a szoptatás, és megfelelő segítség híján hamar abba is marad. Máskor a régi időkből származó „jó tanácsok” írják fölül a védőnő javaslatait, és a kisbaba már két hónaposan gyümölcsöt, teát kap. És persze van, hogy a társadalmi elvárások észrevétlenül beférkőznek a család életébe. Amikor ahhoz igazítjuk a játszóterezést, hogy mikor kell a kistestvért megszoptatni, vagy amikor azért nem vigasztaljuk meg szoptatással a síró háromévest, mert ezt mások is láthatják, akkor egy olyan társadalomhoz alkalmazkodunk, ami a gyerekbarátságnak csak az álcáját viseli. Mert ha valóban fontosak számunkra a gyerekek, akkor az élet minden területén támogatjuk az anyákat: szó nélkül kikerüljük a járdát elfoglaló babakocsit, a legnagyobb természetességgel rakjuk be a füldugót az alváshoz a hasfájós szomszédbaba miatt, és nem bámulunk megbotránkozva egy szoptató nő láttán.
Mert végül is mi a legrosszabb, ami történhet, ha például egy gyanútlanul focizó hétéves meglátja, ahogy az egyik társa anyja kisbabát szoptat? Megtanulja, hogy a szoptatás nem ördögtől való, ennek a szemléletnek pedig még biztosan hasznát veszi, ha egyszer belőle is apa, nagybácsi, orvos vagy döntéshozó lesz.
Nemcsak a nyilvános szoptatáshoz való társadalmi viszonyulás hátráltatja, hogy minél több kisbabát az ajánlásokkal összhangban tápláljanak. Az elválasztás körül szintén tapasztalható ítélkezés. Ahogy a kisbaba lassan kisgyerekké cseperedik, a „Miért nem szoptatsz?” kérdéseket lassan fölváltja a „Hogyhogy még mindig szoptatsz?”. Bármit is tesz egy anya, úgyis lesz, aki jobban tudja. Az anyává válás önmagában is óriási horderejű dolog, a szoptatás pedig önmagában is megterhelő lehet. Ha ehhez folyamatos ítélkezés is társul, akkor még nehezebb lesz anyaként helytállni. Ezért is fontos a támogatás.
Egy társadalom nem attól családbarát, hogy ezt mondja magáról, hanem attól, hogy érdemben tesz azért, hogy jó legyen gyereknek lenni, hogy jó legyen szülővé válni. Ennek csak egy kicsi, de igen fontos szelete a szoptatás beemelése a természetes, hétköznapi emberi tevékenységek közé.
A szoptatás nem látványosság, nem provokáció és nem is a gyerekhez való túlzott ragaszkodás eszköze (próbált már valaki megszoptatni olyan kisbabát, aki ezt nem akarta...?). A szoptatás ezzel szemben etetés, gondoskodás, törődés és vigasz. Annak a jele, hogy anya és gyereke összhangban vannak. Ezért egy valóban családbarát társadalomban a szoptatás legföljebb annyira különleges, mint amikor valaki előveszi az ebédjét, vagy megöleli egy hozzátartozóját.
