Kirchner Ferenc fiatalember a városi kalaposmesternek és egykori kiskőszegi szőlősgazdának, Kirchner Egonnak, valamint a Tulipán Női Háziipari Szövetség elnök asszonyának, Kirchnerné Acsai Teréznek, Tezának a legkisebb gyermeke. Az apa műhelye férfi- és női kalapokat egyaránt készített, s akár kalapszalonnak is nevezhették volna, ha nem olyan szűkös, és nem a falusi parasztok egymásba illesztett fekete posztókalapjai uralták volna a polcokat. Csak egy jó nagy tükör képezte a szabad falat, s mellette néhány női filc és bársony kalapmodell, ékesítve szalag- vagy kemény csipkedísszel. Egon úr felesége, Teza vezette az üzletet, a férj a műhelyt. Nem is tűnt különösnek, hogy a Tulipán szövetséget egy magyarul is jól beszélő masamód vezeti, hiszen a városkában ő értett leginkább a női divathoz.
A női szövetség tagjai pedig lelkes támogatókként keresték fel a helyi és környékbeli települések szövő, varró és hímző asszonyait, akiktől az ottani jellegzetes mintakincseket gyűjtötték be. A sztapári rác asszonyok piros alapú gyapjúszőttesei közül a geometriai ábrákat mutatókért rajongtak, a monostorszegiek rózsás terítőiért, amelyek szinte minden színben előfordultak, míg a folyó túlpartján, a kompközeli falvakban az elegáns vörösmarti fekete főkötők fehér vagy arany hímzéseit igyekeztek leírni és eltanulni.
Acsai Teza családja nemesmiliticsi származású, de Kirchner úr már a szomszédos városból hozta feleségét. Teza asszony édesanyjának ruhatárában ott lógott még a bunyevác nők hosszú brokátselyem szoknyája és a csodálatos aranyzsinóros feketebársony mellénykéje, keményített fehérvászon fehér lyukhímzésű ingválla, amilyeneket a cselédnek szegődött doroszlói és a gombosi lányok, asszonyok tanultak el a szomszédos városkák sváb, illetve a megyeszékhelyi szerb nagyságáktól.
Teza vezette a szövetség tagjait egynapos kiruccanásokra is, hogy megismerjék szülőföldjük értékeit, s ha éppen otthon tartózkodott, néhányszor vele tartott főiskolás fia is. A kiskőszegi származású Prokesch szőlőművelő, ismert borivó, akinek ha más nem, hát a bakator is jól csúszott, kalauzolta őket Vörösmartra a Pinkert családhoz, amelynek lányai csoda szép rákos és pókos hímzéseket varrtak a menyecskék fityulájára, bár ők már nem népviseletben jártak. Ott ismerkedett meg Pinkerték legidősebb lánya, Eszter, a csoportvezető fiával, Kirchner Ferenccel, aki a városi lányvendégekkel érkezett a színek világába, s kissé távolabb ült, a hegybe vájt pince, a gádor bejárata melletti padon Pinkert Szepivel, onnan figyelték a lányokat, s közben a gazda rajnai rizlingjéből kortyolgattak. A hegy napsütötte oldalán termett, filoxéra utáni oltványból nevelt fehér szőlő savakban gazdag, könnyű és elegáns bort adott, amely a vincellér hozzáértését dicsérte. Innen szokott nagyobb ünnepekre bort vinni városi asztalára Karátsony Péter zombori alispán is, bár ő is művelte a maga szőlőjét a csonoplyai, alacsonyabb lankájú dombon, de az ott termett szőlőből csak igen száraz fehérbort tudtak préselni, bár az sem megvetendő. Ebben a faluban a filoxéravész után kevesebb szőlőültetvényt telepítettek. Pinkert gazda szívesen kínálta a hölgyeket is, de ők csak a hímzésmintákat vizsgálgatták. Pinkert Szepi, a szőlősgazda legény fia is csak nézte, csak nézte a lányokat, majd a pincének nevezett vájatból felhozott egy palack aranysárga, fűszeres, illatos ürmöst is, amivel a sváb nagyanyjától örökölt, vékony, rozmaringkoszorú mintásra metszett peremű poharakból kínálta a hölgyeket, s ez már tetszett is nekik, de csak pár kortyig. Egyedül a borászat gazdájának lánya, Eszter ürítette ki a visszafogottan díszített elegáns decis pohárból a finom nedűt. Ferenc is, Szepi is megdicsérték bátorságáért és kiváló ízléséért. Szepi be is mutatta húgának a fiút.
Kirchner Ferenc a pesti Magyar Kir. Képzőművészeti Főiskolára járt második éve, akit apja akarata ellenére édesanyja és a város református lelkésze művészeti pályára szánt. Ők felismerték a fiú ügyes rajzkészségét, finom vonalú grafikáit, de még a bicskájával faragott apró figuráinak precíz alakítását is. Pinkert Eszter még hajadon kisasszony e találkozásnál. Éppen akkor cseperedett nagylánnyá, amikor ágyúzaj és puskaropogás rezgett a Duna-parti levegőben.
A világot szaggató háború után megszűnt a Tulipán szövetség. Pinkerték a falujukban maradtak. A Hutmacher-Kalapos Kirchnerék a város határában nem dolgoztak földdel, s az egyre fogyatkozó keresetükből és a kis területű vörösmarti oltványszőlőből nem tudtak úgy megélni, ahogy korábban. Lányaikat férjhez kellett adni illő kelengyével. Ferenc a maga német–magyar–bunyevác származásával Bécsben folytatta tanulmányait, hiszen a nyelveket mind tudta. Apjuk az elmenekült magyarok gazda nélküli horvátországi földjeinek kiosztásakor nagyobb területet nem tudott vásárolni, neki nem adtak, mert korábban nem az SZHSZ Királyság területén élt. Erre azonban agyafúrt módon, egy Eszéken dolgozó rétfalusi ismerős ügyvéd, Lositz Áron segítségével megtalálták a módot. Ajánlatára a régóta Vukováron élő, megbízható unokatestvérüket, Parcsetics Iván közjegyzőt keresték meg, akinek jártassága ilyen ügyekben jó hírű volt. Ő ismerte ki magát leginkább az ilyen dolgok intézésében. Kirchner úr a szülei után örökölt vörösmarti szőlőültetvényét eladta. A kapott pénzen a vukovári rokon vásárolt szép nagy földterületet a maga nevére. Így a föld úgymond Parcsetics tulajdona lett, amit pedig az új gazda, úgymond, bérbe adott Kirchner úrnak. Igen ám, de ott más mezőgazdasági munkát kellett végeznie a családnak. Munkásokat kellett fogadniuk, akik segítették a szántásban, vetésben, jobbára gabonatermesztésben. Sokat dolgoztak, a gazdáék is kivették részüket a munkából.
A föld jól termett, évről évre több haszonnal járt az okos vetésforgó alkalmazása. Kirchnerék, akik később úgyszintén állampolgárai lettek az új föderációnak, magukra íratták a korábban megvásárolt ingatlant, s a hatalmas vinkovci határban egyre több földet tudtak vásárolni. Gazdagodtak. Csinos házat építettek maguknak a város szélén, szép kerttel, gyümölcsössel. A Duna menti városka kalapüzletének egykori tulajdonosa földbirtokos lett Szlavóniában.
Az egyik lányuk itteni földbirtokos férjével Daruvár környékére költözött, s a gyerekeikkel már horvátul beszéltek. A másik lány vukovári férjet talált. A városi piacon legtöbbször a Duna bal partjáról érkezett bácskai kertészektől vásárolt, akik szülővárosa környékéről béreltek itt földet, s a piaci nap hajnalán csónakokon keltek át a folyón friss termékeikkel. A család fiának, akiből Bécsben Franz lett, nem tetszett a bécsi akadémiai oktatás színvonala, és útja, akár a többi monarchiabeli társáé, Münchenbe, az ismert akadémiára vezetett, ahol a grafikai tanszéket választotta tanulmányainak folytatásához. Franz haza már a szlavóniai Vinkovciban épült szép új házba járt. Diplomázása előtt ott tartotta első önálló kiállítását immár Franjo Kirhner néven. Sikeres bemutatkozása volt ez az immár horváttá lett ifjú művésznek. Kiállított színes olajképei sorra tájképek és virágcsendéletek, néhány portré, míg a grafikai munkái közül is a rézmetszetek emelkedtek ki kvalitásukkal. A helyi sajtó kis cikkben adta hírül a kiállítást, megemlítve a festő német származását is.
Franjo, ha tehette, gyakran tartózkodott nénjénél Vukováron, s néha onnan vitte tovább az útja az egykori kis birtok, a vörösmarti szőlőskert felé. Még tartotta a kapcsolatot a korábban megismert Pinkert szőlősgazdáékkal, akik mindig szívélyesen fogadták, akár pár napra is. Kirhner Franjo olyankor visszavedlett Ferivé, s a régi ismerősök közül is leginkább a Pinkert család nőtagjaival tett hosszabb-rövidebb sétákat a hegyhátnak nevezett domb dűlőútjain. A családból a lányok már kirepültek, és csak Pinkertné meg a fiuk neje vállalta a természetjárást a Münchenben végzett festőművésszel. Feri néha skicceket készített a présházakról, a szőlőkunyhókról, és többször fölemlegette, miként is ittak itt a zombori lányokkal ürmöst és hűs rizlinget. Olykor meg is kérdezte, hogy a csinos és vagány Esztert merrefelé vitte a sorsa. A Bácskába ment férjhez, városi ügyvéd lett a férje az Apatini járásban. Csak éppen unokát nem hozott még a Pinkert nagyszülőknek, pedig már igen várták.
Apatini járási ügyvéd! – ütötte meg Franjo fülét a hír. Az ő szülővárosába került Eszter, polgári családba. Sokáig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy miként látogassa meg azt a hölgyet, akit ő egykor, tizenéves korában annyira megcsodált, csak éppen senkinek sem mert szólni erről a falusi magyar kisasszonyról és az emlékeiről.
Történt ugyanis korábban, hogy a Tulipán szövetség vörösmarti kirándulása után, ahol Kirchner Feri megismerkedett Pinkert Eszterrel, a találkozásnak folytatása is lett. Az eszéki hídon átkelve Feri még egyszer elment néhány palack ürmösért, úgymond családja nőtagjainak kedveskedve, Pinkertéknél azonban szerét ejtette, hogy Eszterrel is találkozzon. Először csak a hosszú udvaron beszélgettek, amelynek végén nyílott a gádor, ajtaja mellett a pihenés padja. Feri arra tette barnaselyem peremzsinórral díszített szalmakalapját. A padon is ültek egy versztányit. Később Eszter a borért ment, Feri csakhamar követte, és megsimogatta a lány kezét, ahogy a palackokat átadta. Nem lett ezért bántódása, inkább öröme, ugyanis Eszter csak elmosolyodott, majd felhúzta az egyik szemöldökét, kissé ingatta a fejét, és mintha kacsintott volna egyet a fiatalember felé. Feri úgy meglepődött, hogy testét valami gyors bizsergés futotta át. A gádor belépőjében a lány megtörölgette a palackokat, mielőtt átnyújtotta a fiúnak.
– Vigyázzon! Finomak és drágák, mint a nők – mondta kacarászva. – Látom – válaszolta Feri, majd kissé közelebb tartotta a táskáját, hogy a palackokat Eszter belehelyezze. Kezük összeért. Pillantásuk szintén. Feri a lány felé hajtotta a fejét, de Eszter mosolyogva elhúzódott.
– Ó, mondtam, finom és drága – suttogta kacéran, majd kilépett a napsütötte udvarra. Odakint várta őket az öreg Pinkert, aki szívesen kínálta Ferit a kétéves rizlingjével. Ott beszélgettek egy huját a padon, majd Feri fizetett, és indulásra készült.
– Várjon csak! – szólt a pincemester. Hozok én magának még egy palackot ebből a rizlingből. Látom, ízlik.
S már fordult is a pincébe. Ekkor nézett Feri hosszan a közelében álló lányra.
– Te vagy a legszebb, akit valaha láttam – szólt, s karjai ölelésre készültek.
– Udvarol? – kérdezte huncutul Eszter, bár hagyta, hogy Feri a vállát megérintse. – Egy palack borért? – tette hozzá a lány. Feri elpirult.
Elszégyellte magát. Kissé sértette is ez a merész hang. Ám nem maradt rest ő sem.
– Igen. De nem borért. Csókért! – válaszolt határozottan.
– Hoppá! A bátrabbja már megtette volna – incselkedett a lány tovább. Erre már Feri magához húzta, két leánderbokor takarásában hosszan ölelte, és megcsókolta Eszter arcát. A lány csak kissé húzódott arrébb, ugyanis meglátta közeledő apját, aki jött a kétéves, igen jó évjáratú rizlinggel.
– Tessék! – mondta Pinkert úr. – Fogyassza egészséggel, de ne adjon belőle másnak! Ez csak a magáé.
Feri illendően megköszönte az ajándékot, bár a megszakított pillanatért inkább sajnálkozott.
– Nem iszik ő magában – feleselt Eszter. – Vannak körülötte fiúk, lányok is egyaránt. Lesz kivel megosztania.
– Úgy gondolja? – vonta enyhe iróniával felelősségre a fiú.
– Hát? Ritkán jár felénk.
– Meglátjuk – jött erre a válasz. A fiatalember illemtudóan elköszönt, s elindult a vendéglő felé, ahol egy kocsis várta.
Franz Kirchner a müncheni képzőművészeti akadémia grafikai tanszékén folytatta a tanulmányait. Tanárai mindinkább a rézkarc és a litográfia terén bemutatott munkáit dicsérték, és a fametszést is sikeresen művelte. Meg is kérték, hogy a nyári szünetben a bajor hegyekben szervezett grafikai tábort ő vezesse. Ez nagy kitüntetésként érte a frissen végzett hallgatót. Az egész nyarat a hallgatókkal töltötte, s valóban örült, hogy mentoráltjai szép eredményekkel hagyták el a tábort. A professzorok is figyelték tevékenységét, és az ősz elejére tervezett vizsgakiállítása utánra azt ajánlották neki, hogy maradjon majd a grafikai osztályon tanársegéd. Ez a sikeres vizsga reményét jól megerősítette, s az ajánlatot nem lett volna ildomos elutasítani. A diplomázását a több képzőművészeti technikából álló szigorlatok, valójában házi-akadémiai kiállítások előzték meg. Franz minden grafikai technikát és a szabadrajzot is jól megoldotta. Festett olajjal, pasztellel, tussal. A nagy kiállítást éppen az iskolaév kezdete előtt szervezte meg müncheni barátaival, kollégáival. A müncheni akadémiát olyan sokan látogatták az egész európai kontinensről, hogy nagy önálló kiállítóterme is épült a városközponthoz közel, s a város elit bemutatkozási intézetei közé sorolták. Az októberben a müncheni Akademische Künstlerhausban rendezett sikeres bemutató után már bizonyossá vált, hogy Kirchner úr az akadémia oktatója lesz.
Nagy öröm lett a Kirchner családban, és a művész apja is belenyugodott fia előmenetelébe, megélhetését biztosító állásába. A fiatal oktatónak nyelvtudásai miatt sok kelet-európai növendék kereste, választotta. Bőven akadt munkája az akadémián. A maga művészi tevékenysége már-már háttérbe szorult, pedig most lett csak igazán teli ötletekkel és művészi ambíciókkal. Haza nem is tudott látogatni, annyira elfoglalta a tanítás és az alkotás. Baráti köre egyre bővült, neve mind népszerűbb lett. Az általa oktatott technikák kedveltté váltak, és a korrepetált alkotások dicséretben részesültek. Franz Kirchner bátran tervezte jövőjét a bajor fővárosban. Nem is gondolt máshova költözni.
Édesapja 1938-ban elhunyt. Ott temették el, a vinkovci katolikus temetőben. Édesanyja magára maradt a szlavón városban, majd a nővére vette magához. A század közepe előtt történt politikai változások azonban úgy hozták, hogy az önállóvá vált horvát állam hazahívta külföldön élő, kimagasló eredményeket elért értelmiségi honfiait. Franjo Kirhner – nevéből eltűnt a c, a piši kako govoriš íráselv bevezetését követően ‒ is kapott meghívást magas zágrábi művészetpolitikai kinevezésre. A müncheni bajor–német társadalmi légkör is változott.
Franz mindezt érezte az akadémián. Épp ezért nem kellett sokat gondolkodnia, amikor az otthoni felkérés megérkezett. Végül felülkerekedett benne valami furcsa, bevállalt patriótatudat, s elhagyta a művészi karriert. Visszatért a területre, ahonnan pályája indult. Zágrábban lett kultúrpolitikus. Benne az új nemzeti elköteleződés mégsem tudott kiteljesedni. Elnyomva bár, de érezte gyermekkori hovatartozását, többféle kötődését a másság iránt. Ez meglátszott abbéli törekvésében, hogy az új képzőművészeti törekvések terén helyt adott a Horvátországban élő kisebbségek kezdeményezéseinek, bemutatkozási lehetőségeinek is. Mindez természetesen érzékelhetően bántotta a csak egyféle irányzatot támogató kulturális vezetőséget. Ezért Kirhner kegyvesztett lett, eltávolították magas posztjáról, de még a fővárosból is. Rajztanári kinevezést kapott az ország keleti peremén.
Franjo Kirhner húsz évig tanította a városka gimnáziumában a képzőművészet tárgyat. Ott ragadt nyugdíjaztatásáig. Több kiállítást már nem is rendezett. Szülővárosába csak a megenyhült légkör és az egykori lakosság elüldözése után látogatott, de ott már nemigen tudtak róla, hiszen a város népessége szinte teljesen kicserélődött. Nem is közeledtek egymáshoz újak és régiek. A festő úgy érezte, hogy senkihez sincs vonzódása, aki most ott él. Csak az a tudat, hogy ő ott jött a világra, maradt a kapaszkodószál, ami erre a városra emlékeztette. Nem érzett semmiféle nosztalgiát, gyerekkori dolgai nem maradtak meg emlékei között. Egyedül a Fő utcából nyíló szűk Kalap utcában a sarok melletti szülőház képe, a sárga hatsarkos téglákkal kirakott gang mellett végigfutó árnyas szőlőlugas nyári hűvöse sejlett fel előtte. Ezt képzelve maga elé indult el, szinte majdnem vaksin. Pusztán egykori szomszédjának, Gorsche Edvin ügyvéd úrnak az özvegye, Michl Anci néni emlékezett rá, aki vendégül is látta az idős festőt. Az utcára néző középső szobában adott neki szállást, a teljes altdeutsch bútorszettet őrző helyiségben, ahol az ágyakon fehér lyukhímzésű terítők fölött zöldbársony virágokkal díszített zöld szövet ágyterítők, nagy ötágú porceláncsillár lógott a mennyezetről, és az ablakok előtti csipkefüggönyöket nehéz, barna drapériazuhatag takarta, kívülről zöldre festett zsalugáter védte; az éjjeliszekrényeken és a hatalmas tükör előtti fésülködőasztalon fekete, habos erezetű márványtábla. Ők ketten németül tudtak beszélgetni egykori dolgokról, bár Franznak igen kevés emléktöredéke maradt.
Persze az éber államvédelmiek ‒ jól szervezett besúgóhálózat-rendszerük, a spicliknek nevezettek jelentése nyomán ‒ hamar megjelentek az asszonynál, kikérdezték töviről hegyire a vendégéről, s jól megfenyegették, büntetést is emlegetve, amiért a rendőrségen nem jelentette annak érkezését. Ilyen kötelezettségről az idős hölgy nem is tudott. Eddig nem jártak nála külföldi vendégek. Pusztán néhai férjének jól ismert neve mentette meg a büntetéstől. Erről a néni tapintatosan nem számolt be látogatójának.
A festő pedig kijárt a Duna-partra, nagyokat sétált, nézelődött. Nem keresett már senkit, nem is kérdezősködött senki után. Csak festette a folyó vizében visszatükröződő füzeseket, a cserjék friss, sárgászöld ágait, a kék eget, a vizeket, a halásztanyákat a kikötött ladikokkal, a halászcsárdát, amit most Šarannak hívnak, meg csendéleteket a vendéglátója udvarából szedett virágokról, s emlékezetből a város látképeit. Kis méretű, színes olajképeket alkotott, könnyed ecsetkezeléssel, nyugodtan, szinte élvezettel. A rá jellemző grafikák, metszetek ott nem készültek. Néhány olajképét ott is hagyta a szomszédasszonynál. Így került egy pár Kirchner-festmény a művész szülőhelyére.
Franjo Kirhner, azaz Franz Kirchner, illetve Kirchner Ferenc visszatért a szlavón városba, amelyben a legtöbb ideig élt. Csak idős korában, nyugdíjasként kapott meghívást Zágráb egyik eminens galériájából egy majdani kiállítás lehetőségéről való megbeszélésre. A fővárosba utazott, ahol a szűk Ilica utcán közlekedő villamos, a hivatalos közlemény szerint, véletlenül elütötte. Ott helyben szörnyethalt.
A Duna menti városban elfeledték.
Nyitókép: fotó: www.dunaipoly.hu
