Egy várkastély kalandos története

Népmeséinkből jól ismert a „kacsalábon forgó kastély” motívuma, amely annyira különleges és egyedi, hogy egyetlen más lakóépülethez sem hasonlítható. Gyerekként izgalmas elképzelni, egy efféle kastély hogyan is nézhet ki belülről, miféle bútorok találhatók benne, és milyen lehet az élet a falai között. Ahogyan arról is érdekes elmerengeni, hogy e mesebeli építmények vajon mennyiben hasonlíthatók a valódi várakhoz és kastélyokhoz, amelyekben a nemesség tengette napjait.

Azon néhány kastély, amelyekben felnőttként megfordultam, például a schönbrunni, a fertődi vagy a tatai kastélyok, valahogy túl hivalkodónak, túl díszesnek és pompázatosnak hatottak a szememben ahhoz, hogy népmeséink kastélyait véljem felfedezni bennük. Hiányzik belőlük az emberi mérték, a hétköznapi élet lenyomata, a belakhatóság bizonyossága. Meglehet, hogy a meseillusztrációk is befolyásolták a képzeletemben kialakult képet, hiszen a rajzokon leginkább egy nagyobbacska ház méretű épületet látni, magas falakkal, néhány bástyával, vártoronnyal, nem pedig több hektárnyi parkban elterülő, sokszobás épületegyüttest, amelyet órákba telne bebarangolni. Így magam is hajlottam arra, hogy a kacsalábon forgó kastélynak nincs valós mintája, mígnem a közelmúltban, Székesfehérvárra menet, útba ejtettük az ozorai várkastélyt, amelynek már a bejáratánál állva elfogott a felismerés, hogy tévedtem, a kacsalábú vár mégiscsak létezik, sőt be is barangolható. E felfedezés élményének szántam hát ezt az írást, amellyel visszarepülhetünk az időben néhány évszázadot, a középkori Magyarország korába, az 1400-as évek elejére.

A kastély kialakulásának története valóban meseszerű, hiszen miként a népmesékben a legkisebbik fiú, úgy indult világgá, szerencsét próbálni egy firenzei kereskedőcsalád sarja, Filippo Scolari is. Fiatalon vetődött Magyarországra, ahol Luxemburgi Zsigmond mellett hamarosan sokra vitte: inasból a király hű lovagjává vált, majd simontornyai várkapitányként ismerte meg egy nemesi família, az Ozoraiak Borbála nevű lányát, akit feleségül vett. Borbála hozománya volt a 12 jobbágyfalu földesúri központját jelentő Ozora, ahol a fiatal házasok letelepedtek, és Filippo felvette az Ozorai Pipó nevet. Mivel Zsigmond rá bízta a déli határvonal védelmét a gyakran betörő törökkel szemben, így Pipó engedélyt kapott rá, hogy Ozorán „kőből avagy fából várat, erősséget vagy kastélyt emeltessen”. 1416-ban hozzá is láttak az építkezésnek, amely jól haladt, alig néhány év múlva már délcegen állt a domboldalra épített, négyzetes alaprajzú, sarkain kerek tornyokkal megerősített vár, amelyet kívülről várfal övezett, és a várárokba a közeli Sió vizét vezették. Stílusával azonban inkább hatott kényelmes főúri rezidenciának, mintsem erődítménynek, lakályosságával kitűnt a korabeli magyar várak közül.

Minderről meggyőződhetnek mindazok, akik manapság ellátogatnak a várba, amely felépülése óta igencsak mozgalmas évszázadokon van túl, hisz birtokolták a Habsburgok, az Esterházyak, sőt 140 évig török uralom alatt is állt, amely időszak igencsak megviselte, majd a második világháború után államosították. Az idők során a gótikus várat barokk kastéllyá alakították át, majd részben lerombolták, az újjáépítés után pedig uradalmi magtár vált belőle, sőt börtönként is használták. A kétezres években azonban teljes körű felújításon esett át, s ma már úgymond helyreállított, korhű várként fogadja a látogatókat.

Nos, a vizesárokból mára eltűnt a víz, a felvonó helyét pedig egy mutatós híd vette át, így könnyen elképzelhető, hogyan közelítették meg a bejáratot a régmúlt időkben. A kastélyépület viszonylag puritánnak tűnik, letisztult formák és fehér falak jellemzik, amelyeken gazdagon tenyészik a borostyán. A bástyák könnyedén bejárhatók, szemrevételezhető belőlük a környék, a vár körüli kert pedig rózsaültetvényektől pompázik. Megtalálhatók itt a hajdani várúrnő konyhakertjének maradványai is, bennük őshonos gyógy- és fűszernövényekkel, a korabeli gyógyászat és konyhaművészet elmaradhatatlan kellékeivel.

A kapun belépve pedig egy rendkívül hangulatos, mediterrán udvarbelső fogad, gyönyörű, egzotikus növényekkel, magasba kapaszkodó vadszőlővel, a verandákon csokrokban száradó gyógynövények illatával. Az íves ablakok, kovácsoltvas ablakdíszek, kecses kőfaragványok a várkastély reneszánsz korszakát idézik, kedvet teremtve az egész épület bebarangolásához.

Az ásatások iránt érdeklődők már a földszinten kincsekre lelhetnek, hiszen itt kapott helyet annak a gazdag leletanyagnak egy része, amely a múlt század nyolcvanas éveiben került elő, a környék régészeti feltárásai során. E termekben nemcsak a feltárt cseréptöredékek, érmék, edények és egyéb tárgyak tekinthetők meg, hanem egy vártörténeti kiállítás is, ahol 3D-s filmvetítés segít abban, hogy a látogató egy dicsőséges, letűnt korban érezhesse magát.

Ugyancsak az udvarból nyílik a 17. századi, főúri konyha is, amely betekintést nyújt a korabeli kulináris állapotokba. Feltűnő itt például a nagy, kandallószerű tűzhely, ahol a nyársra húzott húst sütötték, valamint egy bográcsoknak helyt adó, nyitott tűzhely, amely főzésre szolgált. A gerendákról szárított növények csüngenek, különböző kancsók és köcsögök sorjáznak a fal mellett, tárolási céllal, és egy kút is látható a helyiségben. Előzetes feltételezésünkkel ellentétben ebből nem vizet nyertek, hanem menekülési útvonalként szolgált veszély esetén, hiszen azon földalatti járatokba lehet belőle lejutni, amelyek az épület alatt kanyarogva biztosították a várnépnek az esetleges egérutat.

Az emeleti részre szűkös lépcsősor vezet, amelyen érdemes felkapaszkodni, hiszen odafenn is látnivalók sokasága fogadja az érkezőket. Bekukkanthatunk például a hajdani várúrnő, Borbála hálószobájába, amelyben egy feltűnően rövid, baldachinos ágy tölti ki a tér egy részét. Miként a helyi csoportvezetőtől megtudtuk, nem a hölgy magassága indokolta a kurta fekhelyet, hanem a korabeli szokás, miszerint félig ülve aludtak az ágyban, részint a sok húsfogyasztásból adódó gyomorégés, részint a babonás hit miatt, amely a vízszintes fekvést a halállal, a holttest kiterített állapotával hozta összefüggésbe. E szoba jellegzetes eleme a méretes kád is, amelybe a földszintről, vödrökben hordta fel a cselédség a vizet, de a feljegyzések szerint nem akadt túl sok vízhordási elfoglaltságuk, hiszen az adott korban mindössze évente egyszer-kétszer fürdött az úri nép, a lakosság többsége pedig inkább csak mosakodott.

Ezen a szinten bejárható még a díszes trónterem, a szépen berendezett ebédlő – az asztalokon eredeti étkészletekkel –, valamint a gazdag fegyverterem, egy gótikus páncélzatú lovas katonával. Megcsodálható továbbá középkori enteriőrök egész sora, díszes kandallók, a Pipóról és családjáról készült festmények, valamint a több száz éves, díszes tükrök, értékes szőnyegek és az ébenfa bútorok is. Seregnyi vadásztrófea díszíti a falakat, sőt egy életnagyságú medvepreparátum is helyet kapott egy ajtószárny mellett. A lakótérben felszentelt kápolna található, benne őrzik Szent György csontereklyéjét.

E termeket sorra járva feltűnik, hogy igencsak helytakarékosan igyekeztek kialakítani őket, szinte a mai lakások szobáinak méreteire emlékeztetnek a belső terek, amelyek mentesek minden fölös cicomától, inkább lakályosak, mintsem fényűzők. S ha valakinek ez a röpke körséta még nem lenne elegendő ahhoz, hogy felelevenítse Zsigmond király korának lovagi kultúráját, hát be is költözhet e falak közé, ugyanis akad az épületben néhány korhű berendezésű, kibérelhető szoba, amelyekben megtapasztalható, milyen lehetett az élet a széljárta falak között.

Sokkal többet nyújthat tehát ez a középkori vár a betérőknek, mint ami első pillantásra sejthető lenne, hisz a bejárása során fedik fel magukat a legérdekesebb részletek, ráadásul a jelenből visszarepít az időben, egészen a régmúltba, amely összevethető népmeséink motívumaival, sőt képzeletünk mesés világával is.