Érzéssel, mint Pille Pista

Pille Pista

Nyár van, 1967-et írunk. Szülővárosomban, Nagybecskereken, vagy ahogy abban az időben ildomos volt mondani, Zrenjaninban egy borbélyműhellyé előléptetett nyári konyha hűvösében ülök a hokedlin. Gyuri bácsi hajat vág. Sipos Józsi osztálytársam és barátom édesapja tóbai származású, de Magyarcsernyéről nősült. Nem volt sudár termetű, és hangerejét sem fitogtatta fölöslegesen, inkább bölcsen volt hallgatag. Egy borbély esetében ez csakis erényt jelenthet. Amíg finoman csattogtatta ollóját a fülem körül, szülőfalujáról, vagyis a régi szép időkről mesélt. A magyarcsernyei Kis utcát, Bözsi nénit és a Kopasz sógorságot nem vette a szájára.

Pille Pista, a magyarcsernyei, nagy erejű, dadogós kovács kivételt képezett. Amikor finom, érzéssel végzendő munkáról volt szó, Gyuri bácsi szívesen elővette a kovácsot idéző mondókát (szóláshasonlatot), amelyet majdnem minden magyarcsernyei és környékbeli ismert: Csak érzéssel, mint Pille Pista. Mire kimondta, a csavar elszakadt. Ezt később, az inasiskolában magyarcsernyei vasas cimborám, Bába Sanyi is mondogatta volt előszeretettel, de Gyermán Pista, a faluból Muzslára elszármazott, kitűnő hentesmester is gyakran előhozta Pille Pista tanulságos esetét, amelyet a szájhagyomány őrzött meg a számunkra. Szellemi örökségünk idővel változik és megkopik, mégis megőrzi egy közösség időn átívelő értékeit, a néplélek árnyalatait. Ilyen a falu ö-ző nyelvjárása is, amely elárulja, hogy a magyarcsernyeiek is – Bálint Sándor neves néprajztudósunk megfogalmazását idézve – a „szögedi nemzethez” tartoznak.

Érdekességként talán álljon itt még két szóláshasonlatot a faluból. Útba esött neki, mint Tóth Jóskának a Makkhetes! (Jóskát a sarki kútra küldte az asszony, mire ő a falu túlsó végén levő kocsmát érintve került haza nagyvártatva). Mögelőzte, mint Megyeri a macskát! (Megyeri, míg sámlival igyekezett móresre tanítani a rosszban sántikáló macskát, beverte a konyhaablakot.) Szóval csak érzéssel! Talán ez a kulcsszó, ha a jelenről akarunk beszélni, de a közel- és a régmúltat is így kell elővenni, hiszen ezzel saját bizonyítványunkat állítjuk ki.

Magyarcsernye

A várost, amely külső és belső jegyeiből ítélve is falu, egykoron nem a legjobb helyre állították. A vizenyős talaj sok keserűséget okozott a falubelieknek. Gróf Csekonics József földesúr ezzel nemigen törődött. Uradalma, amelyet nyugodtan nevezhetünk birodalomnak is, Szőlősudvarnoktól Zsombolyáig, csaknem 39 ezer kataszteri holdon terült el. Zsombolyától délnyugati irányba haladva, a Csekonics-uradalom középső részére az 1790-es évek elején szétszórtan nagyszámú dohánykertészt telepített a kegyúr. A tájegység egykoron nádas, zsombékos, mocsaras vidék volt – írja korabeli írásokat idézve Tanok József helytörténész az Emlékőrző című kiadványában. A foltokban fellelhető réti feketeföld dohány- és konyhakertészetre volt alkalmas. A szegény ember, mivel más lehetősége nem volt, élt is a szerény lehetőséggel, lehajolt, és sok kézi munkával, gürcöléssel próbált megmaradni az uradalomtól bérelt földeken. A jószágtartás mellett itt a gányó lét, a dohánytermesztés minden keserűségét és örömét megtapasztalhatta a nagyobbrészt Csanád és Csongrád vármegyéből ide telepített zsellérség. Az itt található Bozitópuszta (ma Aleksandrovo) melletti területet 1828-ban Csekonics János újraparcelláztatta, kimérette, és egy rendezett falu, Magyar-Cernya alapjait fektette le.

A Délvidéknek ebben a csücskében másoknak sem volt különb a sorsuk. A török kiűzése után az ide telepített magyarság nemigen élvezett előnyjogokat. A történelem viharai meg csak jöttek-mentek, mint a „kisvonat”, ahogy az 1898-ban üzembe helyezett, Zsombolyát Nagybecskerekkel összekötő, keskeny vágányú „torontáli helyi érdekű” vasutat nevezték. Annak megépítését elsősorban „nemzetgazdasági” okok, pontosabban gróf Csekonics Endre érdekei sürgették. A szárnyvonal, amely csatlakozási lehetőséget kínált az országos vasúti hálózathoz, megkönnyítette az áru és a mezőgazdasági termékek szállítását. A három hídon is áthaladó 65 kilométeres pályán a szerelvények sebessége 30 km/h volt. Mint annyi minden, itt a „kisvonat” sem rohant fej nélkül. A magyarcsernyeiek számára is kedvező változásokat hozó vasúton sajnos 1969-ben leállt a forgalom. A szerelvények addig jöttek-mentek, a falu pedig maradt.

A nagy háborúnak nevezett első, majd a második világégés alatt az ördög itt is bőven beszedte a vámot. A háborúkat követő konszolidációs időszak sem volt sétagalopp. Legalább akkora károkat okozott a környék életében, mint a fegyveres öldöklés. Az impériumváltást követően az utódállam a győztes jogán 1920 és 1945 után is nagyszabású betelepítéssel, vagyonelkobzással, a kollektív bűnösség címkéjével, hangos és csendes nyomásgyakorlással változtatta meg az itt őshonos népek életét és jövőképét. Több százezer német és nem kevés magyar honfitársunkkal, tudásukkal, munkájukkal lettünk szegényebbek. A népességi arányok tudatos megváltoztatása (természetesen a többségi nemzet javára) máig ható változásokat eredményezett úgy a magyarcsernyei községben, mint egész Délvidéken. A település virágkorában több mint négyezren vallhatták magukat magyarcsernyeinek, míg ma csupán az ezret haladja meg lakosainak száma.

Errefelé sohasem unalmas az élet. Az állam rendre edzésben tartja a népet. Különösen a mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozók kondíciójára figyel, hiszen ők a legcsökönyösebbek, és csak a legvégső esetben adják föl, így adóikat is rendszeresen befizetik. Ezen a végtelen síkságon, ahol összeér az ég és a föld, rejtélyes erők működnek. Oly messze van a látóhatár, hogy az ember vagy az anyaföldbe, vagy az éjjelente leereszkedő csillagokba kapaszkodik, ha beleszédül a nagy végtelenbe.
 

Szent Ágota oltalmában

Nyár van, 2024-et írunk. Jó érzéssel, szép napos időben indultam útnak. Újvidék–Magyarcsernye 100 kilométer. A Szent Ágota-templomnál parkoltam. A kegyúr költségén 1841–1844 között épült szentély klasszikus, tömzsi építmény, de mintha már toronyra nem jutott volna az uradalom bevételéből. Amíg a parókia bejáratát kerestem, kérdéssel fordultam az első szembekerékpározó asszonyhoz, akit, bár ismerősként üdvözölt, szégyenszemre nem ismertem föl. Ennek ellenére múltat idézve, kellemesen elbeszélgettem vele. Ez is jól kezdődik, gondoltam, aztán a felém közelítő Csúcs Csaba gazda, vállalkozó, az 1909-ben alapított Sólyom vadászegyesület elnöke – olívaszín szerelésben, ahogy illik – széles mosollyal lendített túl azon a rossz érzésen, hogy nem ismertem föl a nagybecskereki származású Kardos (Somogyi) Irénkét. A plébánosnál rövid egyeztetést tartunk, és amíg a „fővadász” az egyesület munkában megkopott, négykerék-meghajtású Niva terepjáróját előállítja, régi, kedves ismerősömmel, ft. Csipak Csabával helyi, egyházi és világi kérdéseket érintve állapítjuk meg, hogy múlik az idő, és már semmi sincs úgy, mint régen volt.

Bizonyára sokféle előzmény, körülmény és a nem mindig jó irányba változó világ és annak számunkra furcsa rendje sodor bennünket ismeretlen utakra és nem várt helyzetekbe. A közösség évszázados rendje, amely megkönnyítette a halandó életet, illetve fegyelmezte az eltévelyedőket, régen felbomlott. Az emberek jó és rossz sora sem az összetartást erősíti. A „nincs” nagy úr. Aki kevés termőföldön gazdálkodva szeretne boldogulni, annak keserű a kenyere, és jómaga is megkeseredik. Akinek sok van, az viszont azt érzi, megfogta az isten lábát, és rá nem vonatkoznak a regulák. Az egyik befelé fordul, és megecetesednek vágyai, vagy ha fiatal, és teheti, kimegy külföldre. A másiknak meg a sok sem elég, ezért éjt nappá téve építi birodalmát. Oroszlánok kerülnek az oszlopfőkre, kerti törpék a muskátlik közé, és a nagy erőgépek mellé márkás terepjáró, amellyel menő dolog határnézőbe járni. Akinek van, az nem érzi az áldás hiányát, akinek nincs, az meg néha az égiek segítségében sem bízik már.

– Harmadik éve vagyok Magyarcsernyén, de nem idegen a hely, mert Tóbáról, a szomszéd faluból származom, és itt jártam a felső osztályokat – mondja a főtisztelendő úr, akivel pályája elején Székelykevén ismerkedtem meg, és akkor ott igencsak elcsodálkoztam naprakész tudásán az al-dunai székelységről. – Úgy érzem, egyre nehezebb megszólítani a falu népét. Természetesen minden eszközt megragadok, hogy ezen valamilyen módon változtassak. A szentbeszéd szükséges, de nem elegendő, közös terveket kell szőnünk, és azok mögé állítani a megosztott közösséget. Nem a hittel van itt baj, hanem a vallás gyakorlásával, a közösségi alkalmakon való részvétellel. A gyermekek által igyekszem bevonni a felnőtteket is. A túlzott szigor, amit a hívők itt korábban tapasztaltak, önmagában nem vezet eredményre. A régen volt kegyúri rendszer máig érezteti hatását. A Csekonics család építette, tartotta karban és rendezte a templom ügyes-bajos dolgait. Papról is gondoskodott. A hívőknek csak az volt a dolguk, hogy templomba járjanak. Talán ezért nem érzik magukénak még ma sem, ennyi év után a templomukat. A templomnak és – a mi esetünkben nem az iskolának, hanem – a művelődési egyesületnek kiemelt szerepe van a magyar nemzettudat megőrzésében. Magyarcsernyén kívül Tóbán, Kisoroszon és Szerbcsernyén végzek papi teendőket, de Klári (Radojevo) is hozzám tartozik. Szerb-, vagyis az egykori Németcsernye temploma körül korábban élénk viták folytak: hagyni vagy „lerombolni”? Örömünkre szolgáljon, hogy, némileg a szerb lakosság akaratából is, a templom maradt. Elmondhatom, hogy bár csak havonta tartok ott misét, 9-10 hívő mindig megjelenik, és 5-6 temetésre is hívnak. Talán a keserű történelmi tapasztalatok fojtották el itt az emberekben a magyar, vagyis katolikus, nemzeti tudatukat. Megértem őket. Nemzettársaik tömegsírja még ma is jelöletlenül ott van a templom mögött. A helyi és torontáltószegi (Heufeld és Mastort, két, rajnai németekkel betelepített falu egyesítésével jött létre) plébánosok tragikus sorsa (a partizánok verték őket agyon) is intő példa itt a kisebbségeknek. Végül, tudatosítanunk kell, hogy hagyományos, keresztény értékek nélkül nem tudunk megmaradni.

Sólyom

A terepjáró jól bírja az utat, bennünket kissé megvisel a forróság és az utazás. Molidorfba, egy szellemfaluba igyekszünk. A plébános hátul, én a sofőr, Csúcs Csaba mellett komolyan kapaszkodok. A termés java már betakarítva, messzire ellátni. Molidorf (Mollyfalva, Молин) hét kilométerre van, akárcsak Tóba. – Kevesebb mint háromezer hektáron gondozzuk, szaporítjuk, etetjük, esetenként itatjuk és természetesen el is ejtjük a vadat. A Sólyom vadászegyesület 35 tagot számlál. Mi nemcsak lövöldözni szeretünk, hanem a ránk háruló feladatokat is lelkesen elvégezzük. Évente körülbelül 300 fácáncsibét nevelünk fel és engedünk a határba. A nyúl, fácán, őz és a vaddisznó mellett egyre gyakrabban megjelennek a szarvasok is a vadászterületünkön. Egyik fontos feladatunk a kártevők, elsősorban a sakál állományának gyérítése – meséli útközben Csúcs Csaba, az egyesület elnöke. A tóbai elágazásnál megállunk egy pillanatra. – Itt a szeméttelep helyén állt valamikor az Emília-major, annak temploma és a kastély. Az utolsó pármai herceg, Róbert tulajdonában levő birtokon játszott gyermekkorában lánya, Zita, utolsó királyunk, IV. Károly leendő felesége. Ennyit múltunk tiszteletéről – meséli el röviden a hosszú történetet a plébános.

Molidorf, Mollyfalva, Молин

„Kaspar és Magdalena Bambach molidorfi lakosok, 2 éves lányukkal, Susannával 1911-ben Fiuméből New Yorkba hajózott a Pannónia tengerjáró gőzössel” – olvasom egyik, innen az újvilágba „kitántorgott” atyafi leszármazottjának internetes bejegyzésében. Vidékünkről az ínséges időkben, a szebb és jobb élet reményében sokan vándoroltak a tengerentúlra. Mollyfalvának (1832-ben telepítették be német ajkúakkal) szabályos, rendezett utcái, temploma, postája és más közösségi épületei voltak. A magas talajvíz és az időnként megnövekedő belvizek sok keserűséget okoztak a földműveléssel és állattartással foglalkozó, önszerveződésből és szorgalomból jelesre vizsgázó falubelieknek. Volt, hogy csak csónakokkal tudtak közlekedni, úgy elöntötte őket a víz. Szép, bőtermő esztendők is voltak.

A múlt század harmincas éveiben a német népi mozgalom elterjedésével – amelynek a faluban is szép számban akadt követője – sokaknak a mellénye is megnőtt. A Prinz Eugen hadosztály és a sorkatonaság mundérját itt sem úszhatták meg a német ajkú hadköteles férfiak. Amíg távol dörögtek a fegyverek, még gondolni sem merték, hogy a természeti csapásoknál nagyobb veszély is leselkedik rájuk. A Harmadik Birodalom bukása után volt, aki ment, és volt, aki ártatlanságában bízva maradt. Ők nagyot tévedtek. A háború után a nép nevében hatalomra kerülő bolsevik uralom nem ismert kegyelmet. A kollektív bűnösség hangoztatásával néhány év alatt lerendezték a németek dolgát. Sokan túlkapások, illetve tervszerű népirtás áldozatai lettek. A többieket gyűjtőtáborokba hurcolták. A mollyfalviakat sehova sem vitték, ők, öregek és kiskorúak egyszerűen maradtak, mivel a falut bekerítették és táborrá nyilvánították.

Részlet egy táborlakó naplójából: „1945 elején érkeztünk Molidorfba. Az egész falu tábor volt, haláltábornak hívták, mert csak öregek és gyerekek éltek itt. (…) 1948 elején Gádorról Szerbcsernyére hoztak bennünket, a Júlia-majorba. Két héttel húsvét előtt a nagykikindai nagynénénk (…) eljött értünk. A bátyámat és engemet kivihetett. Ómamát még nem engedték ki, majd csak 1948 nyarán mehetett ő is amikor felszámolták a tábort. Édesanyám nem volt velünk a haláltáborban. Mint a többi, életerős asszonyt, őt is Oroszországba vitték munkatáborba. Édesapám német katona volt, 1944-ben elesett. (…) Szerbcsernyén a kastély közelében, a mostani park helyén temették el azokat, akik a szerbcsernyei táborban haltak meg. Közvetlenül a határátkelő mellett van egy ötven méter hosszú, négy méter mély árok, amely egy nagy sírgödör volt, oda temették azokat, akiket kivégeztek. (Nagy Erzsébet, 2005)

Hivatalos adatok szerint a molidorfi gyűjtőtáborban 2122-en hunytak el. Mások becslése szerint ez a szám akár az ötezret is elérhette. A „felszabadulással” járó történetek közül az egyik legmegrázóbb az, amikor Németcsernyén édesanya akasztotta fel a lányát, aki tömeges erőszaktétel áldozata lett, majd kútba ugrott, úgy végzett magával. Ebben az időben sok hasonló gyászos esemény történt.

A származásuk miatti retorzió következményeként Molidorf kiürült, így szabad lett a pálya, illetve a házak és a birtokok, ahova beköltöztették a telepeseket. Ők csupán néhány évig maradtak, az 1925-ben épített templomot 1948 után lerombolták, majd 1961-ben elhagyták az általuk elátkozottnak nevezett települést. Szóval ide igyekszünk mi most. A szabályos négyszög alakú faluba.

Mollyfalvát ma kökény, akác, ecetfa és csalán lakja, sok énekes- és ragadozó madár. Vaddisznók tanyáznak az átláthatatlan sűrűben, ahonnan az utcákból, házakból, ólakból egy tégla sem maradt. Az innen származó építőanyag beépült valahova. Csak az emlékek bolyonganak még mindig a falu képzeletbeli utcáin, és a néma harangok hangjára is rácsavarodott már a vadszőlő. A templomtorony és a házak oromzata mint filmnegatív mégis fölsejlik őszi hajnalokon, amikor a nap sugarai utat találnak maguknak a sűrű ködtakarón át. Az árokkal körülhatárolt egykori falu területe a magyarcsernyei vadászok gondozására van bízva. Ők járnak ide vadat etetni, magaslesről megfigyelni.

Bejutni nem könnyű. Egy négykerék-meghajtású Niva játszi könnyedséggel át tud hatolni az átláthatatlanon is. Egy kisebb tisztásra érünk. Kiszállunk. Itt állt a templom, ott húzódott az utca. Hamvas kökény kékellik mellettünk. Ennyi maradt, és imitt-amott elvadult gyümölcsfák. Azok érzik, tudják, hogy gazdáik önhibájukon kívül cserben hagyták őket, talán azért olyan szertelenek és buják.

Augusztus van. A magasban gyurgyalagokat hallok. Az öreg pár röpteti a fiókákat. Ürességet érzek, ez a négyszögbe szorított zöld rengeteg csupán furcsa határrész marad, ha emlékekkel, történetekkel be nem népesítjük. Most ezt tettük egy rövid időre, azok emlékére, akik java részének csak annyi volt a halálos bűne, hogy valamilyenek, ez esetben németek voltak.

A helytől búcsúzva még elkocsikázunk Molidorf túloldalára. Onnan Basahíd is látszik. Néhány képet készítünk a temetőből kimentett, csonka sírkövekről és arról a szerény emlékhelyről, amelyet a túlélők, a visszajönni bátorkodók állítottak őseiknek, saját emlékeiknek. Végre legyen béke a lelkekben is, hogy a gyurgyalagok jövőre is vissza tudjanak jönni háborítatlan fészkükre.