Megint részeg. Hallja abból, ahogy azt ajtót csukja. Durván, de ügyetlenül, mert elsőre nem sikerül. Abból, ahogy, miután egyik lábáról lerúgja a cipőt, elveszíti egyensúlyát, s a talpa tompán puffan a padlón. Abból, ahogy a komódról, mert az van a keze ügyében, abban kapaszkodik meg, lesöpri a kulcsokat meg a leveleket, amiket Sára korábban kiszedett a postaládából. Azt is hallja, hogy megindul a konyhába. Megfagy tüdejében a levegő, kifeszül a tér és az idő.
Az asztalon két kávéscsésze, még langyos aljukon a zacc, Sára éppen indult volna, lendült volna az asztal irányába, hogy a mosogatóba süllyessze őket, ahol Zoltánnak nem szúr szemet, mert neki minden és bármi ok lehet. De a csészék ott maradtak, s Zoltán meg már az ajtóban áll, enyhén jobbra dőlve, mintha ellentartana valami láthatatlan erőnek, ami az ellenkező irányba húzza. Ki volt itt, kérdezi, és Sára gondolkodás nélkül vágja rá, hogy senki.
Már azelőtt, hogy a szó elszökött volna tőle, azelőtt, hogy olyan bután és meggondolatlanul lehelte maga elé azt, hogy senki, már akkor tudja, hogy hiba volt. Kissé oldalvást, majdnem háttal áll a konyhaajtónak, mert éppen a csészékért indult, azokat akarta eltüntetni, amikor Zoltán besétált a folyosóról, s ez most elkönyvelhető szerencsének, mert így a férfi hatalmas és érdes tenyere nem szemből találja arcon. Szerencse, mert a haj sok mindent eltakar.
Miért nem mondta meg az igazat? Miért nem mondta, hogy csak a szomszéd néni járt itt, tojást hozott, ő pedig megkínálta egy csésze kávéval, mert jólesik néha a társaság meg az értelmes szó. Mennyivel egyszerűbb lenne nem árnyalni, nem tompítani folyton a valóságot, amíg az nem válik valóban senkikké meg semmivé, amibe talán nem lehet belekötni, amiben talán nem lehet semmi rosszat vagy gyanúsat sejteni. Mondhatta volna az igazat most is, de tudja jól, nem számít, mert egyáltalán nem biztos, ha az igazat mondja, másképp alakulnak a dolgok. Egy ideje már megtanulta elfogadni a bizonytalanságot meg azt, hogy az ő szavának nincs jelentősége.
Fémes sós ízt érez a szája szélén, ahogy vérrel keverednek a könnyei. Zúg a füle, és szédül. Nem mozdul, nem fordul meg. Lélegzet-visszafojtva, csukott szemmel vár. Végzett vajon, vagy üt még egyszer? Aztán váratlanul mégiscsak szembenéz vele. Maga sem tudja, mi ütött belé, honnan az erő, a merészség. Csak a vakmerő gondolat visszhangzik a fejében: ebből elég. Szemében olyan elszántság villan, amit Zoltán soha korábban nem tapasztalt. Nem azért áll félre Sára útjából, mert fél ettől az ismeretlen villanástól, s nem is azért, mert ne tudná megállítani őt, ha akarná – egyszerűen csak őszintén és mélyen megdöbben. Még az alkohol mámorán keresztül is érzi, süt belőle az elszántság, s ilyen nem volt még soha. Sára kilép a konyhaajtón, vállára kapja a táskáját. Minden irata és pénze nála van. A szabadsága, amire vágyik, pedig odakint. Semmi másra nincs szüksége.
Lassan kinyitja a szemét, mély levegőt vesz. Alábbhagy a fülzúgás és a szédülés. Lenéz az asztalon árválkodó csészékre. Igen, gondolja Sára, így is lehetne. Talán, ha elég bátor lenne. Ha Zoltán nem ölte volna ki belőle a vágyakat vagy úgy általában véve a normalitásra való igényt. Csakhogy Sára nem bátor, sőt azt sem tudja már, milyen lehetne az élete, ha normális lenne. Egyáltalán mi az, hogy normális? Amikor meggyőződik róla, hogy tényleg vége, hogy nem érkezik több ütés, letörli arcáról a vért és a könnyeket, majd a mosogatóba pakolja a csészéket. Azután megterít egy személyre, s a férje elé teszi a korábban felmelegített vacsorát.
