23. rész
Gombosi komp – Gombos a XIII. században templomának védőszentje után Boldogasszonyfalva vagy Boldogasszonytelke néven szerepelt az írásokban, később, a XVIII–XIX. században szerb hatásra Bogojevo néven található a nyilvántartásban, ami a Boldogasszony nevéből ered. A falusi hagyományok szerint Gombos Istvánnak a Duna partján lévő csárdájáról kapta a nevét. Gombos az Árpád-korban már jelentős település volt, a XIII. században vár állott a közelében. II. Ulászló 1494-ben városi rangra emelte, és polgárainak kiváltságokat adott. Később II. Lajos országgyűlést tartott a faluban. 1526-ban a török felégette, lakosai elmenekültek, ezzel a település elvesztette korábbi jelentőségét. Több mint száz év múlva, 1677-ben szabadult fel az oszmán elnyomás alól. Az 1768. évi kamarai térképen Bogojeva Szonta és Karavukovo között csak Ó- és Új-Karavukova pusztájaként van feltüntetve. Iványi István szerint 1771-ben a Duna áradása miatt a szomszédos Karavukovóról magyarok jöttek a faluba, a szerbek viszont Rácmiliticsre költöztek. Bodor Antal úgy tudta, 1760 körül a magyarokat Gombos István adminisztrátor telepítette a faluba, amelyet később róla Gombosnak neveztek el. A XIX. század utolsó évtizedében a falu a dunai átkelést biztosító kompjáról vált országosan ismertté.
1868-ban a Nagyvárad–Szeged–Szabadka–Eszék–Fiume vasúti fővonal Gombosnál érte el a Dunát. Csaknem fél évszázadig a 63 méter hosszú és 9 méter széles gőzkomp vitte át a szerelvényeket a folyón oly módon, hogy a vasúti sínpárok mindkét oldalon egészen a Dunáig vezettek. A mozdony – Gombosnál is, és a túloldalon Erdődnél is – a Dunáig húzta a vagonokat, amelyeket azután a kompra vontattak. A gőzkomp egyszerre 5–8 vagont vihetett át a folyón, attól függően, hogy személykocsikból vagy tehervagonokból állt-e a szerelvény. A szerelvényeket a folyóig eljuttató mozdony a gombosi, illetve az erdődi fűtőházban maradt, a túloldalra érkező vasúti kocsikat egy másik mozdony húzta tovább. A komp és a vasúti forgalom jelentőségét bizonyítja, hogy az I. világháború előtt a vasutasok gyermekeinek az Öregállomáson is építettek iskolát.
1894 óta szerepelt a napirenden a Bácskát a Bánáttal összekötő Török-Becse–Ó-Becse–Gombos vasút megépítésének terve is. A folyón 1910-ben épült meg a díszes pilléreken álló, a szekerek áthaladására is alkalmas, 650 méter hosszú vasúti híd. Ezt a hidat a második világháborúban felrobbantották. 1947-ig, az új híd elkészültéig, az átjutás a folyón ismét gőzkomppal történt. Az új vasúti híd, átadásától kezdve kizárólag a vasúti forgalmat szolgálta. Nemcsak Gombost és Erdődöt kötötte össze, hanem a Vajdaság és a Horvátország közti kapcsolódás szempontjából is jelentős szerepe volt.
A történelmi Magyarország kiegyezés utáni polgári korszakának egyik legnemesebb vívmánya a vasúthálózat rohamos léptékben történő, a lendületes gazdasági fejlődést elősegítő kiépítése volt. Az ország ebben a tekintetben is élén járt az európai kultúrának, vezetői időben fölismerték az emberek és a kultúrák közötti dinamikus kapcsolatok jelentőségét. A hosszú távú utazást biztosító vonat alapjaiban alakította át a polgárság életét: a polgár utazott. Szilágyi Ernő az Ó-Becse és Vidéke 1899. október 29-i számában közölt Vonaton című versében így fogalmazta meg az utazás élményét: „Villámként vágtat, vágtat a vonat… ⁄ Hah, mily tompán zúg, zajong, zakatol! ⁄ Lihegve száguld, mint az üldözött, ⁄ Ki rejtekhelyre nem talál sehol!” Kenedi Géza A Quarnero, Fiume és Abbazzia (1884) című könyvének beköszönő soraiban írta: a nyári utazás olyan természetes része volt a XIX. század életrendjének, mint a váltóadósság. Az akácfa virágzása táján kellett valami a kiaszott érzékeknek: nyugalmas bércek a szemnek, verőfényes láthatár a léleknek. „Ímhol a vasút is elébe kerül már kora tavasszal a civilizációban sínylődő emberiségnek. A cseresznyevirággal kihajtanak a körutazási jegyek. Búzaszenteléskor kínos de olcsó kéjvonat ablakából nézheted végig 50 község búcsújáró népét.” S ha pompás utazásra vágyott az ember, rendre a tenger felé vette az utat, elutazott oda, ahol a csodák világa várakozott a szárazföld szülöttjére, ahol „a végtelen víztükröt a napsugár kéklő zománccal vonja be, s a Quranero csöndes szigetcsoportjai fürödnek az enyhületes verőfényben. A parton pihenésed, a vízben gyógyulásod lészen” – írta nem titkolt rajongással Kenedi Géza.
A postakocsikon történő utazások korszaka után az 1873-ban megépített Budapest–Fiume vasút – amelynek része volt a gombosi komp is – új dimenziót adott az élményeknek. Megszületésében döntő szerepe volt Kossuth Lajosnak, aki a Pesti Hírlapban megjelent Duna és Fiume (1842) című írásban így érvelt a vaspálya mellett: „Igen – mondjátok – de a fiumei vasút csak Horvátországon, az illyr ábrándok fészkén mehet keresztül; igaz, de épp azért igen szükséges, országbiztossági tekintetben szükségesebb, mint más akármi. Tehát vasút a Dunától Fiuméhoz!” 1845. szeptember 14-én azután az ő vezetésével jött létre a vukovár–fiumei vasút felépítésére vállalkozó társaság. Kossuth a következő hónapban Fiumébe utazott, hogy segítse a vasútépítők munkáját. Útjáról így számolt be a feleségéhez intézett levelében: „E sziklák között, ahol egy kis völgy van, a legszebb ültetvények, s midőn az ember a magyar kapunak nevezett óriási sziklatörésen keresztül robog, s jobbra a Recina irtózatosan szép völgyét, balra a Tersati várromos sziklahegyet, maga előtt a kedves Fiumét, s előtte a szép tengeröblök szigeteivel s Istria partjával, árbocaival, vitorlás hajóival megpillantja, az emberszem kevés felfogni e pompás látványt; feszül a kebel, elakad a lélegzet, s az emberszív minden érverése egy nagy imádság!” (Kossuth Lajos levele feleségéhez, 1845)
Kolmár József Fiume és a magyar tengermellék (1846) című munkájában erről így írt: „Az új kor új szükségeket teremt – monda tovább Kossuth, ki nemzete figyelmét a magyar tengerpartra vezetni oly hatályosan buzgólkodik – nekünk Fiuméhez vasút kell!! E határozatban hazánk jövendőjének egyik kulcsa rejlik; és ha e nemzet minket el nem hágy, a vasút meglesz, s benne egy olyan mű leend alkotva, melyhez hasonlót e büszke világ nem sokat mutat, mely a magyar névnek dicsőséget vivand ki, minőről eddig alig álmodánk.” Egy új világ az, ami felé megyünk, írta Kenedi Géza idézett munkájában, s ennek a meglátásának kettős értelme volt: új világ volt a tenger csodálatos látványa és a lehetőségek korlátlan világa, amit a vasút a polgárnak biztosított. A Dunától a Quarneróig (1890) című könyvében újra kísérletet tett a tengerrel való találkozás élményének megfogalmazására: „Az egész látvány valóban szédítő hatással bír. A szem hosszú ideig nem tud betelni azzal a dús színpompával, melyet a délszaki vidék azúrkék tengere, sziklás szigetei, öblei, távoli ligetei és a közelben kuszált hegytömegei nyújtanak. […] A Buccari öböl bronz-színű sziklái közt, szűk csatornán át nyúlik ki a tengerbe. E rövid csatorna bal partján feltűnik Portoré, az egykor népszerű Frangepán-kastélyával, és alacsony világító tornyával.”
Justh Zsigmond Az utazás filozófiája című kötetében olvasható az 1891-ben megtett boszniai útjáról szóló beszámolója. A leírás szerint Zombornál a gyorsvonat ablakából alkalma volt megcsodálni a tavaszi hajnal fényeit. „Gombosnál a vonat lassan rácsuszamlott a gőzkompra, a vihar lecsendesedett. Holdvilág fénye hintette be a Duna lustán folyó hullámait; kívülről lágymeleg, nedves levegő jött be az ablakon” – olvasható az élménybeszámolóban. Az igazán elragadó, a lenyűgöző és vigasztaló azonban az volt, amit az utas utazás közben láthatott: a szülőföld csodáinak élménye! „Az Alföld vonul el szemeink előtt. Az én emlékeim pacsirtája szeli át a léget, az én fiatalságom virágai nyílnak a széles, végtelen mezőkön, ifjúságom szélmalmai keringenek ott, lustán a láthatáron. A puszta nem néma, az még ma is visszaadja nékem azt, amit rápazaroltam. Szeretetemért szépségével fizet.”
A budapest–fiumei vasút csodáinak egyike a vonatnak a Dunán, a gombosi hídon történő átrobogása volt. Herceg János a Módosulások (1989) című könyvében azt az izgalommal teli pillanatot örökítette meg, amikor a Zomborba elszegődött gombosi cselédlányok piros papucsban végigfutva a Szlavóniába induló vonat mellett, sült halat kínáltak az utasoknak. „Mert a szerelvény mintha csak az ő kedvükért állt volna sokáig, s nem azért, mert vizet kellett vennie a mozdonynak, mielőtt átkelt volna a Duna hídján, hogy azután nagyokat fütyülve eltűnjön a zöld erdővel borított hegy alatt, fönn az erdődi Cseh grófok kastélyával.” Gombos, a Duna-part és a komp mély nyomot hagyott a magyar irodalomban.
Irodalom: Katolikus lexikon; Cziráky Gyula: A Bács-Bodrog vármegyei Bogojeva és Gombos multja; Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulat Évkönyve, 1898. XV. évfolyam, 2. füzet, 51–80 p.; Cziráky Gyula: A Bács-Bodrog vármegyei Bogojeva és Gombos multja; Zombor – Bittermann Nándor és Fia Könyvnyomdája, 1898. 32 p.; Szilágyi Ernő: Vonaton; Ó-Becse és Vidéke, 1899. október 29.; Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog vármegye I. – Bács-Bodrog vármegye községei. Írta Iványi István; Budapest – Országos Monográfia Társaság, é. n. [1909]; Justh Zsigmond: Az utazás filozófiája; Budapest – Kortárs Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár, 2013. 280 p.; Avar Gyula: Fiumei tanulmányutunk (Jún. 23–29.); In: Az újvidéki m. kir. állami polgári fiú-iskola értesítője az 1907–1908. tanévről. Szerkesztette Kellner Fülöp h. igazgató; Újvidék – Nyomatott a Hungaria könyvnyomdában, 1908. 70–77. p.; Fiumei kirándulásunk; In: A magyarkanizsai községi polgári fiúiskola értesítője az 1904/1905. tanévről. XII. évfolyam. Összeállította Dégay Kálmán igazgató; Magyarkanizsa – Bruck, 1905; Herceg János: Módosulások; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1989. 161 p.
(Folytatjuk)
