2024. február 23., péntek

„Afelett sokszor harcolást töttek”

Levél-féle Csorba Bélának 70. születésnapjára

Azt hiszem, abban az 1983. esztendőben közülünk senki sem gondolt a boldog, békés öregkorra, akkor csak a holnapot szerettük volna megérni – ha nem is derűben, de békében és egészségben. S lám, most csöndes békességgel a lelkemben elmondhatom: Isten éltessen, és tartson meg a szeretetében 70. születésnapod alkalmából! Azt már ifjú éveinkben megtanultuk, egy kóbor kutyával mindig több jár a nyomunkban, mint amiről a házunk kapujának környékén tudtunk, vagy amire számítottunk, de ha már a nyomunkba szegődött, annak biztos oka van. Nem véletlenül panaszolták a Forum-ház akkoriban felettébb szektás berkeiben: „mondhatunk mi bármit ezeknek a mai fiataloknak, olyan az, mintha fitymát hánynánk a falra!” Ha most belegondolok, megborzongok: Teremtő Ég! Felügyelőinknek hány fitymájába került, mire mi eljutottunk az öregség küszöbére! De határozottan boldog vagyok, hogy a régiek közül is akadnak még, akik előtt ma, 70. születésnapodon felköszönthetlek! A makacsságunk, az elszántságunk végül, valahol – érdemeik ellenére – nekik is köszönhető. Egész eddigi életünk abból állt, hogy folyton menekültünk a hitványság, a hitvánnyá válás általuk fölkínált lehetőségei elől!

Ifjúkori „lázadásunk” nem volt egyéb, mint útkeresés, a felszabadulás lehetőségének keresése. Akkoriban, az 1980-as években azt mondták ránk, minden létező értéket tagadó, fölforgató „elemek” vagyunk, hogy képtelenek vagyunk fölismerni és értékelni az irántunk tanúsított társadalmi, de főleg politikai jóindulatot, hogy nem fogadjuk el a bölcsnek, megfontoltnak vélt tanácsokat, és a boldogulásunkat szolgáló útmutatást. „Mert mi vagyunk a hasadás a tudaton” – fogalmazta meg helyettük a lényeget egykori társunk, Sziveri János. Az alapvető hiba abban volt, hogy annak a világnak, a poszt-titói kommunista korszaknak a túlélési lehetőségek tekintetében nem voltak hiteles megszólalói, véleményformáló hatalmi képviselői. Nem volt egyetlen egy sem! Ami ennél sokkal fájóbb: humánum tekintetében nekünk nem voltak hiteles tanítóink, tanáraink sem. Maradt hát a számunkra egyedüli menedéknek a tisztességes családi hagyományok világa. És maradtak a pályatársak, akik olykor a példájukkal, vagy ha mással nem, a tekintetükkel is bátorítottak, biztattak bennünket.

A tisztességes családi hagyományok világában pedig azt tanultuk, hogy minden este szellemben és lélekben gyarapodva térjünk haza otthonainkba, mert akkor másnap reggel könnyű álommal ébred az ember. Arra nem emlékezem, hogy erről esett-e szó közöttünk, akkor induló, fiatal nemzedéktársaink sorában! Azt hiszem, mi a soha néven nem nevezett gesztusokból, a példákból tanultunk. És miközben ifjúi lendülettel, vakmerőnek vélt elszántsággal látszólag a jövőbe menekültünk, a maga pazarló gazdagságában fölfedeztük a múltunkat. Mondanám: mi olyan bátrak voltunk, hogy nekiiramodásunk során meg sem álltunk a múltunk hatalmas birodalmáig. A reszkető-remegő félelemről árulkodó pártszólamok valóságából mi könnyed lendülettel jutottunk el az akkor éppen gazdátlan örökségünk világába: nemzeti történelmünk beláthatatlan térségeibe. Jó volt megtérni oda! Példáját találom ennek a hazatalálásnak bármelyik felütött könyvedben, legyen szó akár a Temerini néphagyományok (1988), a Még azt mondják, Temerinben… (1997), a Hol vette a király a várát? (2006), vagy az Ez olyan mondás (2016) című néprajzi, vagy a Puskalövés nélkül (2009) az 1944–1945-ös partizánvérengzésről szóló tanulmányokat tartalmazó Szétszórt csontjaink (2011), a Kérdések és látleletek (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című történeti munkáidról. Mint ahogyan az is tény, hogy a Források a Délvidék történetéhez I–III. (1997–1999) című három könyvedben te adtad a kezünkbe az első délvidéki történelmi olvasókönyvet. A Kováts Antal temerini tanító írásainak gyűjteményével, a Pótvásár Temerinben (2019) című könyveddel pedig ismételten arra figyelmeztettél bennünket, a közösségünk történelme semmivel sem pótolható, élhető és birtokolható tanulságokat kínál a számunkra.

A modern emlékeztetőben olvasom: Csorba Béla vajdasági magyar publicista, tanár, politikus, néprajzkutató, költő, az 1944–1945-ös délvidéki vérengzések egyik első kutatója. Én úgy vélem, Csorba Béla ma a leghitelesebb tanítóink egyike, aki – nem mellesleg –, mindenkor türelemre intett és nevelt. Írói-tanítói minőségedben tartson meg kegyelmében a Gondviselés!

2020. július 25.