A gyógyítás életforma

A topolyai Dr. Hadzsy János Egészségház munkaközösségének több mint négy évtizede oszlopos tagja, szakosítása után gyermekgyógyászként kereken három évtizede követi figyelemmel a község reménységeinek egészségi állapotát. Van olyan család, amelynek már a harmadik generációja hallgat az instrukcióira. Dr. Varga Lívia gyermekgyógyász szakorvos fáradhatatlan munkáját, az egészségügyben kifejtett erőfeszítéseit a közelmúltban a topolyai önkormányzat Pro Urbe díjjal köszönte meg. A fürge járású, határozott beszédű, olykor temperamentumos fellépésű doktornő a beszélgetés színhelyéül azt a közeget választotta, ami hivatalos nyugdíjba vonulása után ma is meghatározó az életében: a gyermekosztály egyik csendes szegletét.

– Meglepetésként ért, ám nagyon jólesett a Pro Urbe díj. Nagyon büszke vagyok Topolya legrangosabb elismerésére, a döntéssel pedig nemcsak engem díjaztak, hanem a munkatársaimat is. Az elismerés nemcsak nekem jelent pozitív visszajelzést, hanem azoknak a családoknak is, amelyeknek már a többedik generációját gyógyítom. Egyébként adai és padéi gyökerekkel rendelkezem, édesanyám komplikációkkal teli várandósága miatt Belgrádban jöttem a világra 1958-ban. A szüleim másfél éves koromban a szabadkai Sugárútra költöztek, ott töltöttem a csodálatos gyermekkoromat. És persze a nyarakat a nagyszüleimnél a Tisza egyik és másik felén, szigorúan odafigyelve arra, hogy mindkét helyen egyforma ideig időzzek. A szabadkai Frangepán utcai óvoda után a Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskolában jártam. Nagyon jó osztályom volt. A tanítónőm, Göncöl Veronika, majd később a tanáraim is erős alapot adtak a további boldogulásomhoz, megtanítottak tanulni és a tudásvágyunkat kibontakoztatni. Már akkor rájöttem, hogy azoktól lehet igazán tanulni, akik szigorúak, ám következetesek. Később a Moša Pijade Gimnáziumban érettségiztem. Jó tanulmányi eredményeimnek köszönhetően nem volt könnyű választanom, hogy milyen irányba menjek tovább. Több lehetőségen is gondolkodtam, apukám gépészmérnöki hátterének köszönhetően volt egy műszaki vonalam is, imádtam a műszaki rajzot, a történelemről viszont lebeszéltek. Végül az egyik osztálytársnőmmel együtt határoztuk meg az orvosi irányt. A családom ezen teljesen el volt képedve, mert senki nem mozgott egészségügyi pályán. De sikeresen letettem a felvételi vizsgát, és Szegeden folytattam, majd fejeztem az egyetemi tanulmányaimat.

Abban az időben azért még nem volt megszokott, hogy Magyarországon tervezze valaki a továbbtanulását. Miért döntött így?

– Igen, ugyanezt a kérdést feltette az egyik gimnáziumi tanárnőm is, és elmagyaráztam neki, hogy azért volt Szeged a legkézenfekvőbb lehetőség, mert az az orvosi egyetem van a legközelebb Szabadkához, az újvidéki kétszer olyan messze van. A másik, hogy abban az időben anyagilag nagyon kedvező volt Magyarországon az oktatás és egyáltalán az élet. Nem mellesleg az anyanyelvemen tanulhattam, egy olyan orvosi karon, amit nemzetközi szinten is az egyik legjobbként tartották nyilván már akkor is. A diplomájával bármely európai országban azonnal kaphattam volna állást. Öt gyönyörű évet töltöttem Szegeden. Ötödéves koromban felajánlották, hogy maradjak az orvosi karon. Nagyon meglepődtem, megköszöntem a bizalmat, mégis azt válaszoltam, hogy ha nem láthatom a szabadkai Városháza tornyát, akkor nem igazán érzem jól magam. Abban az időben még persze más is szelek is fújtak, több téren is.

Hol és hogyan indult a pályája?

– A szigorló évet már a Szabadkai Közkórházban töltöttem, és akkoriban akkor nagyon sok ifjú orvos várt munkára, eredménytelenül. Így 1983-ban én sem tudtam munkát kapni, hiszen nem volt mögöttem „hátszél”. Sorba írtam a kérvényeket Zombortól Moholig, ám válaszra sem méltattak. Egyszer csak felkeresett a topolyai munkaközvetítő, és kiderült, hogy a szabadkai és a topolyai intézmény közötti együttműködési megállapodásnak köszönhetően találtak rám. Úgyhogy 1984 nyarán léptem át a topolyai egészségház kapuját, és kaptam először meghatározott időre állást. Elsőként a vasútállomásnál levő rendelőbe szólt a megbízatásom, később Bácskossuthfalvára kerültem, majd egy üresedés után az egészségház gyermekosztályára. Állandó szerződéssel 1985 őszén alkalmaztak. Csupán néhány községbéli faluban nem volt alkalmam dolgozni, ugyanakkor az általános és a sürgősségi, valamint a munkaegészségügyi osztályon is teljesítettem szolgálatot. Rendkívül tartalmas és tanulságos időszak volt, aminek köszönhetően széleskörű betekintést kaptam az itt élőkről. Miután megelégeltem, hogy ide-oda helyezgettek, jeleztem a felettesemnek, hogy szeretnék már stabilitást a munkakörömben. Nem volt előre eltervezett dolog, hogy gyermekgyógyász leszek, inkább a sebészet, a finommotorikát kifejezetten igénylő plasztikai-korrektív irány felé szerettem volna megindulni, az abban az időben azonban ez szóba sem jöhetett. Mert a sebészek elsősorban férfiak voltak, és nagyon védték a köreiket, illetve ahogy már korábban is említettem, nem volt hátszelem. Hét évet vártam a szakosítási lehetőségre, és menet közben 1989-ben Topolyára költöztem, addig ugyanis Szabadkáról ingáztam busszal. Miután két évet eltöltöttem a Szabadkai Közkórház gyermekosztályán, a belgrádi Tiršova kórházba kerültem. A szakvizsgát 1995-ben szereztem meg.

Azok az inflációval és üzemanyaghiánnyal tűzdelt évek igencsak embert próbálók voltak, hogyan sikerült eredményesen venni az akadályokat?

– A belgrádi gyakorlati időszak kezdése előtt hunyt el az anyukám, jeleztem a kórházban, hogy a sajnálatos esemény miatt nem tudom megkezdeni a tervek szerint az ottani munkámat. Nagyon megértők voltak, így egy héttel később érkeztem a kórházba. Apukám otthon maradt egyedül, így a belgrádi hétköznapok után a hétvégéim Szabadkán házimunkával és főzéssel teltek. Akkor éltem meg az életem egyik mélypontját, amikor a Knez Mihajlo utcában sétálva a jókedvet árasztó kávézók és kerthelyiségek között megéreztem a pattogatott kukorica varázslatos illatát, és nem rendelkeztem akkora összeggel, hogy a legkisebb zacskónyit kifizessem.

Hogyan került vissza Topolyára?

– A szakvizsga letétele után kerültem vissza Topolyára. Egy nagyszerű munkaközösségbe csöppentem, amelynek tagjai segítettek beilleszkedni, a szülőkhöz és a gyermekekhez való hozzáállást is megtanulhattam tőlük. Dr. Süli István volt akkor a főnök, aki mellett két oszlopos tag teljesített szolgálatot, dr. Szakmány Major Edit és dr. Kljakić Milošev Bosiljka személyében, illetve egy remek nővérgárda. A gyermekosztály főnökének 2003-ban neveztek ki, és ezt a posztot egészen 65 éves koromig, a 2023-ban történt nyugdíjba vonulásomig töltöttem be. Mivel rendkívüli orvoshiány van, különösen a gyermekorvosokból, ezért sugallták felém, hogy jöjjek vissza. Így három napot töltöttem otthon „boldog” nyugdíjasként, majd visszakerültem a gyermekosztályra, a jól megszokott, békebeli íróasztalom mögé.

Aktív szerepet vállalt a Vöröskereszt topolyai szervezetének munkájában is. Ezt miért tartotta fontosnak?

– Az én időmben még volt elsősegély-oktatás a Vöröskereszt koordinálásával az iskolában, versenyekre is jártam, úgyhogy már akkor beleszerettem ebbe a területbe, és ez egy életen át elkísért. Ennek köszönhetően is igyekeztem kivenni a részem a Vöröskereszt munkájából is. Képzéseken vettem részt, és hivatalos oktató is vagyok. Iskolákban, a vezetői engedélyükért tanfolyamra járó leendő sofőröket is oktattunk korábban. Az újraélesztéstől a rögzítésig igyekeztünk mindent átadni, hogy hogyan kell egy balesetnél fellépni, akár életet menteni. Egyetemi éveim alatt lettem önkéntes véradó, és az is maradtam mindaddig, amíg az egészségem engedte. Engem neveztek ki az Önkéntes Véradó Bizottság elnökévé, ami egy tiszteletbeli poszt, és ezt büszkén vallom. Topolya mindig is élen állt, ami az önkéntes véradók számát illeti. Főleg addig, amíg a privatizáció nem sodorta el az állami vállalatokat, hiszen attól kezdve sok magáncég nem engedte el a dolgozóit véradásra.

A sportban kifejtett aktivitása is öregbítette Topolya hírnevét. Hogyan tudta kibontakoztatni a mozgásigényét, illetve ötvözni a hobbiját az életvitelével?

– Nyolcéves koromban kezdtem aktívan szertornára járni, jól is ment, egészen tizennyolc éves koromig jártam a Partizánba edzésekre, majd versenyekre. A mai napig érzem az áldásos hatását, úgy a hajlékonyságomat illetően, mint az ízületeimen. Amit a gyermekkorában csinál az ember, az egész életén át végigkíséri. Egyetemista koromban ismerkedtem meg a síeléssel, és akkor is nagyon jól jött a kifejlett egyensúlyérzékem és a rugalmasságom. A másik nagy szerelmem az úszás, amit már diákként is műveltem. Aztán úgy hozta a sors, hogy 2007-ben eltörtem a lábam, hat hét után vették le a gipszet, és akkor szembesültem vele, hogy borzalmasan sokat sorvadt a lábszáram izomzata. Tudtam, hogy valamit tennem kell, annál is inkább, mert még nem volt szabad ráállnom. És mivel június volt, kihasználtam a Topolyai-tó áldásos hatását. Mindennap bementem a vízbe, a mankókat kidobtam a partra, és egy klasszikus úszógumin hasalva gyakoroltam. Aztán úgy alakult, hogy néhány hetes edzés után szervezték meg a topolyai nyílt vízi úszómaratont, és úgy voltam vele, ha már itt vagyok, akkor kipróbálom magam. És láss csodát, második helyen végeztem, úgy, hogy még mindig nem volt tökéletes állapotban a lábam. És akkor ismerkedtem meg tulajdonképen azzal a csapattal, akikkel azután sok éven át jártuk a hétvégi versenyeket egészen a Covid-járványig. A Maraton Úszóklub akkori tagságát úgy kell elképzelni, hogy még 80 fölötti versenyzőink is voltak, és egy nagyszerű társaság jött össze. Jómagam kizárólag nyílt vízi versenyekre jártam, nem szeretem a medencét. Bizonyos időszakban jóformán minden hétvégémet versenyeken töltöttem, volt olyan szezon, hogy 12 versenyen is részt vettünk, hiszen Topolya mellett számos helyen megfordultunk. Persze nem felejtettem el, hogy orvos vagyok, és ha ezeken az alkalmakon segítségre volt szükség, akkor mindig számíthattak rám. Sajnos a Covid-járvány időszakában, töredelmesen bevallom, ellustultam. A másik pedig, ami nagyon elkeserít, az a Topolyai-tó állapota, a víz szintje és a minősége. Nem volt egy nagy üzlet „lecserélni” Topolyára Szabadkát, de ha valamiért megérte, akkor az a Topolyai-tó volt.

Jól sejtem, hogy a gyermekgyógyászatnak nem feltétlenül a beteg és nyűgös, olykor csintalan gyermekek jelentik a legnagyobb kihívást, hanem az, hogy a szülőkkel is meg kell találni a közös nevezőt?

– Közhely, ám valóban igaz, hogy az emberekkel a legnehezebb dolgozni. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy beteg gyermekek aggódó szüleivel dolgozni, akkor az még nagyobb kihívást jelent. A negyvenkét munkaévemből legalább harmincnyolcat a gyermekosztályon töltöttem, ami azt eredményezte, hogy van olyan család, ahol már a harmadik generációt hozzák hozzám a szülők, nagyszülők. Ez pozitív visszajelzés. Egyébként Topolyán abban az érdekes helyzetben lehet részünk, hogy a szülészetnek köszönhetően mi gyakorlatilag a kis páciensek életét már a világrajöveteltől kezdődően nyomon tudjuk követni. Az iskoláskor előtti és az iskolás gyermekek gyógykezelésének is megvan a maga szépsége és kihívása. Nekem az az elvem, hogy soha nem csapom be őket. Mindig őszintén megmondom, hogy mi vár rájuk. A kicsik nem balgák, tudniuk kell, hogy ami fáj, az fáj, utána azonban jobb lesz, és azt, ha a gyógyszer keserű, ám hatékony és célravezető.

Hogyan tudta magát túltenni azokon az eseteken, amikor nem sikerült segíteni?

– Természetesen megviseltek. Sajnos előfordulnak szomorú kimenetelű esetek, de szerencsére ritkán. Habár azt tanítják, hogy a gondokat nem szabad hazavinni a munkahelyről, de hát mondani sok mindent könnyű, a valóság azért más. Mindig igyekeztem a tudásom legjavát nyújtani. És még a szabadkai kórházban magamévá tettem a kollégáimtól egy bölcsességet, amelynek lényege, hogy mindig bánj úgy a kis pácienssel, mintha az a saját gyermeked lenne. Ha azt a kezelést, vagy diagnosztikai módszert nem vetnéd be a sajátodnál, akkor másénál se tedd. Az ember, még ha orvosként mindent el is követ, vagy ha a legjobb helyre küldi is tovább a súlyos beteg kis pácienst, akkor sem mindenható. Van egy bölcs mondás szakmai körökben, miszerint az orvos a betegségekkel fel tudja venni a versenyt, de a halállal sajnos nem.

A doktornő tapasztalata szerint az elmúlt évtizedekben változtak-e a gyermekbetegségek fajtái?

– A légúti és az emésztőrendszeri fertőzések állandó jelleggel jelen vannak, az okozókban sincs nagyon különbség. Tapasztalatom szerint, ha a gyermekek már korán közösségbe, bölcsődébe és óvodába kerülnek, akkor a gyenge immunrendszerük miatt sajnos sok betegséget összeszednek. Szoktam javasolni, hogy ha a szülők megtehetik, négyéves kor alatt ne adják közösségbe a kicsiket. Persze ezt nem lehet minden családban kivitelezni. Szerencsére Topolya nagyon jól áll, ami a kötelező védőoltásokat illeti, 95%-os a lefedettség. A sok hazalátogató családnak köszönhetően ismerjük szinte egész Európa, sőt Oroszország, Brazília és Törökország vakcinációs naptárát is. És elmondhatom, hogy a szerbiai kifejezetten jól van összeállítva, nemcsak a gyermek életkorát, hanem az időpontokat illetően is, illetve a vakcinák összetevőinek vonatkozásában is. Ennek köszönhetően, amióta Topolyán dolgozom, egyetlenegy rózsahimlősünk, kanyarósunk nem volt. Ehhez a szülők bizalma mellett jelentős mértékben hozzájárul a Bambi Iskoláskor Előtti Intézmény is, amely már iratkozáskor bizonylatot kér a beadott kötelező oltásokról. A másik oka az, hogy amikor a szülők külföldre kerülnek, ott is kérik a gyermekek vakcinációs naptárját, és pótolják a még beadható kötelező oltásokat. Illetve van egy községi szintű rendelet is, amelynek értelmében a családi pótlék kifizetését is a vakcinák felvételéhez kötik. Az indokolt esetek természetesen kivételt képeznek ez alól.

Az évtizedek alatt mekkora változáson esett át az egészségügy?

– Sokat változott, bizonyos dolgok jó irányba, mások viszont nem. A valamennyiünket szinte agyonnyomó adminisztráció például hatalmas teher. Aztán az orvosok tekintélye is nagyon megtépázódott amióta 2007-ben elkezdték hangoztatni a betegek jogait, miközben a kötelezettségeikről nem esett szó.

Ha végiggondolja az életét, a fontosabb állomásait, akkor mit tett volna másként?

– Ezen még nem gondolkodtam. Amikor megszereztem a szakvizsgát, akkor hívtak vissza Szabadkára. Nagyon könnyen döntöttem, mivel akkora már kialakult a szakmai életem, az új életformám, a baráti köröm Topolyán, ahol megtaláltam önmagamat. Az az igazság, hogy én szeretem mindig a pozitív oldaláról megközelíteni a dolgokat, és mindenből kihozni a lehető legjobbat. Szabadidőmben például a kedvenc időtöltésem az utazás, és ha csak tehetem, csavargok, amerre csak lehet. Szoktak velem viccelődni, hogy nálam mindig be van csomagolva az utazótáska, csak az a kérdés, hogy mikor ragadom meg a fülét. Jómagam is azt vallom, hogy az utazás tulajdonképen nem kiadás, hanem befektetés az élményekbe, amit senki sem vehet el tőlem. Szóval az emberi élet állandó választások sorozata, aminek csak hosszú évek múltán derülhet ki az eredménye. Mindent összevetve jól érzem magam a bőrömben, örülök, hogy azt csinálhatom, amit, és igyekszem kihozni magamból a legtöbbet.