Ahol a hangszer közösséget is teremt

A próbateremben egymás után szólalnak meg a hangszerek. Egy-egy dallam újraindul, valaki még keresi a megfelelő hangot, aztán összeáll a muzsika. A gyerekek és a fiatalok figyelnek egymásra, közben néha mosolyognak, tréfálkoznak, majd amikor megszólal a tamburazene, mintha egyszerre mindenki tudná, mi a dolga. Itt nem csak hangszereken játszanak: együtt zenélnek, együtt tanulnak, és közben egy közösség részévé válnak. Péterrévén ennek a közös muzsikálásnak messzire visszanyúló hagyománya van. Egy 1941-ben készült fénykép is őrzi annak emlékét, hogy a faluban már akkor is szólt a tambura. 2018-ban azonban új lendületet kapott: Bolyos Miklós, az Újvidéki Rádió klasszikus és népzenei műsorainak szerkesztője a helyi Dr. Kiss Imre Művelődési Kör keretében ekkor vállalta a közösség összefogását és a fiatalok szakmai vezetését. Napjainkban harmincnyolc gyermek és fiatal tamburázik négy együttesben: a Fürtike, a Ciripelő és a Kistücsök zenekarokban, valamint a Pengetős bandában. Mellettük a felnőttekből álló Tisza tamburazenekar is őrzi és viszi tovább a közös muzsikálás hagyományát.

A próbán azonban nem a számok vagy a zenekarok nevei a legfeltűnőbbek, hanem az, ahogyan a gyermekek és a fiatalok egymásra figyelnek. A tambura itt egyszerre jelent zenét, közösséget, barátságokat, fellépéseket és közös élményeket. Talán éppen ettől tudott a régi hagyomány újra otthonra találni: mert a dallamok mellett mindig szükség van valakire, aki továbbjátssza őket.

A tizenkét éves Bovánovics Dávid két péterrévei tamburazenekarban, a Ciripelőben és a Kistücsökben is muzsikál. A tamburázásra néhány évvel ezelőtt a szülei biztatták, ő pedig hamar megszerette a közös zenélést. Ma már nem csak a helyi zenekarok próbáin tamburázik: az adai Bartók Béla Alapfokú Zeneiskola moholi kihelyezett tagozatára is jár, ahol gitáron és prímtamburán tanul.

– A szüleim ötlete volt, hogy kezdjek el tamburázni, és nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy csatlakoztam a többiekhez. Nagyon szeretem a helyi zenekarokat, jó a társaság, és mindig szép közös élményeket szerzünk a próbákon és a fellépéseken is. Egyáltalán nem esik nehezemre eljönni a próbákra, inkább nagyon várom őket – mesélte Dávid, aki társaival együtt hetente kétszer próbál. A közös muzsikálás mellett a fellépések is sok élményt adnak neki. A zenekarok számos rendezvényen megfordultak már, és rendszeresen részt vesznek egyebek mellett a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőn is. Dávid számára azonban talán maga a közös játék a legfontosabb.

– Nagyon szeretem, amikor együtt muzsikálunk. Ilyenkor mindenki hozzáteszi a saját részét, és együtt lesz belőle zene. A legkedvesebb nótáim A csizmámon nincsen kéreg és a Jaj, de fényes odafönn az ég – mondta a fiatal fiú.

Péterrévén a fiatalok körében is élő és népszerű hagyománya van a tamburázásnak. Korponai Szabolcs még gyerekként csatlakozott a tamburások közösségéhez, azóta pedig maga is a fiatal zenészek közé tartozik: a Pengetős banda tagjaként rendszeresen fellép társaival. A tamburazene iránti elköteleződése azonban nem áll meg a muzsikálásnál. Oktatóként már ő is továbbadja azt a tudást, amelyet egykor ő kapott: a legkisebbek csoportját tanítja Miklóssal közösen, így immár a következő generáció első tamburás lépéseit segíti.

– A Tücsök Népművészeti Táborban ismerkedtünk meg Mikivel. Még abban az évben, 2018 szeptemberében elkezdtünk próbálni. Minden kedden és szombaton összejövünk muzsikálni. Gyerekként kerültem a tamburazenekarba, és az elmúlt években nagyon sokat kaptam a tamburázástól, nemcsak zeneileg, hanem emberileg is. Barátokat, közösséget, rengeteg közös élményt, és azt a tapasztalatot, hogy együtt mindig többre vagyunk képesek. Oktatóként én is azt szeretném továbbadni, amit annak idején Mikitől tanultam: a hangszer szeretetét és az együtt zenélés örömét. Talán ez a legfontosabb az egészben, hogy örömmel csináljuk. A legkisebbek is nagyon nyitottak, szeretik a zenét, és számukra minden új élmény, különösen az első színpadi fellépések, amikor egyszer csak közönség előtt kell megmutatniuk, amit a próbákon megtanultak. Péterrévén a muzsikálás valóban generációról generációra öröklődik. Mi pedig azzal, hogy megtanítjuk a gyerekeket játszani, és megszerettetjük velük a zenét, ezt a hagyományt is továbbvisszük. A gyerekek többségének a szülei vagy a nagyszülei is muzsikáltak valamilyen hangszeren, így sokan közülük nem ismeretlen közegbe érkeznek, hanem egy olyan hagyományba kapcsolódnak be, ami már otthonról is ismerős nekik – mondta Szabolcs.

Bakos Gergely nem zenészcsaládból érkezett, sőt, elmondása szerint kezdetben maga sem érezte úgy, hogy különösebben közel állna hozzá a zene. A tamburazenekarral azonban rövid idő alatt megtalálta a közös hangot.

– Annak idején én is részt vettem a Tücsök Népművészeti Táborban, ahol basszprímtamburát vettem a kezembe, de ott még csak az alapokat sajátítottam el. A tábor után beszélgettünk Szabival, aki egyébként a szomszédom is, és ő mondta, hogy alakul a banda, és szükség lenne egy bőgősre. Így kerültem a zenekarba. Nálunk a családban senki nem muzsikált, és korábban tőlem is meglehetősen távol állt a zene, ezért különösen érdekes, hogy milyen hamar megszerettem – mesélte Gergely. A zenekarban a tamburabőgőnek fontos szerepe van, Gergely számára ezért nemcsak az számít, hogy a saját szólamát pontosan játssza, hanem az is, hogy közben figyeljen az egész zenekarra.

– Amikor megszólal a zenekar, arra figyelek, hogy közben a ritmus se csússzon szét, hiszen az összhang a legfontosabb. Ha mindenki a saját részére figyel, de közben nem figyelünk egymásra, akkor nem áll össze a zene. A közös muzsikálásból csak jó élményeket őrzök. Minden közös pillanatot nagyon szeretek és megélek, a fellépéseket pedig különösen. Jó érzés együtt kiállni a közönség elé, és hallani, ahogy összeáll az, amin a próbákon együtt dolgozunk – tette hozzá a tamburabőgős.

Bolyos Miklóst és a vezetésével tevékenykedő péterrévei tamburazenekarokat két évvel ezelőtt Bodor Anikó-díjjal tüntették ki az önnön népzenei hagyaték példaértékű visszatanításáért, megőrzéséért, a tamburazene igaz szolgálatáért. A tamburaoktató szerint a gyerekekkel való foglalkozásban a törődés a legfontosabb. Nem kötelezettségként tekint a tanításra, és nem csupán arra törekszik, hogy a fiatalok megtanuljanak helyesen játszani egy-egy dallamot. Fontos számára az is, hogy figyeljen rájuk, ismerje őket, és észrevegye azt is, ha valakinek éppen több biztatásra, türelemre vagy segítségre van szüksége. Úgy véli, hogy a zene mellett legalább annyira fontos az a közeg is, amelyben a gyerekek megtapasztalhatják az együttműködés, az egymásra figyelés és a közösséghez tartozás örömét. Talán éppen ezért nem munkaként vagy kötelességként éli meg az oktatást: számára öröm látni, ahogy a kezdetben bizonytalan gyerekekből idővel magabiztos zenészek lesznek, és ahogy a közös próbákból egy összetartó közösség formálódik.

– A péterrévei tamburazene története régebbre nyúlik vissza, mint sokan gondolnák. Vendéglátóhelyeken is működtek tamburazenekarok, illetve lakodalmakban, bálokban is tamburazenére mulattak. Ezeket természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy kizárólag tamburákból álltak. A zenekarokban más hangszerek is megszólaltak, például egy harmonika, egy hegedű vagy egy szaxofon, a tamburák azonban meghatározó szerepet töltöttek be, ezek adták az együttesek alapját. Rózsa Rozália zenetanárnő 1984-ben alapította meg az iskolai tamburazenekart, amelyben nem népzenét, hanem klasszikus zenét játszottak. Az együttes húsz évig aktívan működött, gyerekként én is tagja voltam. A népi zenekarok közben is folyamatosan jelen voltak a faluban: a Tisza tamburazenekar például az 1990-es évek elején alakult meg, és ma is aktívan működik. Néhány éve már én is muzsikálok ebben a zenekarban – magyarázta Miklós. A hagyomány azóta új formában, a fiatalabb generáció körében is tovább él. Elmondása szerint ma is nagy az érdeklődés a tamburazene iránt, ezért a jövőben, akár már idén ősszel újabb csoportok indítására is lehetőség nyílhat. Úgy látja, az elmúlt nyolc év egyik legfontosabb eredménye éppen az, hogy a helyi gyerekek számára már nem idegen ez a zenei közeg.

– A gyerekek előszeretettel muzsikálnak az iskolai ünnepségeken, a színházban, sőt a templomban is minden évben, karácsony másnapján. A születésnapi koncertünkre is készülünk. Kezd természetessé válni, hogy valaki tamburázik, és valahol én is ide szerettem volna eljutni. Hogy a tambura ne valami különleges, távoli dolog legyen, hanem a falu mindennapjainak természetes része – fogalmazott Miklós, akinek az is sokat jelent, hogy a közösség legidősebb tagjai mára önállóan is vállalnak fellépéseket. Olyan eseményekre is elhívják őket, amelyekre korábban aligha gondolt volna.

– Hihetetlen számomra, mert tizenöt évvel ezelőtt még el sem tudtam volna képzelni, hogy tizennyolcadik születésnapi bulikra tamburazenekarok mennek zenélni. Ma pedig ez is megtörténik. Emellett a fiatal párok is nyitottak: menetkíséretre, menyecsketáncra kérik fel a Pengetős bandát, hogy a hagyományos népzene is része legyen a legszebb pillanataiknak. Mindez azt mutatja, hogy a tambura nemcsak a próbateremben és a színpadon kap helyet, hanem lassan visszakerül a közösségi élet természetes színtereire is: ott van az ünnepségeken, a templomban, a családi alkalmakon és a fiatalok életének fontos eseményein – mesélte a tamburaoktató.

Miklós szerint a tamburázásnak a zenei tudáson túl is számos olyan hozadéka van, amelyeket a gyerekek később az élet más területein is kamatoztathatnak. A közös próbák és fellépések során megtanulják, hogyan kell egymáshoz alkalmazkodni, figyelni a másikra, és egy közösség tagjaként viselkedni. Mint mondta, az együtt utazások különösen sok olyan helyzetet teremtenek, amelyekben fokozatosan önállóbbá válnak: megtanulják, hogyan kell beosztani a zsebpénzünket, hogyan kell viselkedni egy buszon, hogyan vigyázzanak magukra és egymásra, hogyan tartsák be a közösen megbeszélt szabályokat, illetve miként oldjanak meg bizonyos helyzeteket a felnőttek segítsége nélkül. Ezek apróságoknak tűnhetnek, ám a művészeti vezető szerint éppen ezekből a mindennapi tapasztalatokból épül fel az a magabiztosság és önállóság, amelyre a gyerekeknek később is szükségük lesz.

– Mindig azt szoktam mondani, hogy egy gyermeknek akkor érdemes elkezdenie ismerkedni a tamburával, amikor már ismeri a betűket és a számokat, vagyis nagyjából az általános iskola második osztályában. Az elején ugyanis nem hagyományos kottával, hanem betűkottával dolgozunk, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a gyerekek ismerjék a betűket. Emellett sok esetben gondot jelent, hogy még nem elég erős a kezük ahhoz, hogy megfelelően lenyomják a húrokat. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy ne hetente egyszer, hanem kétszer próbáljunk. Ez állandóságot ad, és a heti két próbával, valamint az otthoni gyakorlással egy gyermek akár fél év alatt is eljuthat arra a szintre, hogy a zenekar tagja legyen. Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen ismerem a helyi gyerekeket és a szüleiket is. Ha valakinek valamilyen gondja van, nyugodtan fordulhat hozzám, és tudják a gyerekek és a szülők is, hogy számíthatnak rám. Én is közülük való vagyok. Úgy vélem, a gyerekekkel tudni kell foglalkozni, ebben pedig nagy előnyt jelent számomra, hogy hivatásos zenetanár vagyok. Az egyetemen több éven keresztül tanultuk, hogyan kell – ha nem is feltétlenül tamburazenét, de – zenét tanítani, emellett két évig általános iskolában is dolgoztam zenetanárként, így ezen a téren is tapasztalatot szereztem. Péterrévei származású vagyok, nagyon szeretem ezt a falut, és azt is mondhatom, hogy könnyű így nekem: mindig csak a jóra jövök, és a szépből megyek el – zárta gondolatait Bolyos Miklós.