Tündérkert

Ez a tündérkert, amiről írni szeretnék, egészen más, mint, amit a mesékből ismerünk. Ez a tündérkert valóságos, létező, megfogható valami volt. Igen, volt! Múlt időt kell használnom, mert elmúlt. Vele együtt elmúlt egy gyönyörű, csodákkal teli világ is. Hiába keresném, hiába szeretném visszahozni, nem lehet. Hat-hét évtized elmúltával egy teljesen másmilyen világ alakult ki. Már nem csak néprajzról beszélünk, pontosítok: kulturális antropológia. Ez utóbbit is szeretem, azt mondják, kiválóan művelem, mert érdekel a jelenkutatás is, sőt, ötvözni is szeretem a múltat a jelennel. Most is ezt teszem, megkísérlem.

A Kaszáló a kishegyesiek tudatában maga volt a megélhetés forrása. És nem alaptalanul. Az emberek, kora tavasztól késő őszig naponta kijártak a Kaszálóba. A Tündérkertet a Telecskai-dombok nyúlványai jelentették. Nyugat felől a magaslati dombok zárták, míg kelet felől a Krivaja folyó, másként Bács-ér szabott határt a képzeletnek. Gyönyörű volt kiülni a hegytetőre, s a költő szavait idézve, onnan nézni szerteszét. Látni a templomtornyot, s milliószor elmondani, ott a fatornyos haza. Vagy figyelni a vonatok érkezését, hogyan siklanak keresztül a tájon a faluszéli síneken. Pontosan tudtuk, melyik vonat hány órakor érkezik, picit megáll, majd tovább viszi az utasokat. Még most is emlékszem, a délutáni vicinális háromnegyed négykor érkezett Kishegyesre. Ezzel jött a legtöbb munkás, mert Verbász jócskán ipari központnak számított, s a hegyesi emberek legtöbbje ott volt munkaviszonyban: cukorgyár, olajgyár, a Carnex (húsfeldolgozó üzem), a Napredak (építőipari vállalat) és sorolhatnám, mind-mind befogadták a kétkezi munkásokat. Mert a hegyesi emberek többnyire csak ezt örökölték az ősöktől.

A Tündérkertben mindig volt mozgás, minden parcellában kint voltak a tulajdonosok, talán csak déltájban csendesedett el a határ, hogy délutánra ismét benépesüljön. Minden parcella három részből állt, háromosztatú volt, mint a parasztházak. A hegy alatt húzódott az alj, ami a konyhakertészetnek tökéletesen megfelelt. Jól termő területnek bizonyult, hiszen alacsony fekvése miatt szinte érezni lehetett a talajvíz közelségét, na meg ott volt a Krivaja. Minden parcellától a folyó medrénél lépcsőt alakítottak ki, s azon lelépcsőzve könnyen merítettük a vizet a bádogvödrökbe. Létezett munkamegosztás is, főleg családon belül. A bátrabbak és az ügyesebbek voltak a meder szélén, ők felnyújtották a vízzel teli vödröt, a következő továbbadta, s öntöztük az ágyásokba és a barázdákba a jó termést biztosító vizet. Ez a módszer kicsit hasonlított a bolgárkertészekhez. Nálunk nem voltak bolgárok, de hírüket, tevékenységüket az őseink ismerték, s aki palántaágyásokat, vagy locsolórendszert alakított ki, arra azt mondták: ők bolgárkertészek. Kishegyesen ilyen volt a Klacek család – Klacek Imre és neje, Fajferity Rozália. Terményeiket, a keddi nagypiac alkalmával árulták. A bolgárkertészet, mint munkaforma ismert volt köreinkben. Melegágyi hajtatással és öntözéssel gyorsították a zöldségfélék érését és mennyiségét is. Bulgáriából eredt a módszer, majd ahogy a magasszintű kertészeti kultúra fejlődött, művelői útra keltek és távolabbi vidékeken is alkalmazták a bevált technikát, így jutottak el a mi vidékünkre is. Az ötvenes években már nem voltak jelen, de hírük, szokásaik az emlékezetben még sokáig élt.¹ A Kaszálóban mindenki mindenkit ismert, olyan volt ez a vidék, mint a falu belseje. Mindenki mindenkivel szóba állt, mindenki megmutatta egymásnak az első termést. Még most is látom magam előtt édesapám ragyogó arcát a kibontott krumplibokor felett. Zsebkendőjébe tett néhány újkrumplit, s boldogan mutogatta: Van már alatta. Istenem, mennyire tudtunk örülni az új termésnek, a friss salátának, az újhagymának. Istenem. Istenem! Mennyivel szegényebbek lettünk. És csak mondogatjuk, örülni kell a kis dolgoknak is, aki nem tud örülni a kicsinek, az a nagynak sem fog. De hol vannak már a kis dolgok? A Tündérkerttel együtt azok is eltűntek.

Igazi csodavilág volt a Kaszáló, nem véletlenül nevezem Tündérkertnek. Mert az volt, igazi tündérekkel. Az elmondások szerint talán négy kilométerre létezett egy tanya, a Kiss Anti tanyája, a pirosra festett szállás. Már messziről felhívta magára a figyelmet ez a szállás, mert Kishegyesen a tanya kifejezés nem volt közhasználatban, nálunk szállások voltak. Érdekes ez a Kishegyes. Vannak kifejezések, amelyeket nem akartunk átvenni, használni, taszított bennünket. Lehet, hogy önfejűek voltak az őseink, s makacsul ragaszkodtak a magukkal hozott táji kifejezésekhez. Most is csak azt mondjuk: Ott, a Vargaszállásnál, ott, a Kiss Anti szállásánál van egy nagy kanyar és így tovább. Kívánom, maradjon is ez így, mert addig leszünk mi igazi kishegyesiek, míg ragaszkodunk őseink „bigott” magatartásához.

A piros színű szállás gazdája, aki az én gyerekkoromban is idős volt, naphosszat üldögélt a ház előtt, a fején piros színű miciben. Szokatlan látványnak bizonyult. Minden alkalommal megbámultam, s azt vártam, hátha kicseréli, de nem tette. A szállásnak több lakója is volt, tulajdonviszonyukat nem tudtuk. Lehet, hogy cselédek vagy béresek lehettek a „tanyán”. Lehet, hogy rokoni viszonyban álltak a gazdával, nem tudtam. Ezt soha sem firtattuk, hiszen ettől érdekesebb látvány volt az igazi tündérek jelenléte. Hogy pontosan hányan laktak a piros színű szálláson, nem tudtuk, sokan, mondogatták. A lányok mindig csoportosan, hárman, négyen együtt jöttek be a faluba. Különösen szépek és vidámak voltak. Keddi napokon bejöttek a piacra, ünnepnapokon az egyházi rendezvényekre és hétvégeken a táncmulatságokra. Nem volna ebben semmi különös, ha csengő-zengő énekhangjuk nem vidámította volna fel a Kaszáló bosztánjaiban dolgozó embereket.² Mindig énekeltek, kacagtak, vidámak voltak. Lábbelijeiket a kezükben lóbázva vitték, majd beérve a faluba, a Bika istállónál csordogáló ártézi kútnál lábat mostak, cipőt húztak és jöttek be a faluba.

Nem olyan régen, a jó idő érkeztével egy csapat fiatal, öten-hatan lehettek, az éjszaka folyamán nagy lármát csapva itt haladtak el a házunk előtt, miközben néhány pléh sörös dobozt, „limenkákat” rugdostak a legtrágárabb kifejezések kíséretében. Arra gondoltam, mennyire szebb volna, ha énekszóval, talán még összekapaszkodva is nótázva jönnének, mennének, mint hajdanában régen a legények. Emlékszem, hétvégi hajnalokon, ha a legények kicsit többet ittak, spiccesek voltak, nótaszóval mentek haza, s a falusi házak ablakai egymás után nyíltak ki, hogy lássák őket, titokban osztozzanak örömükben. Sajnáltam ezeket a mai fiatalokat, meglehet, hogy a káromkodáson kívül nem is tudják, nem is ismerik szebbnél szebb dalainkat. Üzenném nekik: nótázzatok legények, a lelketek is megszépül tőle.

A Tündérkert „középső szobáját”, a hegyoldal képezte. Mivel a hegyoldal igen meredek volt, ezért nagyszüleim három részre osztották fel. Három grádics – vagy másként – három lépcső létezett, vagy mai szóhasználatban (már megint a szóhasználat) három teraszt alakítottak ki, egymás felett. A teraszok oldalán kisebb lépcsők vezettek felfelé, ezeken tudtunk feljutni a dombtetőre, illetve, belépni valamelyik teraszra. A grádicsokon szőlőt termesztettünk. Én sokáig azt hittem, hogy ezek a lépcsőfokok azért vannak, hogy könnyebben feljuthassunk a hegytetőre. Azóta már tudom, hogy ezeken a hatalmas széles lépcsőkön megállt a csapadék, s a víz itt szívódott a talajba. Ha ezek a grádicsok nem lettek volna, az esővíz egyből leszaladt volna az aljba, onnan meg a Krivajába. Ilyeneket is olvastunk a teraszokkal kapcsolatban: a talaj eróziójának megakadályozására szolgáltak. Nem is értettem, hiszen ez az idegen kifejezés a Tündérkert természeti valóságához nem illett. A szőlőtermesztés viszont igen!

Sok időt töltöttünk a teraszokon, mert a szőlővel mindig akadt munka. Koccsoltuk a vadhajtásokat. Kijavít a helyesírási program, azt írja nekem, hogy kacsolás. Már megint. Ej, ej, szülőfalum! A szőlő kacsolása számomra is ismeretlen kifejezés. Maradok én csak a szüleimtől örökölt szőlőművelés hegyesi formájánál.

A hegytetőn gyümölcsfák meredeztek az ég felé. Májustól, amikor érni kezdett a cseresznye és a meggy, már csak kenyeret vittünk magunkkal, mert gyümölcsöt éhgyomorra nem volt szabad enni. De mosatlan gyümölcsöt ott kint, a Kaszálóban ehettünk. Biztos azért, mert akkor még a por is tiszta volt, nem volt gyomirtózva, permetezve, megfertőzve.

A Kaszáló harmadik része már korántsem volt olyan kedves, mint az első kettő. Mögötte ott tátongott a szurgyik (kishegyesi kifejezés). Meredek völgykatlan a Telecskai dombok hátamöge, mondogattuk. Ez a völgykatlan elkísérte a Telecskai dombokat egészen a Welkerig, vagy még tovább is, de attól messzebbre nem jártunk. Nagy esőzések alkalmával benne megállt a víz, nehezen szívódott a talajba, ezért nem is szerették a parasztok, mert ott semmi sem termett meg. Sem kukorica, sem a búza, mert erre, abban az időben csak ezt a két „vetésforgót” ismerték az emberek. A Tündérkert a hegytetőnél véget ért, ott már másmilyen élmények vártak ránk. Igazából a Kaszálónak ezt a részét nem is szerettem. Itt nem volt nyüzsgés, itt csak sietni lehetett, mert, ha kiver bennünket az eső, nem lesz megkapálva a kukorica, vagy elkésik az aratás. A nagy völgykatlan felett mindig tombolt a vihar hatalmas égdörgés és villámlás kíséretében. Tragikus emlék is fűződik a szurdokhoz. Egy alkalommal, a nagy vihar halálfélelmet váltott ki bennünk, kuporogtunk egy fa alatt az édesanyámmal, mert más menhely nem létezett. Két parcellával arrébb, a Kanyó bácsi is menekült, sietett fel a dombtetőre, vállán a kapa, ami – talán ő sem tudta – vonzotta a villámot. A kapa nyele az esőtől vizes lett, a fém kapafej pedig vonzotta a villámot, s belecsapott a kapába, és a Kanyó bácsi ott lelte halálát a szántóföldön. A ritka halálesetet sokáig, nagyon sokáig emlegették a faluban.

A Kaszáló harmadik részét megközelíteni is csak hátulról, a Szivaci út felől lehetett a második dűlőn keresztül. A dűlő bejáratánál volt egy szállás, ahol gyakran hamis nagy kutyák állták utunkat. Ennél a szállásnál érdemes elidőzni, mert ebből a házikóból az emberi képzeleterő és a pénz csodát csinált. Az új tulajdonos vadászlakká alakította át, padlástérrel, fedett tornáccal, ahova rendszeresen érkeznek hazai és vidéki vendégek. Az utóbbiak turisták 20–30 fős csoportokban, sütnek, bográcsoznak, mulatnak, szórakoznak távol az irigykedő szempároktól. Itt már nem kapálják a kukoricát, nem izgulnak, hogy ha sok eső esik, mi lesz az aratással, megdől a búza, az árpa, oda az éves termés. Másik világ ez már. Másvilág, csak nem bibliai értelemben.

Befejezésül, az egész Kaszálót nevezhetném a Krivaja folyó völgyének, bár egyesek szerint ez nem folyó, csak patak, de számunkra folyó volt, szépséges és sokféle élményt tartogatott. Gyógyított is, mert belőle gyűjtöttük a piócákat, hermetikusan lezártuk őket a dunsztos üvegbe, s otthon, az idősek injekció helyett piócákat tettek a homlokukra, ha fájt a fejük és szédültek. Hogy magas-e a vérnyomásuk vagy sem, ezt nem ismerték, nem is akarták, ismerték rá a gyógyszert és használat után ismét saját medrében folyt az élet tovább, mint a Krivaja a Kaszálókban.

És van még egy anekdota, ami a családunkhoz fűződik. Egyik télen, szintén nagyon régen, mint a mesékben, azt beszélték, hogy az öreg Puhalák, aki csősz volt a határban, eltűnt. A folyó mentén csőszködött, kunyhója is volt, s egyszer eltűnt. Híre veszett. A találgatások oda vezettek, hogy biztos beleesett a Krivajába, s ezért nincs „szőrén-szálán”. A faluban ennek a találgatásnak hitelt is adtak, s elkönyvelték, hogy a folyóban lelte halálát. Igen ám, de a mi családunkban ennek a történetnek itt nem ért vége. Az édesapámat igen-igen foglalkoztatta az öreg Puhalák eltűnése, főleg, hogy beleeshetett a Krivajába. Ha beleesett, akkor pedig megették a halak. A végkövetkeztetés pedig az lett, hogy édesapám, ettől az esettől kezdve, többé nem evett halat. Hosszú évtizedek múlva sem lehetett rábeszélni, hogy egyen halat, nem, mert azok megették az öreg Puhalákot.

Szép volt, mese volt, nekünk csodálatos világ volt!

Jegyzetek

1. Bolgárkertész, in. Magyar Néprajzi Kéziszótár (A-E) Akadémiai Kiadó Budapest 1977.

2. Ez a szó a vajdasági regionális magyar nyelvnek olyan eleme, amely kétszeres átvételnek számít. Egyrészt közvetlenül az oszmán-török nyelvből, másrészt a szerb nyelvből származik. Végső forrása a perzsa bosztan. A jelentése ’konyhakert, dinnyeföld, dinnye, tök’. A magyar nyelvterületnek leginkább a déli és a keleti részén fordul elő. Vajdaságban a szerb nyelv hatására nőtt meg a gyakorisága. Leginkább dinnyeföldre mondják.