Ragyogás

– Mikor vált a mindenszentek is vásárlási lázzá? Miért tűnik el minden ünnep bensősége? – kérdezte inkább csak úgy magától a párom azelőtt, hogy az idén is útra keltünk volna. Ilyentájt ugyanis jól be kell osztani az időt azóta, hogy együtt vagyunk: az elmúlt 25 évben talán ha egy vagy két olyan év akadt, amikor csak Temerinben látogattuk meg a sírokat és egy keresztnél imádkoztunk azokért, akiknek a nyughelyére abban az évben nem jutottunk el. Minden más évben az ünnephez legközelebbi hétvégén „vajdasági körúton” jártunk, ahogy a gyerekeink nevezik. Ilyenkor visszük magunkkal a tatát is, hisz az én felmenőim Kúlán és Bajmokon nyugszanak, és él rokonságom Szabadkán is.

Emlékszem, gyerekkoromban mindig vártam ezeket az utazásokat. Szüleimnek valahogy sikerült minden utat élménnyé varázsolni. Nem volt ez másképp mindenszentekkor sem. Hetekkel azelőtt gyűjtöttem a tobozokat az iskolából hazafelé, mert anyum azokból kötött koszorút. „Hogy egész éven át megmaradjon ott is, ahova ritkán jutunk el” – mondogatta. Boldog fájdalom érződött a hangjában, amit akkoriban még nem értettem. Ez a felemás hangulat lengte be az indulásunkat is. A kocsikázás aztán önfeledt visszaemlékezésekbe, vidám történetek mesélésébe csapott át. Húgommal szerettük hallgatni, ahogy apum a fiatal koráról mesélt. Ilyenkor anyum is hahotázott, annak ellenére is, hogy neki sohasem volt boldog gyerekkora. Hároméves volt ugyanis, amikor a nagymamám elhunyt. Utána pedig a mesebeli mostoha költözött az otthonukba. Sohasem titkolta ezt előlünk, így tudtuk: Kúlán a nagyit és a dédnagymamát látogatjuk meg a temetőben. Itt aztán mély fájdalom tükröződött édesanyám szemében. De képes volt leküzdeni ezt, és a síroktól visszafelé haladva már engedett annak a csábításnak is, hogy megcsodálhassam a kúlai temetőben levő, hatalmas nemesi sírboltot. A kupolás építmény ellenállhatatlan erővel csalogatott mindig magához: megmagyarázhatatlan rejtélyként állt a többi sír fölé tornyosulva. Színes üvegeit már akkor kikezdte az idő vasfoga, és már jó pár helyen bedeszkázták, hogy az olyan kíváncsi betolakodók, mint amilyen én is voltam, ne bírjanak behatolni.

– Tudjátok, mióta vágyom arra, hogy bekukkanthassak ide? – kérdeztem tavaly ilyenkor a gyerekeimtől. Hisz ma már ők is tudják: miután elhelyeztük a virágokat Temerinben a nagytatán, a dédin és apa rokonain, gyertyát gyújtottunk édesmama sírján, útra kelünk, és az első állomásunk Kúla. Ahol ők már a déd- és ükmamájuk sírját takarítják le, csinosítják ki koszorúval, virággal. És ők is rendszerint megcsodálják a kupolás sírbolt rejtelmeit, amiből a folyamatosan romló építmény évről évre egyre többet engedett látni. Tavaly pedig kitárta kapuját is...

– Menjünk be! – hallottam a saját vágyam megszólalni a fiam szájából. Éppoly visszafogott, ám teljes énjét elöntő kíváncsisággal ejtette ki a szavakat, ahogyan én is annak idején. Egymásba fonódó tekintetünk már üzente is a lányomnak, a páromnak és apámnak: az égvilágon semmi sem állíthat meg bennünket. Hiába voltak meggyőzőek a férjem észérvei, a lányom félelme, a nagyapa bölcsessége. Anya gyerekké vált, és fiával együtt indult felfedezni... Végül mindenkit magába szippantott az építmény rejtélye: együtt csodáltuk meg, hogy egykoron milyen monumentális sírhelyet építettek maguknak a főurak.

A felfedezés élményével fűtötten folytattuk utunkat Bajmokra. Csendes örömmel a lelkemben nyugtáztam, hogy már fiam is pontosítani akarja azokat az információkat, amelyeket az évek során összeszedett a soha nem látott rokonokról. Kíváncsian kérdezett, a válaszokat pedig a lányom fogalmazta meg. Büszkén sorolta a családfa tagjait:

– Itt anya mamája, aki akkor is tizenkét személyre főzött, ha csak négyen ültek az asztalnál. Mellette a tata apukája, aki ebéd után az előszobába leterített bundán mesélt anyának. És itt vannak még a mi ükszüleink is. Tudod, az a rokonunk, aki nem fért be a kétméteres ajtón, és akinek a felesége, a te ükmamád, még időskorában is olyan egyenesen járt, ahogy azt nemesi lányként tanították neki – mondta Emőke, akinek „a tudását” azért a következő négy sírhelynél már ki kellett egészítenie a tatának is. Dávid pedig érdeklődve hallgatta a meséket a másik bajmoki temetőben is.

Szabadkáig kicsit enyhült a lelkesedése, de itt talán nem is volt már szükség magyarázatra, hisz saját emlékei is vannak azokról, akiknek a sírjára virágot helyezett. Másrészt pedig eddigre már rendszerint mindenki belefárad egy kicsit a nagy utazásba, és alig várjuk, hogy a kora esti órákat a keresztapámékkal töltsük el.

Nem volt ez másképp az idén sem. Talán csak egy dolog változott: bár általában a saját lelkiismeretem szerint cselekszem, és nem szokásom megfigyelni, mások mennyit szánnak az ünnepekre, az idén mégsem hagyott nyugodni a férjem megjegyzése. És valóban: gyerekkoromban pár szál virágot, csekélyen díszített koszorút és mécsest láttam a sírokon, de manapság monumentális kompozíciók sokasága és szinte már giccses mécsesóriások sorakoztak a gránit- és kőlemezeken. Szinte már szégyenkezve helyeztem el az utolsó krizantémokat, és gyújtottam meg egyszerű gyertyánkat... Aztán ismét kérdezett a fiam, a lányom válaszolt, a szégyenem pedig szempillantás alatt eltűnt. A kis mécsesünk pedig szebben ragyogott, mint bármi más.