Betiltani vagy megtanulni használni?

A nagybecskereki származású prof. dr. Szűts Zoltán digitálispedagógia-, média- és információstársadalom-kutató, egyetemi tanár, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Pedagógiai Karának dékánja, a Neveléstudományi Doktori Iskola és az Oktatási Innováció Tanszék vezetője. Az Újvidéki Egyetem Szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karának docense. Több tucat rangos nemzetközi folyóiratcikk szerzője. Idézettsége meghaladja a kétezret. Legfontosabb könyvei: A világháló metaforái, az Online és A digitális pedagógia elmélete, amelyek több egyetemen kötelező olvasmányok. Az egyetemi oktató emellett országos televízió- és rádiócsatornák, illetve nyomtatott lapok állandó szakértője és vendége.

Egyre több munkahelyen tiltják a mesterséges intelligencia használatát, és gondolkodásra szeretnék ösztönözni a fiatalokat. Ön szerint miért nem jó irány ez?

– A technológia nagyon összetett, és arra is képes, hogy kiváltsa az embert abból a szempontból, hogy az unalmas, gépies rutinfeladatokat átvegye, ezáltal felszabadulnak a szellemi kapacitások. Ha belegondolunk, a mechanikus munkákat a robotok és más gépek már korábban átvették, és senki sem panaszkodik emiatt, az utcán sem találkozunk munkanélküliek tömegével. Most viszont arról van szó, hogy a mesterséges intelligencia olyan feladatokat vesz át, olyan kompetenciákat színlel, amelyeket korábban kizárólag emberinek gondoltunk. Ilyen például a gondolkodás, következtetés, kockázatelemzés vagy akár az érzelmek utánzása. Azok a munkahelyek és egyetemek, ahol betiltják ezt a technológiát, nem járnak jó úton. Sokkal inkább arra lenne szükség, hogy a tudatos, célorientált használatát mutassák be és támogassák. Mindig kialakul egyfajta kettészakadás. Vannak, akik lelkesednek, és használják ezeket az eszközöket, és vannak, akik elutasítják. Ennek rossz példája, hogy egy hallgató az MI-vel írassa a dolgozatát. Ő hosszú távon saját magát csapja be, rövid távon pedig nyer, mert gyorsan kap jó jegyet. 

Milyen készségekre lesz szükségük a fiataloknak tizenöt év múlva?

– A munkahelyek akár 90 százaléka még mindig unalmas és monoton. A jegykezelőtől a banki alkalmazottig, sőt az általános iskolai tanár munkájában is sok a mechanikus elem. Ezek közül sok feladat kiváltható lenne technológiával. A legfontosabb a nyelvtudás, elsősorban az angol. Annak ellenére, hogy léteznek fordítóprogramok, a mindennapi kommunikációban továbbra is meghatározó lesz. Emellett elengedhetetlen az informatikai tudás, hogy az ember értse a rendszerek működését. Ha megjelenik egy új szoftver, legyen tapasztalata arról, hogyan működött egy korábbi, sőt képes legyen gyorsan megtanulni az újat. Nagyon fontos a problémamegoldás, a rugalmasság. Erre tudatosan kell tréningezni. Ha diplomaszerzés után valakinek teljesen mást kell csinálnia, és mindent újra kell tanulnia, akkor könnyen kétségbeeshet. Ebben a tanárnak is nagy szerepe van, ilyenkor személyes példákkal kell felkészítenie a diákokat arra, hogyan kezeljék ezeket a helyzeteket. Mindig elmondom a saját történetemet, hogy magyar szakon végeztem, és ma egészen mással foglalkozom. Ma egy pedagógiai kart vezetek, és mesterséges intelligenciával kapcsolatos kutatásokat indítok, foglalkozom a végtelen görgetés kihívásaival, valamint az algoritmusok hatalmával.

Sokak dilemmája, hogy mikortól érdemes egyáltalán beengedni a mesterséges intelligenciát a tanulásba. Hol van az a pont, amikor már nem árt, hanem segít?

– Amikor a diák már képes ellenőrizni, és maga is képes megadni a választ. Ilyenkor mérlegelnie kell, hogy az a válasz, amelyet kap, helyes-e vagy sem. Éppen ezért úgy gondolom, hogy középiskolától lehet elkezdeni a használatát. Először tanuljon meg tanulni, és utána ezeket az eszközöket hasznosítsa.

Gyakran hangsúlyozza, hogy a mesterséges intelligencia nem veszély, hanem lehetőség. Miért nem kell tőle tartanunk?

– Az emberiség történetében számos olyan technológia jelent meg, amely alapjaiban változtatta meg a társadalmat. Az autó megjelenése is hatással volt az életünkre, lehetővé tette, hogy messzebbre járjunk dolgozni. Ugyanígy az elektromosság vagy a televíziózás is gyökeres változásokat hozott. A mesterséges intelligencia annyiban más, hogy úgy tűnik, mintha szellemi képességei felvennék a versenyt az emberével. Fontos azonban, hogy ez továbbra is egy gép, amelynek nincsenek érzelmei. Ugyanakkor rendkívül tanulékony, ezért félünk tőle, mert nem pontosan értjük a működését, sokszor még azok sem, akik fejlesztik.

Milyen kihívásokkal néz szembe egy mai fiatal?

– Az elmúlt években a motiváció kutatása került előtérbe. Alapvetően megkülönböztetünk külső és belső motivációt. Akinek nincs belső motivációja, az gyorsan elfárad. Azt tapasztalom, hogy ha van akár egy csöppnyi motivációja a hallgatónak, és találkozik egy jó tanárral, az képes megnövelni azt. Ha valaki a jövő kutatója vagy tudósa szeretne lenni, akkor részt kell vennie kutatásokban. Sokan négy-öt évet töltenek el az egyetemen úgy, hogy semmilyen komoly projektben nem vesznek részt. A tanár felkínálhat olyan feladatokat, mint az adatelemzés, a kódolás, a szakirodalom feltárása vagy az interjúkészítés. Saját példámból kiindulva a kutatócsoportomnak van egy stabil magja, ahova folyamatosan új embereket keresek. Nem magányos tudósok vagyunk, minél több fiatalt vonunk be, annál hatékonyabb lesz a munka. Az, aki harmadszor mond igent a feladatokra, már világszínvonalú lapokban publikál. Mindez azért lehetséges, mert motivált és kitartó. Ilyenkor előre elmondjuk, hogy ez körülbelül 60 órányi munkát igényel. Elsőre nem tűnik soknak, mégis sokan megriadnak tőle, azt mondják, hogy nem fognak ennyi időt beletenni, még akkor sem, ha négy évük lenne rá. 

Ön szerint inkább felszabadít vagy elvesz az AI? Hol húzódik az egészséges határ a tanulást segítő és a helyettesítő eszköz között?

– Ha valaki arra a sikerélményre épít, hogy egyszer valódi munka nélkül meg tudta oldani a feladatot, és ezt a mintát követi, akkor hosszú távon el fog butulni. Eljön egy pont, amikor azzal szembesül, hogy gyakorlatilag a gépek mögé sorolta magát. Ötvenéves vagyok, hasonló jelenséget látok a saját generációmban is, hogy akik annak idején nem tanultak, azok ma nem boldogok. Ennek az az oka, hogy folyamatosan irányítják őket. Minél kevesebb tudása van valakinek, annál inkább rákényszerül arra, hogy bármit elvállaljon. Ezzel szemben minél több tudást szerez valaki, annál inkább válogathat a lehetőségek közül. Nyugaton a csúcsvezetőket egyik cégtől rabolják el a másikhoz. Hasonló jelenség figyelhető meg Magyarországon az építőiparban is, hiszen az ügyesebb szakmunkásokat más építkezésekhez átcsábítják, ezért ma már biztonsági őrök vigyáznak az építkezéseken. A szakértelmet tehát mindig értékelni fogják. De mindenkinek fel kell tennie magának a kérdést, hogy valódi szakértelem-e az, ha valaki csalással jut eredményhez. Napi szinten használom a mesterséges intelligenciát, például ha egy pályázatot írok, annak sok mechanikus, kötelező része van. Ilyenkor megadok tizenöt sort arról, hogy miről szól a pályázat, betáplálom a saját munkáim, és arra kérem, hogy ezek alapján készítsen sablont. Mit nyerek ezzel? Megtakarítok két napot, amit alkotással vagy más értékes munkával tudok tölteni.

Az online világ egyszerre kínál szabadságot és túlterheltséget. Hogyan hat ez a tanulásra és a figyelemre, és hogyan védhető meg a fiatalok mentális egészsége ebben a folyamatos jelenlétben?

– Olyan korszakban élünk, amikor a figyelemért folyik a harc. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk, talán soha nem volt ilyen. Olyan eszköz van a kezünkben, amely egyszerre lehet a tanulás és a butulás eszköze. Ha például nyelvtanulásra használja, akkor fókuszálja a figyelmét, és akár 30 perc alatt többet tanulhat, mint egy hagyományos, kétszer 45 perces tanórán. Ha viszont ugyanazt az eszközt arra használja, hogy folyamatosan például a TikTokot pörgesse, akkor a figyelme szétszóródik. Ilyenkor az offline világ unalmassá válik számára, mert ott sokkal kevesebb inger éri. Ez kóros és veszélyes folyamat. Óvodapedagógusokkal végzett kutatásaink során azt tapasztaltuk, hogy már az óvodáskorú gyermekek is másképp viselkednek, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Nem szeretnek együtt játszani, mindenki főnök akar lenni, nem figyelnek az óvónőre, és a végén már senki nem akar elpakolni. Ennek oka, hogy azok a minták, amelyeket a képernyőn látnak, nem a kitartó munkáról és a szorgalomról szólnak. Ha megnézzük, mit közvetítenek ma az influenszerek, gyakran olyan torz képet látunk, amelyben mindenki folyamatosan boldog, azt csinálja, amit szeretne, utazik, véleményt mond, és ezért még jutalmakat is kap. Bennünk mégis kialakul egy kép arról, hogy ez milyen könnyű, emiatt folyamatos stresszhelyzetbe kerülünk, mert nekünk nem sikerül ugyanazt elérni. Ezzel szemben például a sportban még mindig csak kitartó munkával lehet eredményeket elérni. Gyerekkoromban nagy hatással volt rám Dražen Petrović kosárlabdázó, aki arról beszélt, hogy napi több órát edz. Ma viszont kevés gyerek vállalja, hogy naponta több órát gyakoroljon azért, hogy tíz év múlva eredményt érjen el. A fiatal kollégák között az egyetemen sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy amit mi korábban tizenöt év munkával értünk el, azt ma egy-két év alatt meg tudják valósítani. Ez hamis világlátás, és ennek okát az online világban kell keresni.
 

Hogyan tanít ma egy egyetemi oktató? Milyen módszerekkel lehet ma igazán megszólítani a hallgatókat?

– Az a tapasztalatom, hogy akkor működik jól az oktatás, ha aktuális tudásokat viszünk be az órára. Az egyetem feladata, hogy szélesítse a látókört. Ha például egy szűkebb tárgyat tanítok, mint az internetes kommunikáció története, nem ragadok le ennél, hanem behozom a mesterséges intelligenciát is. Ha megjelenik egy új hír, találmány vagy eredmény, arra ösztönzöm a hallgatókat, hogy gondolkodjanak róla, lépjenek ki a komfortzónájukból. A legjobb tanáraim is ilyenek voltak, például a megboldogult Horváth Iván, aki régi magyar irodalmat tanított, már akkor számítógépet vitt be az előadóterembe, amikor még alig volt ilyen eszköz az országban. Megmutatta, hogyan lehet adatbázisban keresni, digitális újságokat olvasni, videókat és linkeket elérni. Előfordulhat, hogy valakinek olyan főnöke van, aki azt mondja: „Ez nincs benne a tematikában, miért beszélsz erről az órán?” Szerencsére nekem jó főnökeim voltak, akik ezt megengedték. Dékánként ma már nekem is kevesebb főnököm van, de ha a kollégáim szélesítik a látókört, abból tanulni lehet. Az óráimon gyakran használok digitális eszközöket, prezentációkat, például Kahootot is, mert a vizualitás sokat segít a megértésben. Az az oktató, aki beletörődik abba, hogy nem szükségesek gyakorlati problémák vagy kísérleti projektek, és ugyanazt tanítja, amit harminc évvel ezelőtt tanult, nem jár el korrekt módon a hallgatóival szemben. Ha semmi újat nem ad át, akkor nem ösztönzi őket. A mechanikus tudásszámonkérés nem működik jól. Természetesen vannak kivételek, például a műszaki területeken, ahol egy repülőgépmotort csak meghatározott módon lehet megépíteni, de a bölcsészet és a társadalomtudományok területén sokkal nagyobb a mozgástér. Folyamatosan tanulni kell, és ezt a szemléletet ragadóssá kell tenni. Ha a tanár bemegy az órára, még akkor is, ha fáradt, látszania kell rajta a lelkesedésnek, hogy ezzel érdemes foglalkozni.

Mi az, amit a közszereplői megszólalások nem mutatnak meg Önből?

– Az elbizonytalanodást, pontosabban a kételkedést és a gondolkodást. Már az 1980-as években Neil Postman is azt mondta, hogy a képernyőn a gondolkodás nem mutat jól. Ha bekapcsoljuk a tévét, azt látjuk, hogy politikusok, oktatók, szakértők meggyőződéssel nyilatkoznak. Ugyanez figyelhető meg a véleményvezéreknél is, hiszen senki nem követne olyan embert, aki bizonytalan. Sokszor viccelődöm önmagammal, és elmesélem a nehézségeimet, a kudarcaimat is, mert ezekből lehet igazán tanulni. Mindig zavart, amikor egy tanár csak sikertörténetként mutatja be önmagát. Ez nem valós. Nem azért állunk ki, hogy csak a sikereinkről beszéljünk, habár az is fontos, hanem hogy megmutassuk, hogy nekünk is vannak nehézségeink.