„könnyeim János szeméből fakadnak”
(Fellinger Károly: Turistavezető)
Az olvasó, aki eddig is külön érdeklődéssel és figyelemmel olvasta a jeles felvidéki költő, Fellinger Károly János-verseit, a szerző legújabb kötete, A farkába harapó idő (amely a 2025-ben írt összes, ilyen típusú versét tartalmazza) lapjain széles betekintést kaphat János lelkivilágába, vívódásaiba, töprengéseibe, örömeibe, bánataiba, elmélkedéseibe, álmaiba, mindennapjaiba – s beszélhetünk ugyan arról, ki is valójában ez a János, a költő alteregója vagy maga a költő, vagy az egyik versben az, a másikban amaz, a harmadikban a vers főhősének személyében az egyik olvasó ismer magára, az ötödikben a másik; János tehát lehet bárki közülünk, aki őszintén vállalja emberi mivoltát, hibáival, esendőségével, gyengeségeivel, botlásaival együtt.
Megjelent köteteit illetően János-versek Fellinger tollából először a Rész és egészben (Lilium Aurum, 2012) olvashatók, majd néhány az Alázatban (AB-ART, 2013), a 2014-ben az AB-ART gondozásában megjelent Jancsi és Juliska János-versek szimpatikus gyűjteménye (benne Jancsi-, illetve Juliska-versekkel is), és az azóta napvilágot látott számos kötet zömében is szerepelnek János-versek.
A frappáns kötetcím, A farkába harapó idő több dologra asszociál. A „saját farkába harap” szólás ördögi körre vagy olyan helyzetre utal, amikor visszájára fordul a cselekvés, elölről kezdődik, és az illető kárt okoz önmagának; ugyanakkor az uroborosz, a saját farkába harapó sárkány vagy kígyó is eszünkbe juthat róla, ami viszont az örökkévalóság, az örök körforgás, a megújulás jelképe.
Valójában a kötet bármelyik verséről érdemes lenne külön elemzést írni, külön szemszögekből „megvilágítani” János személyiségét, világát, nézeteit, gondolatmenetét, egyedi kis történeteit, a versek szerkezetét s mindennek az olvasó felé tükröződését, mint ahogyan teszi azt Halmai Tamás Hekaté Mallarmét olvas – Széljegyzetek Fellinger Károly költészetéhez című, az AB ART kiadásában tavaly megjelent irodalmi esszékötetében, amelyben minden elismerést megérdemlő hozzáértéssel ír recenziókat a szerző néhány kötetéről, versbeli jellegzetes témáiról, és nyolc verséről külön elemzést is, nemcsak kiemelve, de még érthetőbbé és befogadhatóbbá is téve őket az olvasó számára.
A Farkcsóválás című első fejezetben, amely nagyjából háromszor terjedelmesebb a másodiknál, Fellinger egyszerű szavakkal, ám igencsak érzékletesen ábrázolja János hangulatát/hangulatait, s csak nagy néha utal arra, akkor is rejtélyesen, mi váltotta ki azokat (a vers főhőse bosszús és durcás, mert „a sorok közt se lehet olvasni” – Képvers; máskor azért van rossz színben, mert „a meg nem írt sorközök kísértik” – Trójai faló); vagy szójátékkal teszi a szerző „világosabbá” a lelkiállapotot („meztelencsigául érzi magát… …úgyis mindig olyan elcsigázott a lelke” – Szüretkor), s ha a Szerencsemadár című versben Jánossal „madarat lehetne fogatni”, azt azért még jobb kivárni, „előbb meg kell tollasodnia”. Az angyal mint motívum több versben megjelenik, és általában a vers befejező részében lép elő (Utalások, Anzix, Tűzbogár stb.), bár nem mindig egyértelműen segítő vagy megmentő szerepben, van, hogy már ő is meggyötört, fáradt, amputált lábú, s „fogja magát, jó messzire elrepül” (Angyal). Pesszimisztikus, ám igaz ténymegállapításokkal találkozunk több helyen (a túlélni akaró „nem veszi észre, a tökéletes világ halott” – Búcsú), ugyanakkor a szerző édesanyja életszerű, bölcs megjegyzéseivel is („amit az ész meg nem gyógyíthat, / meggyógyítja azt a hatalmas idő” – Nehéz idők). Fájdalmas nosztalgiaként is hatnak ezek a megjegyzések, hisz az anya egészséges életszakaszában hangzottak el, más versekben viszont már visszafordíthatatlan betegségben szenvedőként látjuk viszont őt (Galántán, a sürgősségin, Túl az áttetszőn, Mosdatás). A metafizikus motívumok, a jóslás, az álom jelentőségét, az álomfejtést, a hiedelmet idéző mondatok nem uralják a verseket, amelyekben felbukkannak, inkább továbbviszik a gondolatmenetet, asszociációkat hozva elő, vagy hasonlatként szerepelve („a jövő János előtt jár, mint / álmában maga a zord temetőben” – Világra jön). A halál gondolatai nem mindennapi módon verődnek vissza a költő soraiból. „Hogyha meghalok, utolérem végre / magam” – mondja öniróniával az Ádám gyerekkora című versben. A Zöldhulladék első sora még életigenléssel indul, s már azt hisszük, a pozitív felé hajlik a költő hangja, ám a gondolat folytatása: „kipróbálni, / amit csak lehet, beleértve így a / halált is”. Az elmúlás témájú versek közül a Május az egyetlen, amelyben konkrét tényről vall, fiatalkori, a saját halálának dátumát megjósoló álmáról – és öniróniával ír arról, hogy ennek az álomnak pozitív oldala is lehet. Máshol, akár pesszimisztikus versben is, hirtelen ötlettel, látszólag könnyed humorral kapcsol össze gondolatokat ritka szólásokkal, népies hasonlatokkal, közmondásokkal – ha iróniával teszi is ezt, felderíti vele az olvasót („…mint a tészta, a képkeret is / megkel, mikor pap nincs, bába is keresztel” – Trójai faló). A szürrealista képek, meglepő gondolattársítások, figyelemfelkeltő megszemélyesítések gyakoriak a kötet verseiben („Juli… pengeélen táncol, / kettévágja a látvány, úgy megy a nagy Úr / színe elé” – Távolodó). Fellinger egyedi, keserű-könnyed-játékos-bús-bölcs humora könnyen befogadható, nevetést pattant ki az olvasóból, ám ez a nevetés gyorsan meg is torpan, a szellemes gondolat elgondolkoztat, a helyét keressük a vers mondanivalójában, mert ha abszurd módon került is bele, odaillik, és a maga különös módján beépül a szövegbe. Az egymással ellentétes gondolatok fokozzák az érzelmi feszültséget, éles kontrasztokat emelnek ki. Izgalmas kérdés az is, a szerző aspektusából mi derül ki János személyéről, ki lehet János? A Dilemma című versben ő maga beszél róla („El kellett volna mondanom / Jánosnak… hogy bizony igazságos / példaképként tekintek rá,”); fájdalmas azonosulást érzünk a Turistavezető egyik sorában („könnyeim János szeméből fakadnak,”); a Jánošík című versben Jánossal kapcsolatosan a legendás szlovák betyár alakjával is párhuzamot von; vagy egyik felmenője viseli a János nevet („János a tizenkilencedik század / hetvenes éveiben temette el / mindkét fiát” – Szemtanú).
A második fejezet (Ádám és Éva gyerekkora) Almatragédia című, tizenegy versből álló ciklusának tíz, szabadvers formájú költeményét (amelyek témája a felejtés, a nyugtalanság, a másvilág, a múlt) XVIII–XIX. századi költőknek ajánlja a szerző, vagy versrészletük szerepel mottóként. A ciklus tizenegyedik verse A szent öreg (szépen kidolgozott vers, 11 szótagos sorokkal), mottója egy Horatius-sor. Az Almatragédia után következő filozofikus verseket a szabadság, a csönd, az Isten-élmény, az első emberpár és cselekedetük következményei, a feltámadás motívumai ihlették; a kötetzáró, kiváló, tartalmas, hömpölygő stílusú vers ajánlása, amelyben János neve helyett Jónással találkozunk, Mikola Anikónak, a jókai születésű, fiatalon elhunyt költőnőnek szól.
A kiadvány minden bizonnyal Fellinger egyik legjelentősebb kötete – az egyedi stílusban megírott, letisztult, tartalmilag is külön-külön érdekes, elgondolkodtató szövegek különleges élményben részesítik az olvasót.
