2024. április 20., szombat

Üveglapra nyomott arc és orrba dugott szívószál

A budapesti Ferenczy Múzeum időről időre megújuló, A gyűjtemény (1900–2022) című kiállításának kortárs termében most Ladik Katalin néhány munkája látható, amelyek megmutatják: a művész, bármivel is foglalkozik, mindig a költészethez jut vissza. A kultúra.hu honlapon olvasható Kocsis Katica írása.

Ladik számára minden költészet. „Ez az alapja minden tevékenységemnek. Minden műfajban a költészet határait igyekszem tágítani, mert úgy érzem, hogy ez minden emberi megnyilvánulásra alkalmazható műfaj. Olykor az írott, máskor a vizuális költészetben vagy a hangművészetben fejezem ki magam, a performanszaimat is költői performanszoknak tartom” – mondja. E mondatai fényében kell nézni az itt látható műveket is, amelyek többsége fotóperformansz, egy képernyőn pedig Ladik videómunkái futnak.

A kiállítás, bár mindössze egy terme van, és csak néhány munkát vonultat fel a hatalmas életműből, az azt átszövő magánmitológiát remekül megmutatja.

Ladik gyakran használt motívuma például az arc torzulása, ami az 1978-as, Poemin című fotóperformanszán is tetten érhető. Üveglapra nyomja az arcát, ami ettől eltorzul, deformálódik. Az így keletkezett arcok a belső énünket, annak folytonos változásait tükrözik. Megértetik, hogy az énünk sosem statikus, állandó entitás, hanem a külső hatások és a megéléseink hatására változik. A keletkezett képmások azokat a maszkokat jelképezik, amelyeket a mindennapok során öltünk magunkra, hogy a valódi énünket elfedjük, védjük.

Ez a mű nemcsak mint transzformáció és rejtőzködés, hanem mint destrukció is olvasható. A művész roncsolja az arcképét, megszünteti a harmóniáját, szétszedi, meggyötri, hogy ezáltal új értelmet hozzon létre.

A fotóperformansz során használt eszköz elválaszt: a művész arca és a befogadó közé kerül, és bár transzparens, nem semleges, hiszen azáltal, hogy a bőr rányomódik, kiemeli az arcot, ám azt is megakadályozza, hogy a művész közelebb kerüljön a befogadóhoz. Ladik azt jelzi ezzel, hogy a művész belső énjéhez sosem tudunk teljesen hozzáférni; mindig marad olyan felület, ami elválaszt tőle, és csak a műve révén tudjuk megismerni. Az üveglap az ábrázolás és a néző közötti távolság jelképe is. Az alkotó hitvallása az, hogy a művész maga a műalkotás, és az üveglap mind az személyétől, mind az általa létrehozott alkotástól elválaszt.

A Poemask című művel Ladik egyszerre reflektál az elmúlás és az öregedés jelenségére, és lázad fel a művész mint műtárgy ellen. A performansz során száraz hajsampont fújt az arcára, ami idővel megkeményedett, és az arca gipszszerűvé vált tőle. Úgy nézett ki, mint egy tökéletes görög szobor, ami nála az időtlen és örökkévaló műtárgy szimbóluma. A kemény álarc azonban maszkként is működött, ami elrejtette és megvédte az ént a külvilágtól.

Ladik mozgatni kezdte az arcizmait, ennek hatására a gipszszerű felület ráncossá vált, majd elkezdett leperegni, mint a vakolat. „Hullott le, az arcom pedig foltos lett, ami az idő múlását és az öregséget szimbolizálta”, mondja. Az arca először szép volt, mint egy szobor, de végül destruálta a létrejött „műtárgyat”. Fellázadt az ellen, hogy örökkévaló műtárgy legyen, és vállalta az idő roncsoló hatását, az én elmúlását. Így vallott erről: „Nem akarok az időtlenségnek szóló tökéletes műtárgy lenni.”

A művész performanszai során gyakran megkérdőjelezi a nemi szerepeket és a női archetípusokat, testét és hangját eszköznek és médiumnak tekinti. Ennek szép példája a Hairself című alkotása, amelyben először égővörös parókát húz a fejére, majd megszabadul a nőiségét jelképező frizurájától, később párbeszédet folytat vele, végül pedig mögé rejti az arcát. A performansz feszültségét a más bőrébe való bújás, a saját én levetkőzése adja. „Androgün szerepet öltöttem magamra. (…) Kipróbáltam, hogy milyen lenne, ha nőként és nem nőként is látnám a világot”, írta erről.

A kiállításon videómunkái is láthatók, amelyeken a jól ismert motívumai jelennek meg. Gyakran zavarba ejtő pozíciót vesz fel, és közben különféle dallamokat énekel. Az egyik ilyen videón például hatalmas pohár víz előtt ül, majd szívószálat dug az orrába, és miközben azon át a vízbe fújja a levegőt, a hangszálait is megrezegteti, így a folyadék bugyborékolásából és az emberi hangból együtt jön létre a dallam, a költészet.

A kiállítás április 21-éig látogatható.

Nyitókép: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu