Hegymenet

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Áprily Lajos: Március

Most nem a végtelennek tűnő, a tenger látványát elzáró hegyormokon át kígyózó szerpentineken való nehézkes átjutásokra gondolok, nem bizony. Bár azokból is volt számos. Nyári kaland. Az Adria-parti üdülések bevezető és záró akkordja. Ez a mostani annál jóval szerényebb. Gyalogos bóklászásunk friss emléke motoz bennem, meg az, hogy vén fejjel is tudok még meglepetést okozni magamnak…
Noha az élet zenitje már jócskán mögöttem van, azért még mindig akadnak terveim. Igaz szerényebbek, könnyebben teljesíthetők a korábbiaknál. Mert hát az évek múlásával egyre óvatosabb duhaj lettem. Bár, ha jól meggondolom, néha be-becsúszik egy igazán magas léc, olyan, ami alatt könnyebb átsétálni, az ugrást meg jobb, úri dölyffel, meghagyni másnak!
Szóval, ilyen esetben szokott Klára asszony korholni, meg a restségemet ostorozni… Így aztán, addig tart a fejmosás, mígnem megrázom magam – nagyképűen azt is mondhatnám, hogy lerázom magamról a restséget –, és átvedlek muszáj Herkulessé! Hát most is valahogy így jártam a pompás tavaszi időben, akkor, amikor az ifjú titánok éppen ős evoét kiáltanak a fénybe!
Az az igazság, hogy a hetek óta tervezgetett pesti portyát néhányszor elodáztuk: közbejött valami, amolyan nem várt feladat. Aminek azért örül az ember a kartali remeteség kétszemélyes magányában, mert kimozdulást jelent a napi megszokott rutinból… Mivel a mostani témától messzire vinne ez a gondolati kanyar, így gyorsan el is engedem a mellékszál további kibontását! E nélkül is épp elég szószátyár vagyok.
Tehát, egy kirándulás részletei kezdtek testet ölteni, méghozzá az újjá varázsolt, Gellért-hegyi citadellára… Ahogy szoktam, úgy most is olvasgattam a témában megjelent bölcsességeket. Fanyalgó és dicsérő cikkeket, közreadott fotókat nézegettem. Érleltem, érlelgettem a hegymenet, a kirándulás gondolatát, majd előálltam a nagy ötlettel: – Hékácskám! – mondtam feleségemnek – menjünk, nézzük meg a szovjet katona hűlt helyét! – Hogy micsodát? – kérdezett vissza némi csodálkozással a kis vörös!
Elmondtam hát, pro és kontra az érveket és ellenérveket, hogy mikor, mit és miért… – Tudod mit?! Mennyünk! – jött a válasz. – De vonattal!
Az igenlés mellett, ez utóbbi, parancsszerű megjegyzésnek is örültem. Mert némileg elkényelmesedtem az utóbbi években, és ahová el lehet jutni tömegközlekedéssel, oda nem autózok, de nem ám!
Napokon keresztül kiselőadásokat tartottam a citadella történetéről. Arról, hogy az osztrákok onnan tervezték lőni a rebellis várost egy újabb zendüléskor, hogy ne ismétlődjön meg valami olyasmi, ami 1848 tavaszán történt! Később meg azt fejtegettem, hogy el akarták bontani a masszív erődöt, akár a gyulai várat… Mindezt türelmesen hallgatta Klára asszony, bár néha-néha igencsak összevonta szemöldökét. Aztán magam is ráuntam a dologra, így a további fejtegetések elmaradtak, sőt az előkészületek is egyre csak odázódtak. Mígnem egy vasárnap reggel feltettem a témával kapcsolatos legfontosabb kérdést: megyünk?
Egy mosolygós, ám kissé döbbent bólintás volt a válasz, ilyetén belevágtunk a kalandba! Az asszony csinosan, ahogy nőhöz illik, színben harmonizáló gúnyában, elegáns szandálban. Míg én kissé slamposan, túracipőben, hátizsákkal a hátamon…
Csodák csodája, minden óramű pontossággal működött, így kényelmesen berobogtunk a Keletibe, ahonnan a négyes metróval pár perc múlva már a Szent Gellért téri mélyállomáson voltunk. A felszínre érve szembe találtuk magunkat a heggyel. Azzal, ami hivatalosan domb, mert a 235 méteréhez hiányzik az a 65 méter, ami már hegymagasság!
Gyorsan hozzá teszem, hogy mi, sem ott a lábánál, sem fenn a gerincen nem hiányoltuk az említett métereket! Hogy miért? Türelem, arról is fellebbentem a fátylat azonnal!

Csúcsok és hullámvölgyek

A metróból kitántorogtunk a májusi verőfénybe, s azonnal a helyes útirányt kerestük, de felesleges volt, mert szinte mindenki egy irányba tartott. Így elindultunk a hömpölygő emberáradattal, amiben magyar szót elvétve hallottunk csupán. Lármás japánok és kínaiak tömege sodort magával minket, de a spanyolok és portugálok épp úgy hangoskodtak, akár az angolul beszélők. Róluk nem tudja eldönteni a mezei halandó, hogy az újvilágból jöttek-e vagy csak a La Manche csatorna túlpartjáról?
Aztán, ahogy átverekedtük magunkat a nem túl széles gyalogátkelőkön és kaptattunk kicsit a Sziklatemplom felé, máris újabb tömegbe ütköztünk.
Az első kilátó teraszán ott van Szent István királyunk remekbe szabott, román stílusú lovas szobra, ami fotózásra ingerli a turistákat. Így percekig várok, hogy tisztuljon a kép, de végül feladom, és inkább bemegyünk a tizenegy órás misére. A pálosok – Szent Özséb utódai – fehér csuhában és kellő alázattal, ahogy illik, fedik fel az Úr szent titkait.
A sziklába vájt, ám igencsak szűkre szabott templom 1931-ben készült el. Valahogy úgy sikerült a belső tereket kialakítani, hogy az inkább hasonlít barlangrendszerre, sem mint templomhajóra. Profán gondolatok egy szent helyen. Biztosan megbocsátják nekem e kis vétkemet odafenn!
Délben kiharangoznak bennünket. A nap perzsel, így mindenki hűvöst keresve indul a hegyoldali utak irányába. Ekkor, alig pár ember társaságában kapom lencsevégre a királyt, aki még mindig ott álldogál a kis terasz közepén, kezében egy karcsú templom makettjével! Egykedvűen nézi a hegyet, mintha csak kérdezné: – Hol a templom, még mindig nem építettétek meg?
Válasz nélkül hagyjuk az uralkodót, és inkább elindulunk, abban a reményben, hogy lesznek majd jól érthető, eligazító táblák. De ilyesmit hiába keresünk. Mindezek után teljes tanácstalanság lesz úrrá rajtam, amit a lámpavasra szerelt nyilak csak fokoznak: kilátó, hinták, csúszda, homokozó… betűzöm a kifakult szövegeket. Jószerével nincs is értelme a kiírásoknak, mert az adott pontról minden látható. Minden, kivéve az erődöt.
Pedig a citadella miatt keltünk útra, ami, ki tudja hol van?!
Végül megint a korábbi stratégiát választjuk: követjük a tömeget! 
Ám elkövetünk egy hibát. Arra sajnos nem figyelünk, hogy az átlag életkor is számít. Csupa fiatal felnőtt és tizenéves kamasz között araszolunk, lépcsőről lépcsőre, kilátótól kilátóig! Tempójuk kapkodó. Hol meglódulnak, hol meg beléjük botlunk.
A másodiknál, már jóval a város felett, még nagy lelkesen magyarázom a látottakat: az ott a Kálvin téri templom tornya; ott messze a Keleti pályaudvar csarnoka szürkéllik… A Duna parton, a Lánchídnál az Akadémia székháza; velünk szemben, az Erzsébet híd bal oldalán a piarista gimnázium épülete, egykor az ELTE bölcsészkara volt benne…
Az újabb, hirtelen emelkedő szakasz után, már csak állunk a sokadik kilátó teraszán, és a levegőt kapkodjuk. Csendben vizet kortyolunk, és mielőtt bármit kérdezne feleségem, annyit mondok: nem tudom! Semmit sem tudok! Mármint az irányról, úthosszról.
Ismét nekivágunk a még előttünk álló, meredek, embert próbáló lépcsősornak, melyen hangyaként araszoló embertömeg kaptat fel és ereszkedik alá! Magyar szót hallva, azonnal megkérdezem: sok van még felig? Ám a tömeg a kérdezetteket lefelé, minket pedig felfelé sodor, így a válasz valahol közöttünk reked. Ám ekkor, akár egy kinyilatkoztatás, az utat szegélyező falombok mögül egy pillanatra előbukkan a győzelem és a béke jelképét, a pálmaágat tartó nőalak, Kisfaludi Strobl Zsigmond 1947-ben elkészült alkotása.
Az emlékműhöz vezető szűk lépcsőn megállni, szemlélődni nem lehet, így kissé félre húzódunk, és ott, az erőd falai alatt szembesülünk a térhiánnyal. Csak a talapzatot látjuk és a feliratot, ami szép, magasztos, politikamentes: Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért.
Már semmi nem emlékeztet a felszabadítva megszállókra! Az előterében álló, marcona, géppisztolyos, 4 méter magas szovjet katona szobrát 1956-ban ledöntötték. Majd a kommunista hatalom visszaállíttatta. Végül 1992-ben a szoborparkba került a makulátlan külsejű hadfi. Ennek okán maradt a hűlt helye!
Maga a főalak 14 méteres, talapzatával együtt 40 méter magasra emelkedik, jócskán a város fölé.
A mögötte szétnyitott erődfal, ízlés dolga, nekem nem nyerte el a tetszésemet. Talán azért, mert éppen azt a tömör és kérlelhetetlen ridegséget törték meg ilyen módon, amit az egész objektum képvisel.
A 220 méter hosszú, 60 méter széles, 4 méter vastag és 12–16 méter magas kőfalú erődöt Haynau, a bresciai hiéna építtette. Ahol állnak az eredeti falak, látható, hogy a lőrések most is fenyegető sötétséget rejtenek. Ellenségesen merednek a város fölé, amit a megbontott falrészek sem tudnak feledtetni.
Körbetántorogjuk a történelmi kövületet, s tapasztaljuk, hogy a turistákat elsősorban a város látványa érdekli, mert valószínű, hogy ahonnan érkeztek, van ilyen vagy hasonló erőd tucatszám… Bevallom, hogy a belső udvarba érve, mi is kávézót keresünk. Kell a frissítő, akkor is, ha kígyózó sorok vannak előttünk.
Aztán körbejárjuk a falakat, ahonnan, mint egy régi kedvest, tekintetünkkel simogatjuk a várost. Bámuljuk a Dunát, az éppen kikötő lapátkerekes gőzhajót, a hidakat, majd a várhegyre téved tekintetünk… Összenézünk, és az élménytől mosolygós marad a napunk! Pedig még vár ránk egy lefelé vezető út, egy lejtmenet, ami majdnem olyan nehéz, mint felfelé araszolni. De megyünk, tévelygünk, néhány szakaszon visszafordulunk, aztán Szent Gellért püspök szobránál jutunk le a Duna partra. – Tudod, ő volt az, aki téríteni jött az országba, ám az 1046-os pogány lázadáskor elfogták, majd a később róla elnevezett hegyről, hordóba zárva letaszították. – Most már tudom! – mosolyog elnézően hékácskám, és közben megjegyzi, hogy a hegy túlsó végén vagyunk. No meg – tanulságként azt is –, hogy bölcsebb lett volna elegáns topánja helyett túracipőt vennie. Ami igaz. Ahogy az is, hogy jó távolra kerültünk a Ferenc József, akarom mondani, Szabadság hídtól, és a metróállomástól is! A táv teljesítménynek sem kevés, összességében tízezer lépés, és most nem az Omega együttes slágerére gondolok, de nem ám!