1913-ban a fehértemplomi gimnáziumban is megünnepelték a felvilágosodás nagy költője, Bacsányi János születésének 150 éves jubileumát. Erről emlékezett meg a Fehértemplom és Vidéke felelős szerkesztője, Sziklay Ferenc Bacsányi János 1763–1845 című írásában. A tanulmány írója láthatóan a forradalom és a forradalmi megújulás lelkes híveként rajzolta meg a nagy előd portréját: „Abban az időben élt – írta –, amikor a francia állam fönséges, de véres forradalomban rázta le magáról mindazt, ami anyagi és szellemi haladásának kerékkötője volt, és mikor nálunk az ugyane célt szolgáló szellemi mozgalmat, az ú. n. Martinovics-féle összeesküvést, a hatalmát és lopott tekintélyét féltő zsarnoki hatalom vérbe fojtotta. Nincs az akkori irodalmi és társadalmi közéletnek nagysága, ki a Martinovics-féle mozgalomnak híve ne lett volna, és aki azért halált vagy börtönbüntetést ne szenvedett volna Kufstein testet-lelket ölő kazamatáiban. Bacsányi is egyike volt a nemzeti és felvilágosodó eszmék mártírjainak, s mint ilyen, az elsők között is az első. Ennek az eszmeáramlatnak szentelte költészetét és egész életét.”
A fehértemplomi lap látható élvezettel számolt be Sziklay Ferenc közéleti szerepléséről is: 1913. április 17-i számában a Vörös Kereszt Egylet jól sikerült hangversenyéről tudósított, kiemelve a főgimnázium magyar tanárának remek hegedűjátékát. Az al-dunai kisváros elvitathatatlan érdeme volt, hogy a Bures karmester vezette helyőrségi katonazenekar mindig tudott művészi élvezetet nyújtani a közönségnek. Föllépésük – mint minden esetben – ezúttal is kifogástalannak bizonyult, játékuk színvonala ugyanis a beszámoló szerint egy szimfonikus zenekarnak is becsületére válhatott volna. „A finomságtól az erőig minden árnyalat szépen domborodott ki, s az 50 tagból álló zenekar összejátszása tökéletes volt – írta a Fehértemplom és Vidéke. – A zenekarnak és vezetőjének, Bures karmesternek művészi rátermettségét még egy műsorpontban kell elismernünk, melyben teljes hozzásimulással, szépen emelték ki a Sziklay Ferenc dr. játszotta Wieniawsky Mazurka szépségeit. Nagy hatást keltett a Schubert Ave Mariája, melyet szintén Sziklay Ferenc dr. adott elő, előbb a zongora, majd zongora »a la harpe« és vonós zenekar unisono kísérete mellett.”
Azután váratlanul, 1913. augusztus 28-án a fehértemplomi hetilap címe alatt, a felelős szerkesztő helyén – immár nem csupán helyettesként – Dr. Stricker Jenő neve jelent meg. A harmadik oldalon szereplő hírek között azután fény derült a részletekre is: Sziklay Ferencet a közoktatási miniszter saját kérésére a tanév kezdetével a kassai állami főreáliskolához helyezte át, ezért a volt felelős szerkesztő már nem is tért vissza a Néra-parti városba. „Dr. Sziklay Ferenc távozásával nemcsak lapunkat, de városunk társadalmát is érzékeny veszteség éri. Azon kevesek közé tartozik, akik a saját érdeküknek mindig fölébe helyezték a közérdeket, a közművelődést s a társadalmi élet fellendítését. Társadalmi életünk szórakozásaiban és kultúrintézményeiben úgyszólván vezető szerepe volt. A Délmagyarországi Közművelődési Egyesület estélyei elválaszthatatlanul egybe vannak fűzve az ő nevével, mert ritkán hallottak a kaszinó termei az ő koncertjeinél lebilincselőbb zeneszámokat – köszönt el tőle az általa csak rövid ideig felügyelt újság. – Önzetlenül, egész odaadással szentelte szabad idejét lapunknak is, melynek egy ideig felelős szerkesztője volt, az alig számba vehető anyagi ellenérték dacára, csak azért, hogy városunk magyar sajtója fennmaradjon és virágozzék. A magyar kultúra és a nemzeti eszme sok ily lelkes harcosát kívánjuk városunknak, mely távozását épp úgy sajnálja, mint [ahogy] mi sajnáljuk.” Egy héttel később – az iskolaév kezdetén – a Fehértemplom és Vidéke tulajdonosa, Wunder Gusztáv bejelentette: Kassára történt áthelyezése folytán Sziklay Ferenc a felelős szerkesztői tisztségéről leköszönt, helyét Dr. Stricker Jenő helybeli ügyvéd, a lap addigi helyettes szerkesztője vállalta el. Ekkor vált igazán aktuálissá a főgimnáziumi tanár 1913. május 8-án a Fehértemplom és Vidéke lapjain közölt Váróteremben című verse, melyben a költő a távolba vezető, titkos nagy utakról énekelt. Helyre lehet-e hozni később, ha most téves úton indult volna el? – tette föl önmagának a kérdést.
Utak. Erre-arra
Távolba vezető titkos, mély utak,
Melyiknek van vége?
Melyik csap merész végtelenségbe?
Hol nincsen megállás?
Hol van örökös elszánt Előre?
Hol van a zökkenő?
Halódó élet, beteg pihenő?
S ha tévedt az utam,
Lesz-e valahol forduló korong,
Hogy visszatérjek?
S lesz-e időm még, hogy célhoz érjek?
Sziklay Ferenc 1913-tól a kassai állami főreáliskolában volt tanár, 1914-ben az első világháború kitörésének pillanatától kezdve részt vetta harcokban, s csak 1918-ban hagyta el a lövészárkokat. Tartalékos tizedesként vonult be a háborúba, és a négyéves frontszolgálat során eljutott egész a századosságig. Végigszolgálta az egész első világháborút, volt Galíciában, harcolt az orosz fronton, ahonnan a Kárpátok délkeleti részére, a román frontra vezényelték. Miután leszerelt, hazatért Kassára, ahol mindössze egy évet taníthatott, az új csehszlovák hatóság elbocsátotta állásából. 1919–1921 között a Kassán megjelenő Esti Újság Vasárnapja című lapmelléklet szerkesztője volt.
Tanári és újságírói munkássága mellett szépirodalommal is foglalkozott, 1920 után regényei és színművei mellett cseh és szlovák szerzők munkáit fordította magyarra. Az elcsatolás után a Felvidék magyar regényírását ő indította el az 1924-ben kiadott történeti regényével, a Hangzatkával, melyben Csermák Antal, a csehországi születésű, de magyarrá lett XIX. századi hegedűművész szomorú szerelmi történetét dolgozta föl. A Délvidékről hozott emlékei alapján írta meg A Fekete Ember című regényében Cserni Jován szerb vezér mohácsi vész utáni történetét (Berlin, 1924), melyet további két regénye, A jöttment (Kassa, 1932) és a Mikor az óra üt (Kassa, 1943) című műve követett. Ekkoriban, a felvidéki helykeresés-otthonteremtés során születtek Catullus (1920) és A Pünkösthy lányok (1926) című drámái is. 1938–1943 között a kassai tankerület főigazgató-helyettesi tisztét látta el.
Sziklay Ferenc fia, Sziklay László Egy kassai polgár emlékei (2003) című önéletírásában az apja emlékét idéző fejezeteiből kiderül, hogy a volt pozsonyi, szatmárnémeti és fehértemplomi tanár a Felvidék megszállását követően 1918-1919-ben egy évet még Kassán, a Magyar Királyi Állami Főreáliskolában tanított, de a következő tanév kezdetén már nem volt helye a tantestületben: nem a főreáliskola vezetése, hanem a Csehszlovák állam mondott föl neki. Az ezt követő több mint két évtizedben – egészen 1943-ban bekövetkezett haláláig – a szlovenszkói magyar kultúra ügyének szolgálatába szegült. „Energiája nagy részét Sziklay a kisebbségi szellemi élet szervezésére fordította” – írt róla Turczel Lajos a Két kor mezsgyéjén – A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között (1967) című könyvében.
Nyitókép: Sziklay Ferenc Fekete Ember című könyve (Országos Széchényi Könyvtár)
