Az évtizedek viharai már annyiszor rámutattak, hogy akinek a gyökerét elvágják, annak a jövője messzire sodró hullámok közé van vetve. Ezért is a múltunkra emlékeztető valamennyi szalmaszál után két kézzel kellene nyúlnunk. Habár a műkincskereskedés reneszánsza a 90-es évek nyitott légkörébe hozott új árnyalatokat, az azt követő kiábrándult szelek kissé visszafogták a lendületét, de máig fennmaradt a népszerűsége. És ami a legfontosabb, a vérkeringését adó piaca.
A régiségek és a műtárgyak általános megbecsülésének az utóbbi időben hatalmas löketet adott a magyarországi TV2 kereskedelmi csatornán komoly népszerűségre szert tett Kincsvadászok című műsor, amely másfél éve csalja a képernyők elé nézőközönségét. A produkció varázsához talán az is hozzátesz, hogy gyermekkori álmait élheti át újra a néző, hiszen hétköznapi emberek nem hétköznapi tárgyaikkal próbálnak szerencsét a szakértői csapat előtt. Reménnyel a szívükben olyan tárgyakkal érkeznek a kamerák elé, amikről nem is nagyon tudják, mennyit érhet valójában. A műsor régiségszakértői és műtárgykereskedői csapata pedig igyekszik kijelölni, hogy mekkora összeget adna értük. Már, ha adna érte egyáltalán bármit is.
A Kincsvadászok csinos hölgytagját, dr. Katona Szandrát elsősorban a régiségek és a műtárgyak független szakértőjeként és becsüseként ismerhették meg a nézők, de valójában felsőfokú végzettségének köszönhetően komoly jogi tudással is büszkélkedik, és igazságügyi műtárgyszakértőként is aktív, férjével, Tálosi Tamás restaurátorral pedig közösen üzemelteik a Cogito Art Galériát. A közelmúltban a magyar, de a világsajtó is felfigyelt arra, hogy a tulajdonukba került a felbecsülhetetlen értékű Remény hegedűje, egy, a dachaui haláltáborban készült hangszer. Erről is, de elsőként a műsorhoz köthető élményeiről érdeklődtünk egy rendkívül közvetlen hangvételű és vidámra sikerült beszélgetés alkalmával.
– A Kincsvadászok népszerűségéről árulkodik az is, hogy szép számú visszajelzést kapunk, kapok a határon túlról is, aminek kifejezetten örülök. Külön boldogság az is, hogy az ifjú korosztályokat, a gyerekeket is a képernyők elé ültetjük hétről hétre, és értéket közvetítünk számukra. Őszintén bízom benne, hogy a műsor elülteti a „magokat”, és a jövő korosztályát formálja. Tanítja az értékmentésre, az elődök és a tárgyi örökségük tiszteletére. Számomra megható az is, hogy vannak kislányok, akik példaképüknek tekintenek. Pedig csak egy egyszerű megjelenésű és szellemiségű hétköznapi ember vagyok, még a plasztikai sebészkést is elkerültem.
Hogyan sikerült a Kincsvadászok csapatába bekerülni?
– A forgatást megelőző castingon döntöttek arról a műsorkészítők, hogy ki kerülhet be a műsor szakértői csapatába, az ország legtöbb szakmabelijével felvették a kapcsolatot. A tapasztalat és a szélesebb spektrumú szakmai tudás mellett döntő tényező volt a műsorba kerülő személyisége, azaz a karaktere és a megjelenése is. Mindez a műsor alapkoncepcióját meghatározó licencmegkötések alapján. A végén kiválasztott öt embernek egymással is meg kellett találnia a közös nevezőt, azaz működnie kellett annak a bizonyos „kémiának”. Ez utóbbi közöttünk teljes mértékben a helyén van, hiszen a szakmaiság mellett a humor és a jókedv is jellemző a beszélgetéseinkre, a közös munkánkra. A műtárgyszakértők túlnyomó többsége egyébként férfi, kevés a lágysággal, eleganciával is felvértezett hölgy a szakmában. Különösen olyanok vagyunk kevesen, akik a „klasszikus” régiségkereskedést széles spektrumban műveljük, például a bútoroktól kezdve az ezüsttárgyakon át a festményekig. Esetemben még egy exkluzívan pozicionált, igényes galéria is keretet ad mindennek. A kollégáktól megtudtam, számukra fontos volt az is, hogy a műsorban a szakma által is megbecsült résztvevőkkel tudjanak együttműködni. Mindamellett hogy közös emberi értékrendek mentén gondolkodjunk.
Már képernyőre került a Kincsvadászok következő évada, gondolom, a forgatás jóval korábban lezajlott. A szakma, a családi élet mellett hogyan sikerült egyeztetni a műsorhoz köthető kötelezettségeket?
– Igen, az év első felében zajlott a forgatás, ahol bizonyos időközönként van egy-két „pihenőnap”, ami ilyenkor nem a pihenésről szól, hanem az előző napokban befutott üzenetekre való reagálásról és más sürgős ügyek intézéséből. Bevallom, ezek nagyon embert próbáló időszakok, hiszen minden fronton helyt kell állni. Természetesen csak úgy tudom vállalni a műsort, hogy a férjem támogat benne, és sok mindent átvállal magára a galériánk működtetéséből. Leginkább az igazságügyi szakértői munkám az, ami megsínyli ezt az időszakot, csupán pár magánszakvéleményt tudtam elvállalni, többet át kellett adnom a kollégáknak. Egyébként nagyon szeretem ezt a részét is a hivatásomnak, és nekem könnyű, mert az alap jogi végzettségemnek köszönhetően nem idegen tőlem a terület. Egyébként ezeket az igazságügyi szakértői véleményezéseket felelősségteljes feladat kiadni a kézből, mert általában válóperes ügyekben, öröklési viták eldöntéséhez nyújtanak támpontot.
Lépjünk vissza az időben, és meséljen arról, mi volt az a tapasztalat vagy élmény, ami önhöz közel hozta és megszerettette a régiségeket?
– Egyedüli gyermekként sokat játszottam boltos játékot, tehát a kereskedelmi vénáim valahol itt gyökerezhetnek. Gyermekkoromból származnak a legkorábbi élményeim a régiségekkel kapcsolatban is, mert az otthonunkban több olyan tárgy, bútor is helyet kapott, amit az elődeinktől örököltünk meg. Hála az istennek, a szüleim nem dobták ki őket, beillesztették a lakásunk falai közé, és megbecsült elemei lettek a hétköznapjainknak. Kicsit disszonáns volt, de a szekrénysorok között békésen megfértek az antik tárgyak, a XIX. század végi, XX. század eleji elemek a gorkavázákkal és az akkori enteriőr elengedhetetlen termékeivel, a képcsarnokos képekkel. És persze a faragott tálalószekrény mellett az étkezőgarnitúra is jelen volt, apukám pedig a porcelánfigurák és a festmények szerelmese. Ezek között nőttem fel, és nekem normális, hogy az otthonom lakberendezésének is a részét képezik. Ezért sem volt kérdés, amikor a férjemmel 23 éve összekerültünk, hogy a közös lakásunkban is helyet kapnak a régi tárgyak. Egy idő után rájöttünk, hogy mi igazán rajongunk a régiségekért, és akkor „elszabadult a pokol”. Az elején még nem hittem el, hogy a gyűjtő előbb-utóbb kereskedővé érik, mert nagyon ragaszkodtam minden tárgyhoz, és úgy gondoltam, soha nem válnék meg semmitől. Csakhogy amikor már a gyűjtési szenvedély hatalmas méreteket ölt, egy idő után rá kell jönni, hogy vannak fizikai és anyagi korlátai. Úgy tud továbblépni, ha helyet és pénzforrásokat szabadít fel az újabb „kincseknek”. Megtapasztaltuk, hogy amikor minőségi és szép termékeket engedtünk ki a kezünkből, annak mindig volt vevője. Az pedig külön pozitívum, és az értékesítést szolgálja a legtöbb esetben, ha az eladónak szélesebb körű a tudása, és mesélni is tud a tárgyról, az eredetéről.
Tehát a régi tárgyak, bútorok, a családi örökségből származó emlékek megbecsülése, szeretete még gyermekkorból gyökerezik?
– Esetemben igen, és meggyőződésem, hogy túlnyomórészt másoknál is. Vannak olyan emlékeim is például, amikor mindenszentek környékén rokonlátogatóban jártunk, akkor apu mindig mondta a házigazdáinknak, hogy ha majd egyik-másik családi vonatkozású tárgy vagy bútor nem kell, ki ne dobják, majd ő megveszi azokat. Olyan helyzet is volt, amikor hívott, hogy az egyik rokon éppen tűzre akarja dobni a mama mosdószekrényét. Annak a több darabból álló garnitúra egyik elemét, aminek nálunk van a szekrénye és más alkotóelemei. Gyorsan megegyezett a rokonokkal, elhozatta azt a bizonyos dolgot, és olyan büszke volt rá, hogy majdnem a teljes bútorszett fennmaradt, és nálunk van. Ez és más ilyen apró élmény elég volt ahhoz, hogy esetemben kipattanjanak az apró szikrák, majd hogy beinduljanak a szakma felé a „rakéták”. Nagyon vicces, de már azokat a barátainkat is megfertőztük a régiségek szeretetével, akik azelőtt ódzkodtak tőlük.
Ha mérleget lehetne vonni, az elmúlt több mint két évtizedben mikor volt nagyobb érdeklődés a régiségek és a műkincsek iránt?
– Azt szoktuk mondani a férjemmel, hogy sajnos mi jóval a műkincs-kereskedelem aranykora után – ami a 90-es évek legeleje volt – kerültünk a szakma körforgásába. Több mint két évtizeddel ezelőtt még divat volt a natúr anyagokat felhasználni, például tölgyfából konyhabútort készíteni. Színek uralták az otthonok bútorzatát, mert még nem robbant be annyira divatként a lakberendezésbe a minimalizmus, a lapra szerelt fehér és a szürke. Amikor elkezdtünk régiségekkel foglalkozni, még hallottunk olyan legendákat, hogy korábban milyen busás árakon keltek el bizonyos bútorok, tárgyak, de addigra már azok az árak leáldozóban voltak, és a korábbi értéküktől alacsonyabban tudtunk beszerezni bizonyos dolgokat. Köztudott, hogy a divatok váltják egymást, és talán most olyan időket élünk, amikor ismét népszerűvé válnak a régiségek, a natúr faárnyalatok és a színes otthonok. Emellett az lenne még szívet melengető, ha a Kincsvadászok rámutatna sokak számára, hogy a családtól, a nagymamától, a dédnagyszülőktől megörökölt emlékek, bútorok, tárgyak elsősorban eszmei értéket képviselnek, és nem szabad tőlük csak úgy megválni, mert mindaz egy darabkája a múltunknak is. Vicces, de amikor kereskedőként látjuk, hogy valami egy igazi családi emlék, ami az utókornak is szól, akkor a tulajokat megpróbáljuk lebeszélni az eladásról. Például volt egy olyan esetünk, amikor a nagymama beköltözött az otthonba, és mondta az unokáinak, hogy mivel már nem fog visszaköltözni a lakásába, értékesítsék azt a berendezésével együtt. De még jóval korábban ráírta a tárgyakra alkoholos filctollal, hogy mit kire örökítene, többek között a herendi porcelánt, a Kiss Roóz kerámiafigurát, és akkor igyekeztünk rábeszélni, hogy az eladás helyett válassza az eredetileg tervezett ajándékozást. Persze vannak olyan esetek is, amikor valaki a rossz emlékek miatt akar megszabadulni minden tárgytól, látni sem szeretné őket többet. Ezt is el kell fogadni.
Egy-egy műtárgy, bútor esetében első ránézésre meg lehet állapítani az értékét szakmai szemmel?
– Egy lakáseladásnál a hagyatékok felvásárlásánál vannak olyan elemek, amiknek az értékelése kapásból megy, de olyan eset is van, amikor az adott tárgy a komfortzónánkon kívül esik. Vannak olyan tárgyak is, amik valamilyen oknál fogva csak úgy megtetszenek a férjemnek, a kisfiamnak vagy akár nekem, és igyekszünk igazodni a piaci árakhoz. De ilyen esetben nincs nagyon időnk gondolkodni, talán öt perc sem az egész folyamat. Hazamegyünk, kicsit utánajárunk a dolgoknak, és később derülnek ki izgalmas részletek.
Egy ilyen eset volt az is, amikor a Remény hegedűje, a dachaui koncentrációs táborban 1941-ben készült hangszer, a tulajdonukba került. A neves lengyel hangszerkészítő Franz Kempa rendkívül nehéz körülmények között alkotta meg, és ma is rejtély, hogyan került Magyarországra. Az is egy külön izgalmas történet, hogyan került a tulajdonukba, és hogyan derült rá fény, milyen felbecsülhetetlen érték is valójában. Jelenleg hol tart a történet?
– A hegedű a Magyar Állami Operaház és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) közös ünnepségén szólalhatott meg hosszú idő után először élőben a nyilvánosság előtt május 9-én, Kállai Ernő koncertmester jóvoltából. John Williams Schindler listája című filmzenéjének a fő témája a holokauszt idején az Operaházból elhurcolt művészek emlékére készült 17 „botlatókő” felavatásának alkalmából zengte be a teret. Ezt a művészeti kifejezésformát Gunter Demnig német szobrász kezdeményezte. Gyakorlatilag 10 × 10 centiméteres rézemléktáblákról van szó, amelyeket macskakőre rögzítenek, és a járdába süllyesztve az áldozatok emléke előtt tisztelegnek egykori lakhelyük vagy munkahelyük környékén. Egyébként a Remény hegedűjére felfigyelt a világ nyilvánossága is, és az elmúlt napjaim például azzal teltek, hogy több ország vezető és kisebb médiaháza keresett fel, nyilatkozatokat, fotót és információt kértek tőlem a hangszerről. Az USA-tól Ausztrálián át, Kínától Oroszországig lehetett a történetéről hallani és olvasni.
Ez azt jelenti, hogy világszenzáció lett a Remény hegedűjéből?
– Igen. A sajtóvisszhang mellett múzeumok és magángyűjtők is felkerestek bennünket, jelenleg is folytatunk tárgyalásokat intézményekkel. Legfontosabb célunk, hogy a hegedű élő tárgy maradjon, és ne csak egy üveg mögött porosodjon, hanem szólaltassák meg különböző rendezvényeken. Emellett nagy álmunk, hogy egyszer ebből a csodás történetből egy film készüljön.
Nyitókép: A Kincsvadászok csinos hölgytagját, dr. Katona Szandrát elsősorban a régiségek és a műtárgyak független szakértőjeként és becsüseként ismerhették meg a nézők (Fotó: TV2)
