Egy kézművestábor, egy törökországi utazás és egy váratlan egyetemi élmény is hozzájárult ahhoz, hogy Vukov Raffai Éva, aki mára a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar rendkívüli egyetemi tanára, a nyelvészet mellett kötelezte el magát. Az oktató ma már a vajdasági magyar nyelvhasználattal, a kétnyelvűséggel és az anyanyelvi nevelés kérdéseivel is foglalkozik. Interjúnkban nemcsak pályájának kezdetéről mesél, hanem arról is, hogy miért nem tekinti hibának a vajdasági magyar nyelv olyan sajátosságait, mint például a suksükölés.
Hogyan lesz valakiből nyelvész? Volt olyan meghatározó élmény, amely ezen az úton elindította?
– Sok minden érdekelt, ezért talán nem is volt egyetlen olyan pillanat, amikor tudatosan eldöntöttem volna, hogy nyelvész leszek. Tizenkilenc évesen az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakára iratkoztam, de mindig nyitott voltam az új dolgokra. Fordulópontot végül egy 1989-ben Szabadka mellett szervezett néprajzi tábor jelentett, ahol Ninkov Kovacsev Olga bemutatott nekünk egy kézműves technikát, a nemezelést, amely akkoriban még szinte teljesen ismeretlen volt legtöbbünk előtt. Annyira magával ragadott ez a régi, gyapjúval történő tevékenység, hogy a barátaimmal kétszer is elutaztunk Törökországba, hogy a helyszínen lássuk, ott hogyan készülnek a hagyományos nemeztárgyak. Ez az élmény később Szegedre vezetett, így huszonnyolc évesen, már egy egyetemi diplomával a zsebemben és három év munkatapasztalattal, beiratkoztam az egyetem altajisztika szakára.
Miért éppen ezt a nem mindennapi szakot választotta? Mennyiben befolyásolta későbbi munkáját a török nyelv és kultúra? Mennyire hasonló a magyar és a török nyelv?
– Azt hittem, elsősorban a török kultúráról fogok tanulni, ezért nagy meglepetés ért, amikor kiderült, hogy valójában egy nagyon erős nyelvészeti, turkológiai képzésbe csöppentem. Eleinte egészen másra számítottam, de hamar rájöttem, hogy éppen ez az, ami igazán érdekel. Nagy hatással volt rám Berta Árpád tanszékvezető, akinek rendkívüli tudása és lelkesedése magával ragadó volt, valamint egy másik oktató, Sándor Klára, aki a szociolingvisztikával teljesen új világot nyitott ki előttünk. Attól kezdve már nemcsak figyeltem a körülöttem elhangzó nyelvet, hanem elkezdtem vizsgálni is. Akkor értettem meg, hogy a nyelvészet mennyi izgalmas kérdést rejt, s körülöttünk ahány ember, annyiféle nyelvi megnyilvánulás figyelhető meg. Ha nem kerülök erre a szakra, ma biztosan nem lennék nyelvész. Később már nem a török nyelvvel foglalkoztam, de nyelvtipológiai szempontból érdekes volt megismerni, hiszen a török és a magyar is agglutináló. Ettől azonban a török nyelv elsajátítása egyáltalán nem könnyebb, például a törökben az igenevek használata rendkívül jelentős. Szegeden a szakdolgozatomat a délszláv nyelvek török nyelvi elemeiről írtam, de végül nem pontosan ez az irány határozta meg a pályámat. Sokkal inkább a szociolingvisztika érdekelt, és az a felismerés, hogy a nyelvészet nem csupán a nyelv szerkezetét vizsgálja, hanem azt is, hogyan használják az emberek a nyelvet, és milyen társadalmi folyamatok befolyásolják azt. Ez az érdeklődés kíséri a munkámat mind a mai napig.
Doktori kutatásában a 7 és 14 év közötti gyerekek kommunikációját vizsgálta kétnyelvű közegben. Mi lepte meg leginkább a kutatás során?
– Leginkább a gyerekek nyelvi kreativitása nyűgözött le. A kutatás központi része általános iskolás gyerekek képsorok alapján alkotott szóbeli történeteinek elemzése volt. Meglepő volt látni, milyen sokféleképpen képesek ugyanazt a helyzetet megfogalmazni, milyen természetesen és ötletesen használják a nyelvet. Ugyanakkor ezekből a szövegekből az is kirajzolódott, hogy időnként hiányzik egy-egy kifejezés vagy nyelvi fordulat, amellyel pontosan meg tudnának nevezni egy jelenséget vagy összefüggést. Ennek oka lehet az életkoruk is, de az is, hogy az adott kifejezéssel egyszerűen nem találkoznak a környezetükben, ezért nem válik a szókincsük részévé. Számomra is érdekes volt újrahallgatni, majd a lejegyzést követően olvasni azt a százhatvan különböző szöveget, amelyeknek alapja ugyanaz a két-három képsor volt.
Az első terepkutatáson a nyelvész idegennek számított a faluban, később azonban lassan bizalom és szoros barátság alakult ki a helyiekkel
Több terepkutatás is áll már Ön mögött. Mit tanult ezek során az emberektől, illetve saját magáról? Kutatóként meg lehet maradni kívülállónak, vagy egy idő után a közösség részévé válik?
– A legmeghatározóbb terepi élmény számomra a 2017 óta az Al-Duna mentén, elsősorban Székelykevén zajló kutatássorozat volt. Raffai Judit és Fehér Viktor, valamint a Verbi Nyelvi Kutatóműhely szervezésében évről évre visszatértünk a településre, és egészen különleges kapcsolatot alakítottunk ki a helyiekkel. Ott már mindenki ismer bennünket, és nagyon várják, hogy újra ellátogassunk hozzájuk. Minden éveben néhány egyetemi hallgató részt vett a kutatómunkában, nem egy alkalommal az ott végzett kutatásuk lett a szakdolgozatuk alapja. A terepkutatás nemcsak tudományos munka, hanem emberi találkozás is. Sokszor olyan gondolatokat, életutakat ismerünk meg, amelyekre magunktól talán nem is gondolnánk. Közben természetesen igyekszünk követni az előre kijelölt kutatási irányt, de gyakran éppen ezek az adatközlők nyitnak meg előttünk új témákat. Egy-egy beszélgetés annyira izgalmas kérdéseket vethet fel, hogy az ember kedvet kap azok további kutatásához. Számomra így vált különösen fontossá a székelykevei bolgárok kétnyelvűségének, nyelvhasználatának vizsgálata, amelynek feltárása pontos képet mutat a szemünk előtt lezajló bolgár–magyar nyelvcsere természetéről.
Vannak olyan vajdasági magyarok, akik úgy érzik, hogy nem beszélnek „elég jól” magyarul. Ez valódi nyelvi probléma, vagy inkább önbizalomhiány? Hogyan hat mindez az identitásra?
– Azt gondolom, hogy az nem probléma, ha Vajdaságban másképp beszélünk magyarul, mint Magyarországon vagy bármely másik a magyarlakta területen. Ez a nyelvi változatosság természetes jelenség. Már szegedi tanulmányaim során is megerősítést kaptam abban, hogy ezt a nyelvészek is így látják, hogy nem baj, hogy nem ugyanazokat a szavakat használjuk, vagy nem pontosan ugyanúgy fejezzük ki magunkat. Vajdaságban nem beszélhetünk ugyanúgy magyarul, mint egy olyan magyarul beszélő közösségben, ahol a magyar az államnyelv, és amelybe főként egynyelvű magyarok tartoznak. Ezek a tényezők, és sok más is, befolyásolják azt, hogyan beszéljük ugyanazt a magyar nyelvet, az anyanyelvünket. Ezek természetes folyamatok, nem valakinek a hibájából erednek. Ezt a szemléletet az oktatásban is fontos erősíteni, amióta a tanítóképző karon tanítok, célom ennek a szemléletnek az átadása. A leendő pedagógusoknak tudniuk kell, hogy a tanulók azt a nyelvváltozatot beszélik az iskolában, amelyet a szüleiktől természetes módon sajátítottak el. Ha valakinek igénye van arra, hogy pontosan fejezze ki a gondolatait, akkor bármelyik magyar nyelvváltozatban megteheti azt.
Miért tartotta fontosnak, hogy könyvet szenteljen a vajdasági magyar nyelv jellegzetességeinek, Az örökíró, a hémijszka és ami körülöttünk van című könyvében?
– Ha ma írnám meg azt a könyvet, biztosan egészen más lenne. Akkor azonban úgy éreztem, hogy szeretném összefoglalni mindazt, amit addig a szociolingvisztikáról és a nyelvi tervezésről tanultam és tudtam. Nemcsak a jellegzetes szavak érdekeltek, hanem azok a nyelvi jelenségek és folyamatok, működési elvek is, amelyek a vajdasági magyar beszélőknek mint többnyire kétnyelvű egyéneknek a mindennapi nyelvhasználatát meghatározzák. A nyelvhasználatunk többnyire ösztönös, a könyvben szereplő példák és jelenségek azonban lehetőséget adnak arra, hogy az olvasó ráismerjen a saját beszédére, hogy azt mondja, igen, ezt mi is így mondjuk. Ettől egy kicsit tudatosabbá válik a nyelvhasználatunk. Nem azért, hogy megváltoztassuk, hanem hogy felismerjük, és értékként tekintsünk rá.
Miben látja a Verbi Nyelvi Kutatóműhely legfontosabb szerepét?
– A Verbi egyik legnagyobb érdeme, hogy lehetőséget teremtett a terepkutatásokra. Ennek köszönhetően eljuthattunk az Al-Duna menti településekre, ahol nyelvészeti, antropológiai kutatásokat végezhettünk. Emellett a műhely közösségépítő szerepe is fontos volt. Sikerült összefogni a vajdasági magyar nyelvészeket, és bekapcsolódni a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat munkájába. Ezáltal kapcsolat alakult ki a különböző országokban élő magyar nyelvészek között, akik megoszthatják egymással tapasztalataikat, és együtt dolgozhatnak.
A tanárnő szerint fontos az élethosszig tartó tanulás
Mi az a leggyakoribb hiba, amelyet a gyerekek nyelvhasználatával kapcsolatban elkövethetünk? Miben lehetne jobban segíteni őket?
– Szülőként talán a legfontosabb, hogy minél többet beszélgessünk a gyerekekkel. Ha odafigyelünk arra, amit mondanak, akkor valószínű, hogy erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy megfogalmazzanak valamit nekünk. Pedagógusként pedig nagyon fontos szem előtt tartani, hogy nem kell mindenáron kijavítani azokat a nyelvi jelenségeket, amelyek a vajdasági magyar nyelvváltozat természetes részei. Ilyenek például a suksükölés vagy a nákolás. Az alsó tagozatban ezek miatt nem szabad rászólni a gyerekekre. A tanító egyszerűen használja a standard nyelvváltozatot, ezzel mintát ad. A továbbiakban sem az a cél, hogy a gyerekek elhagyják a saját nyelvváltozatukat, hanem hogy a helyi nyelvhasználat mellett a standard magyar nyelvváltozatot is magabiztosan használni tudják majd. Így lesznek képesek mindkét nyelvváltozatot a megfelelő helyzetben használni.
Részt vett egy olyan kutatásban is, amely az oktatási fogalmak pontos magyar–szerb megfeleltetésével foglalkozott. Valóban ennyire nehéz egy-egy oktatási terminus pontos fordítása?
– Bekapcsolódtunk az MTA oktatásterminológiai projektjébe a Nyelvtudományi Kutatóközponttal való együttműködés révén. Feladatunk itt a magyar–szerb adatbázis egyes terminusainak kidolgozása, a magyar és a szerb oktatási fogalmak pontos megfeleltetésének létrehozása olyan terminusok esetében, mint például a docens, a habilitáció, az iskolaszék stb. Minderre akkor lehet szükség, amikor egy Vajdaságban szerzett diplomát vagy képesítést Magyarországon kell elismertetni. Ahhoz, hogy egy intézmény hitelesen tudja értelmezni az okiratban szereplő megnevezéseket, ilyen többnyelvű adatbázisra van szükség.
Ön szerint a vajdasági magyar nyelv gazdagodik vagy inkább szegényedik?
– Minden nyelv folyamatosan változik, ez természetes. Ahogyan változik a világ körülöttünk, úgy változik a nyelvünk is. Új fogalmak, új jelenségek tűnnek fel, ezekkel együtt pedig új szavak is bekerülnek a nyelvhasználatba. Ugyanakkor vannak olyan kifejezések, amelyek lassan kikopnak, mert azok a tárgyak vagy élethelyzetek, amelyekhez kapcsolódtak, már eltűntek a mindennapokból. Ezért nem úgy fogalmaznék, hogy a vajdasági magyar nyelv gazdagodik vagy szegényedik, hanem inkább úgy, hogy állandó mozgásban van, folyamatosan alkalmazkodik a beszélőihez.
Hol húzódik a határ a kölcsönzés és a nyelvvesztés között?
– Amikor egy nyelv más nyelvekből vesz át szavakat vagy szerkezeti mintákat, a szókincs változik, új elemek kerülnek be, de ettől még maga a nyelv nem tűnik el. Egészen más az, amikor nyelvcseréről beszélünk, ekkor egy kétnyelvű közösségben már nemcsak egyes szavakat vesznek át, hanem egyre inkább a másik nyelvet kezdik használni a mindennapokban egyéni és közösségi szinten is. Egy idő után már visszafordíthatatlan lesz a folyamat, amikor ugyanis az első nyelvüket szeretnék használni, már nem állnak rendelkezésükre eszközök ehhez, szavak és szabályok, vagyis minták.
Mit üzenne azoknak a fiatal kutatóknak, akik a vajdasági magyar nyelvet, identitást vagy a kisebbségi lét kérdéseit szeretnék kutatni?
– Azt tanácsolnám nekik, hogy mindenekelőtt azt a témát válasszák, amelyik valóban érdekli őket. Ha egy kérdés hosszú időn át az embert foglalkoztatja, akkor érdemes kitartóan kutatni, mert előbb-utóbb eredményekhez vezethet. Sokkal jobb kiindulópont az őszinte kíváncsiság, mint az, hogy valaki mindenáron kutatni akar valamit, és csak utána keres hozzá témát. Ha valódi érdeklődésből indulunk ki, idővel megmutatkozik, hogy hogyan lehet a megszerzett tudást hasznosítani.
Nyitókép: Vukov Raffai Éva (saját archívuma)
