Oroszország stratégiai szempontból kiszorulóban volt Európából. Ukrajna politikai vezetése pedig hullámzó volt. Az oroszbarát és az oroszellenes vezetők váltották egymást, de akárki is volt hatalmon, az ország állapota siralmas volt, és a korrupció méreteit csak sejteni lehetett. A lakosság eközben nyugati életet, nyugati életszínvonalat akart. Így jutottunk el 2014-be, amikor az oroszok úgy döntöttek, hogy a kezükbe veszik Szevasztopol kikötőjének sorsát, ugyanis a bérleti jog fennmaradását nem látták biztosítottnak. Oroszország már az oszmánok korában ki akart jutni a meleg tengerekre, ezt azonban sokáig akadályozta a többi hatalom, főként a britek. Putyin egyszerűen nem akarta elveszíteni ezt a kikötőt, és teljesen biztos akart lenni a dolgában. A támadás gyors és hatékony volt.
A VALÓDI HÁBORÚ KEZDETE
A második cél az volt, hogy Ukrajna a NATO-n kívül maradjon, ami a mostani háború egyik elsődleges célja is. A területek most azért kellenek Oroszországnak, hogy igazolja az emberáldozatok magas számát. Putyin ebben a háborúban már három-négyszer változtatott taktikát. Az első elképzelés az volt, hogy félreteszi az ukrán elnököt, és gyorsan végez „a rend helyreállításával”, ahogyan azt 2022 januárjában Kazahsztánban tette. Ez azonban Ukrajnában nem sikerült, vélhetően azért, mert az ukránok fel voltak készülve erre. Ennek a háborúnak a sajátossága, hogy senki sem tud meglepetésszerűen támadni, mivel a műholdas megfigyelés révén látható, ha valahol csapatösszevonás történik.
Vélhetően munkatársai féltek Putyintól, így olyan jelentéseket adtak neki, amilyeneket hallani szeretett. A második elképzelés az volt, hogy páncélosokkal kényszeríti ki az akaratát, de az ukrán vezetés és a katonák – immár a nyugati, vállról indítható fegyverekkel (főként a Javelinnel) – ezt is meghiúsították. Ezután kezdődött meg az anyagcsata, amely arról szólt, ki tud több tüzérségi lövést leadni az ellenfélre. Közben mindkét oldal számos újítást vezetett be, és a háború jelenleg abban a szakaszában van, hogy drónokkal próbálnak egymásnak minél nagyobb károkat okozni.
A háború eszközei mellett a célpontok változása is sokat elárul a helyzetről. Az oroszok kezdetben katonai célpontokat támadtak, mára azonban eljutottak oda, hogy az energetikai rendszert veszik célba, vagyis a lakosság megtörésére törekednek. Az ukrán erők az orosz hátországban is képesek voltak akciókat végrehajtani, és egyre gyakrabban lőnek be mélyen Oroszország területére. Putyin azért indította ezt a háborút, hogy ezt a lehetőséget kizárja. Ilyen szempontból ez a háború teljes kudarc Oroszország számára: nem az ereje, hanem a gyengéi válnak nyilvánvalóvá. Trump elnök legújabb, 28 pontos békejavaslatát még át sem tanulmányozták a felek, máris elbeszélnek egymás mellett. Zelenszkij békét akar, de…
DE...
Nem tudni, meddig fog még tartani a háború. Zelenszkij nem akar kapitulálni, és Trump javaslatát annak tartja. Oroszország viszont nem hajlandó engedni a feltételeiből. Ráadásul az EU tagállamai „nagy bölcsen” azt üzenik, hogy az ukrán népnek kell döntenie – ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy harcoljanak tovább, miközben az „ukrán nép” kezében már évek óta nincs valódi politikai döntési lehetőség.
Úgy látom, hogy a béke és a háború logikája egymás ellenében hat, és vannak, akik az egyiket, mások a másikat támogatják. Mindkét fél képes felépíteni egy olyan narratívát, amely hihető, ha a hallgató egy kicsit is elfogult valamelyik irányba.
Az egyik narratíva szerint elfogadhatatlan, hogy egy ország megtámadjon egy másikat, feltételeket szabjon, háborút indítson és területeket szerezzen. Ez teljesen logikus és igazságos, de ez a nézet most a háború folytatását erősíti.
A másik narratíva szerint mielőbb békére van szükség, mert naponta rengetegen halnak meg, és valamilyen kompromisszumot kell találni. Ebben az érvelésben az a hiba, hogy egyelőre egyik fél sem tett semmi olyat, ami egy jottányit is a kompromisszum felé mozdítaná el a történéseket. Ez a megközelítés végső soron afelé hat, hogy Ukrajna törődjön bele a veszteségeibe – miközben Ukrajna napról napra egyre többet veszít.
NÉHÁNY ÉVTIZED MÚLVA
Azt feltételezhetjük, hogy a háború nem tart évtizedekig, de azt nem tudjuk, hány évig húzódik még el. A nyilatkozatokból látszik, hogy mindkét fél számára egyre fájdalmasabb a háborúskodás, ugyanakkor minél többet belefektetnek a harcok folytatásába, annál nehezebb kijönni a háborúból. Trump elnök 28 pontos javaslata úgy tűnik, túl komplex, és jelenleg minden szereplő mazsolázgat belőle: kiválogatja, mit érdemes elfogadnia, és mi az amit nem.
Talán azt el tudjuk fogadni, hogy ez a háború túlmutat egy mélytengeri kikötőn, és négy másik ukrajnai régión. A háború leállítása azért nehéz, mert összesen 4 fél akaratától függ. A leggyengébb az ukrán politikai vezetés: a háború minden napjával életképtelenebbé válik az ország, a lakosság egyre kiszolgáltatottabb, miközben továbbra is az ország lakóiból kerülnek ki a katonák. Bár sokan elhagyták Ukrajnát, még mindig van besorozható férfi. A másik gyenge szereplő az EU, amely fegyvert és pénzt ígér. Vélhetően olyan pénzügyi körök támogatják ebben, amelyek érdekeltek a háború folytatásában – akár azért, hogy Ukrajnát minél olcsóbban szerezzék meg, akár azért, hogy az EU pénzügyei a markukban legyenek. Ha Európa eladósítja magát, akkor már nem kizárólag maga dönt a sorsáról, hanem azok is beleszólnak, akiknek tartozik. Oroszország abban érdekelt, hogy a NATO ne kerüljön közelebb hozzá. Trump és a mögötte álló elit viszont a háború lezárásában érdekelt. Igen ám, de Trumpot szorítja az idő: a félidős választások közelednek, és ha azokat nem nyerik meg a republikánusok, akkor az elkövetkező két évben a demokraták nagyban korlátozhatják Trump mozgásterét.
No de tegyük fel, hogy a háború valamikor véget ér. Vajon minek lesz akkor vége? Vajon eltörölnek minden Oroszországgal szembeni szankciót, és visszatérnek a háború előtti kapcsolatok? Aligha. Sehol sem esik szó arról, mikor törölnék el a szankciókat. Az is lehetséges, hogy a háborúnak nem lesz vége, csak egy hosszú tűzszünet következik. Ebben a helyzetben a háborús logika folytatódik, az EU 19 szankciócsomagja és az USA szankciói érvényben maradnak, akkor pedig Oroszország egyértelműen Kína befolyása alá kerül.
Ezen kívül felmerül majd a kérdés, hogy kié lesz az Urálon túli Oroszország. Annak idején a prémvadászok nem tudták, hogy mit rejteget az a föld, amit meghódítanak. Ma már tudjuk, hogy a Mengyelejev-féle periódusos rendszer valamennyi természetes eleme megtalálható ott, a szénhidrogénekről nem is beszélve. Vajon hogyan képes egy mintegy 145 milliós ország biztosítani közel 18 millió négyzetkilométernyi területet? Oroszország lakossága csökken, ma már Bangladesnek is több lakosa van. Vajon meddig tudja Oroszország megőrizni az exkluzív helyzetét? Vajon mikor kerül napirendre az orosz Távol-Kelet kérdése, és ki fogja felvetni: Kína vagy az USA? A kérdés attól is függ, mennyire marad használható az orosz nukleáris ütőerő. Ha az USA-t és Kanadát az ún. aranykupola védi majd, akkor az atomfegyverek stratégiai értéke is csökken.
Ha Kína megfontoltan jár el, nincs szüksége arra, hogy agresszív legyen Oroszországgal szemben: így is megtarthatja szilárd szövetségesként, és a két ország egymást kiegészítve fejlődhetne. Az ilyen típusú szövetségek azonban nem szokásosak a hagyományos kínai politikában, pedig ez lehetne a „szovjet örökösödési háború” legegyszerűbb lezárása.
Egy másik lehetséges forgatókönyv az lenne, ha megkezdődne a putyini rendszer felpuhítása, és egy Jelcin-szerű rendszer újbóli kialakulása, amelyben Oroszország ázsiai részének különféle kihasználása válna lehetővé. Koncessziókat adhatnának el, vagy föderatív egységek jöhetnének létre Oroszországon belül. Ezzel szemben az orosz „mély állam” minden bizonnyal fellépne, ami kiszámíthatatlan következményekkel járna.
A nyugati stratégák számára a legrosszabb forgatókönyv az lenne, ha Kína, Oroszország, Közép-Ázsia, Irán és India valamiféle gazdasági szövetségbe állnának össze. Ez az angolszász államok stratégáinak rémálma lenne, ugyanakkor ennek is megvan az esélye. Ebben az esetben a tengeri és a szárazföldi hatalmak blokkja állna szemben egymással, és ebben nem lenne semmi rossz, ha a világkereskedelem rendszere fennmaradna. A kis országok számára azonban a legfontosabb továbbra is a nagy konfliktusok elkerülése lenne.
Nyitókép: Fotó: https://www.sverigesradio.se/
