17. Istensegítsi emberpár
Az istensegítsi születésű írók sokat tettek szülőfalujuk jó hírének megőrzéséért. Ahogyan Sántha Alajos fogalmazott: „Istensegítsen kezdődött meg a bukovinai magyar élet.” A bukovinai magyarok című, 1942-ben Kolozsváron megjelent, majd 2009-ben Csátalján újra kiadott nagyszerű könyvében örökítette meg közössége történetét.
László Mihály már több mint fél évszázaddal azelőtt, 1882-ben feldolgozta a bukovinai magyarok nehéz sorsát, korábban már leközölt újságcikkei alapján írta meg Keleti testvéreink című könyvét.
Gáspár Simon Antal Az én szülőföldem, a bukovinai Istensegíts című önvallomása 1986-ban jelent meg fakszimile kiadásban az Akadémiai Kiadónál.
Lőrincz Imre jóval később A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig című életrajzi írásában idézte fel ugyanezt az utat; művét 1989-ben a Magvető Kiadó adta ki.
Mindannyian nyíltszívű, tiszta tekintetű, sorsközösségben élő emberek közös múltját örökítették meg. E hagyomány szellemében próbáltam átörökíteni a fiatal pár arcvonásait is, úgy, ahogyan íróink írtak a becsületes, tiszta tekintetű, nyíltszívű istensegítsiekről. Kik lehettek ezek a nemes vonású, fiatal, életerős emberek, az istensegítsi ifjú pár? Nem tudni, de én úgy tudom, hogy két család is a magáénak vallja. A megihlető fotográfia egyébként Székelykevéről származik, a Dani család gyűjteményéből.
18. Arcvonások
Mindig jó szívvel gondolok a régiekre.
Azt mondják, a nehéz sorsú emberekről könnyebb portrét készíteni. Hamarabb öregszenek, arcvonásaik kemények, szigorúak, ráncaik mélyek, akár az ugarolt vagy félig betöretlen termőföld barázdái – amely mégis kenyeret és életet ad a családnak.
A bukovinai emberek arcát is efféleképp próbálom megörökíteni – részben fellelt régi fényképek alapján, s a ma élő utódjaik vonásait is megfigyelve.
Hogyan kellene megrajzolni őket? Alázattal: átéléssel, megértéssel és meggyőződésből…
Így valahogy született meg ez az elmélyült, magába szállt, lesütött tekintetű, borostás férfiarc is. Alázat sugárzik belőle, törődött, arca mégis szigorú, határozott, talán eltökélt. Ez a rajz egy ma élő, legendás zenészről készült: a kobzás Fábri Gézáról, aki bácskai származású, s mégis inkább mintha a moldvai csángók közé tartozna. Mintha testvére lenne a valaha Csángóföldön gyökeret vert, végül elcsángált, majd mégis móduvázni kénytelen bukovinai székelyeknek.
Az ősök régóta foglalkoztatnak. Meg szeretném érteni a százszor megalázott vándorló székelység eltökéltségét, dacos csökönyösségét, élni akarását, határtalan bizodalmát Istenben. Éljenek bárhol. Csíkban, Moldvában, Bukovinában, Bácskában, a Völgységben, az Al-Duna mentén: „mëgélnek ők a jég hátán ës”.
Nyitókép: Fotó: Péter László
