Az élet keserédes íze

A 33. palicsi filmfesztivál szerda este díjátadóval zárult. A nyári színpadon meghirdették a győzteseket. Egyesek személyesen vették át a díjat, mások videoüzenetben köszönték meg. 
Nagy éljenzés kísérte a bejelentést, miszerint a nemzetközi összetételű, filmkritikusokból álló FIPRESCI díját Holtai Gábor debütáló nagyjátékfilmje, az Itt érzem magam otthon kapta meg. A film egy nőről szól, akit elrabol egy család, és azt akarják neki bemagyarázni, hogy ő mindig is a család tagja volt, csak elcsatangolt és megfeledkezett róla. A zsűri nem fukarkodott a dicsértekkel, épp ellenkezőleg, nem győzte dicsérni. Ami miatt leginkább kiemelték, hogy habár sötét témájú és hangulatú, mégis üdítően hat. Egyszerre nyomasztó és félelmetes, ugyanakkor szellemes. Többrétegű és igen precíz munka. Elmond egy történetet, amin keresztül tágabb értelembe vett problémát taglal és metaforákon keresztül erős társadalomkritikát fogalmaz meg. Akinek érdeme a film sikeréből nem maradhat ki, az Veress Attila forgatókönyvíróé, aki már jó ideje együtt dolgozik a rendezővel. A zsűri dicsérte továbbá a szereposztást is, a főszerepeket Lovas Rozi, Molnár Áron és Gryllus Dorka alakítja. A díjat a nyári színpadon Lovas Rozi és Molnár Áron vette át. Mint azt megtudhattuk, amikor értesültek a díjról, gyorsan úgy intézték, hogy eljöhessenek és személyesen is jelen legyenek a fesztivál zárónapján. A filmet vasárnap vetítették, akkor Holtai Gábor jött el Palicsra. A FIPRESCI zsűri a döntést egyöntetűen hozta meg. 

A fő versenyprogram legjobb filmjének járó díját végül a belga–francia koprodukcióban, Laurent Micheli rendezésében készült Nino a paradicsomban kapta meg, ami a társadalom szélére sodort fiatalokkal foglalkozik, miközben egy korrajzot ad a mai időkről. Palicsra a film főszereplője, Oscar Louis Högström jött el, aki arról beszélt, hogy embereként szükségünk van támaszra, még ha ezt nem is feltétlenül a családtól kapjuk meg. Arra is kitért, hogy rideg világban élünk, amikor is könnyen elidegenedünk egymástól, ezért meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat, de figyelemmel lenni másokra is, mert senki se különb, mint a másik ember. A szintén nemzetközi összetételű zsűrit filmes szakemberek alkották. Habár ez az alkotás is sok nézőnek tetszett, a nyolc filmet felsorakoztató versenyprogramból legfőképp két film emelkedett ki. Az egyik a fent említett Itt érzem magam otthon, a másik a Simon Verhoeven Ó, ez az üresség, ez a szörnyű üresség című alkotása, amit a nyitónapon láthattunk. A palicsi filmfesztivál egyik jellemzője, hogy minden évben fókuszba helyez egy országot, és egy külön programrészt szentel az újabb alkotásainak. Idén a német filmgyártást helyezték középpontba, így új német alkotásokat is láthattunk. Simon Verhoeven filmje azonban a fő versenyprogramban kapott helyet és megnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, valamint a közönség is ezt a filmet jutalmazta. Az alkotás a fiatal Joachimról szól, aki színművészeti egyetemre iratkozik és a nagyszüleihez költözik. A történet egyebek közt a felnövés témáját vizsgálja, ezen keresztül pedig azt is, hogy hol a helyünk a világban. A zsűri kiemelte a főszereplőt játszó Bruno Alexandert is, akinek meghatározó a filmbéli jelenléte, és fényes karriert jósoltak neki. 

Akárcsak a tavalyi filmfesztivál, az idei is rövidített formában zajlott, és csupán öt napig tartott, ami nyilván a stagnáló vagy csökkenő költségvetés és a költségek megnövekedésének az eredménye. Érezhető volt, hogy a korábbi évekhez képest a mostani fesztivált takaréklángra helyezték. A szervezők mondták is, hogy sok mindenről kellett lemondaniuk, de amiből egyelőre nem adnak alább, az a filmek sokasága és sokfélesége. Erre viszont valóban nem lehetett panasz, hiszen tizenöt programrészben mintegy száznegyven filmet vetítettek. Mindenképpen dicséretes, hogy a palicsi filmfesztiválon nagy hangsúlyt fektetnek a rövidfilmekre és a dokumentumfilmekre is. A sajtótájékoztatókon szó volt arról, hogy dokumentumfilmek háttérbe szorulnak, mivel nem igazán vetítik sem moziban sem nagy filmes fesztiválokon. Holott a dokumentumfilmek közt is láthatunk fontos témákat feszegető és ötletes alkotásokat. Branko Lazić boszniai rendező A műanyag istenek és a tükör című dokumentumfilmjében egy érdekes megközelítést választott, hogy az identitásról, az utazásról, az idegenben tartózkodásról, a magányról, a hitről, a jelképekről, és a vigaszról szóljon. Az autók, az autóbuszok, és a kamionok visszapillantó tükrei, pontosabban az azokra aggatott tárgyak sokat elmondhatnak a sofőrökről, az utasokról. A rendező mintegy száz felvételt összesített a visszapillantó tükrökön levő tárgyakról, amik már nem is csupán díszként szolgálnak, hanem egy kis kapaszkodót jelentenek, vigaszt nyújtanak a távollét során.
Amit a palicsi filmfesztivál kínálatából leszűrhettük, hogy egyre nagyobb teret kapnak a szerzői filmek, amikor a rendező egyben a forgatókönyvíró is, vagy társ-forgatókönyvírói szerepet tölt be. A versenyfilmek túlnyomó többségét ez jellemezte. Nem ritka az sem, hogy a filmesek önéletrajzi ihletésű, saját élményeken és történeteken alapuló alkotásokat készítenek, és ezeken keresztül szólnak a nagyobb rétegeket érintő problémákról, vagy gyakoribb jelenségekről. A műfajok keveredése is megfigyelhető, akárcsak a szatíra és az irónia leleményes használata. Susanne Heinrich A boldogtalan anya című filmje nehéz témát taglal, egy nőről szól, aki az anyaságot börtönként éli meg, leszűkültnek látja a világot, úgy érzi, az élet elsuhan mellette, a mindennapjai pedig eseménytelenül telnek. Ezt fejti ki a rendezőnő a filmjében, de teszi ezt sajátos humorral, musicalbe ágyazva. A fent leírtakból talán leszűrhető, de összegzésképp is mondhatjuk, hogy a filmeken is azt érezhettük, amit a filmfesztivál hangulatán, az élet keserédes ízét.