Árnyékszedők

28. rész

Az Al-Dunához települt bukovinai székelyeknek új környezetükben nemcsak az ismeretlen tájjal és a megváltozott életkörülményekkel kellett megbirkózniuk, hanem számos olyan mesterségbeli fogással is meg kellett ismerkedniük, amelyet a korábbi lakóhelyükön kevésbé ismertek. A Duna, a közeli folyamok, folyócskák (Ponyovic, Nádella, Tömös, Böge), erek, holtágak és mocsaras rétek világa növényi nyersanyagokat kínált a számukra: nádat, sást, fűzfavesszőt, gyékényt stb.). A telepesek hamar rájöttek, hogyan lehet ezekből a környezetükben megtalálható növényi szálakból, rostokból a mindennapi élethez szükséges tárgyakat készíteni. Egyszerű, de tartós és jól használható tárgyakat készítettek, amelyek ott voltak mindenütt a környezetükben. A megmunkálásuk (learatás, válogatás, szárítás, fésülés, kötés, fonás, szövés) ismerete nem csupán egy újabb elfoglaltságot, házi mesterséget jelentett, hanem az önellátás egyik lehetőségét is.
Ezen munkaműveletek közé tartozott a gyékényfonás is. A gyékény vizes, mocsaras területeken termő, hosszú, erős, lapos levelű növény. Nem szereti az állandó vízzel érintettséget, ám a mocsaras, lápos területek talaját kedveli. Az Al-Duna vizenyőin kiválóan megélt, a folyami lecsapolások előtt négy-öt faját is ismerték: legnépszerűbb volt a széles- és a keskenylevelű, de megélt itt az aprógyékény, az ezüstös gyékény és a rizsgyékény is. A kihalászott, levágott szálakat szárítással és gondos válogatással készítették elő a feldolgozásra. A különböző fajták más-más célra bizonyultak alkalmasnak: a keskenylevelű gyékény inkább szövésre, míg a széleslevelű, puhább és hajlékonyabb szárú változat fonásra volt megfelelő. A növényi anyagból készített hosszú, kötélszerű fonatokat, illetve szövedékeket a háztartás számos területén hasznosították.
A gyékényből készült használati tárgyak egyszerűsége jól mutatja azt a takarékos gazdálkodást, amely az Al-Duna világában a mindennapok része volt. A földre vagy az ágyra terített gyékényen pihenhettek, aludtak is. Készült belőle lábtörlő, szőnyegszerűség, puhára font szakajtóféle, tojástartó, papucsféle lábbeli és számos más háztartási eszköz is. A priccset vagy a fából készült székek ülőkéit is gyakran gyékénnyel fonták be.
Ami haszonnövény a környezetben megtalálható volt, abból igyekeztek használati tárgyakat is készíteni, leleményességgel, sokféleképpen hasznosították a mocsaras vidék növényzetét a család mindennapi életének eszközeivé.
A gyékényfonás különösen az asszonyok munkájához kapcsolódott. A fonás ritmikus, türelmet és kézügyességet kívánó tevékenysége a ház körüli egyéb munkák mellett kapott helyet. Nem feltétlenül különülhetett el a mindennapi házimunkától: a fonás is a háztartás fenntartásának része volt. Az elkészített tárgyak egy része a család szükségleteit szolgálta, más részüket pedig akár el is adhatták vagy elcserélhették. A gyékényfonó asszony alakja ezért többet őriz egy régi mesterségnél.
A paraszti háztartásban sok olyan eszköz akadt, amelynek jelentőségét ma már alig érzékeljük. Ilyen volt a gereben is. Használata széles körben elterjedt, a vászon előkészítésének fontos kellékei közé tartozott. A paraszti társadalomban még a 20. század hatvanas éveiben is használták. Keletről szórványosan nyugatabbra, egészen a Duna vonaláig fennmaradt.
A gereben egyszerű, sokszor díszítések nélküli nyeles deszkalap volt, amelynek közepét sűrűn elhelyezett vasszegekkel fésűszerűre verték ki. A len és a kender rostjainak finomítására, valamint a gyapjú fésülésére szolgált. A tilolás (törés) után visszamaradt durvább, összekuszálódott rostokat a gerebennel többször is átfésülték, hogy a szálak kisimuljanak, rendeződjenek, és alkalmassá váljanak a fonásra, majd a szövésre.
A művelet kívülről egyszerűnek látszott, valójában azonban nagy türelmet, figyelmet és gyakorlott kezet kívánt. Az asszonyok a rostokat újra és újra áthúzták, átfésülték a gereben fogain, miközben a durvább részek leváltak, a finomabb szálak pedig rendeződtek. Ez a művelet nem volt valami tiszta munka: a házban mindenütt rongyolódott a csepű, szállt a rost és a por. A folyamat régen igen fontos része volt a házi textilkészítésnek. A jó fonal és a jó vászon minősége ugyanis nem a rokkánál kezdődött, hanem már a rostok gondos előkészítésénél.
A gerebenezést a finomabb munkák követték: a sodrás, a fonás, majd a nagyobb fizikai erőt és a még több türelmet kívánó szövés. A len vagy a kender útja a növénytől a vászonig hosszú asszonyi munkafolyamat volt. Minden művelet a következőnek készítette elő az anyagot, s mire a rostból fonal, majd vászon lett, már hosszú órák és napok munkája volt benne.
A gerebenezés során visszamaradt durvább rostokat nevezték csepűnek. Különösebb értéke nem volt, de a takarékos paraszti gazdálkodásban ennek is megtalálták a helyét. A gubancos, szálas gomolyagot, a kócot hordók hézagjainak tömítésére használták, de csónakok és hajók építésénél is alkalmas lehetett a rések szigetelésére. Ami első látásra hulladéknak tűnt, abból újrahasznosítható anyag lett.
A gerebenező, kócot fonó öregasszony alakja nem csupán egy régi mesterséget idéz. Egy egész, lassan eltűnő paraszti munkakultúra emléke jelenik meg benne. A gereben nemcsak egyszerű használati tárgy volt, hanem a házi gazdálkodás fontos és hasznos eszköze.