Előfordul, hogy este, amikor végre lefeküdhetnénk aludni, inkább a telefonunkat nézzük. Videókat, posztokat görgetünk, elindítunk egy sorozatot, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a percek már észrevétlenül órákká váltak, miközben tudjuk: másnap nehéz lesz felkelni. Nem véletlenül történik ez – napközben alig jut időnk magunkra, így este próbáljuk visszaszerezni azt, ami napközben elveszett. Sokszor úgy érezzük, hogy a napunk nagy része nem is igazán a miénk. Viszont este, amikor végre elcsendesedik minden, és nem várnak tőlünk semmit, megjelenik az igény: most egy kicsit csak magunkkal foglalkozzunk. Mert úgy érezzük, ha most rögtön lehunyjuk a szemünket, akkor a holnap reggeli kávé és az újabb mókuskerék pillanatok alatt ránk ront. Az alvás egyfajta időutazás a következő munkanapba, mi pedig nem akarunk odautazni. Inkább maradunk itt, a sötétben, és visszavesszük az irányítást az életünk felett. Úgy teszünk, mintha a szabadság egyenlő lenne azzal, hogy harmincadszor is végignézzük, hogyan készít egy vietnámi férfi bambuszból luxusvillát a dzsungel közepén.
Fotó: Freepik
Ez a szabadság legfurcsább formája. Egyfajta digitális önpusztítás – aminek a következménye, hogy másnap reggel alig tudunk kimászni az ágyból. Pontosan tudjuk, hogy másnap úgy fogunk kinézni, mint akit egy úthenger vasalt ki, és a koncentrációs képességünk egy aranyhaléval fog vetekedni. Mégis csak fekszünk és görgetünk. Megnézzük a középiskolai osztálytársunk unokatestvérének a nyaralási fotóit (pedig sosem beszéltünk vele), elolvassuk a kommenteket egy olyan poszt alatt, ami nem is érdekel, és megnézünk három videót arról, hogyan kellene rendszerezni a fűszeres polcot – miközben nálunk a fűszerek egy dobozban hánykolódnak a konyhaszekrény mélyén.
Ez a minőségi énidő paródiája. De nem szabad lebecsülnünk az erejét! Hiszen ez az az egy-két óra, amikor senki nem akar tőlünk semmit. Nem kell megoldani, megszerelni, megvigasztalni, beküldeni vagy kifizetni. Egyszerűen csak létezünk a képernyő kék fényében, és bámuljuk az értelmetlenséget, mert most éppen ez az egyetlen dolog, ami nem igényel felelősséget.
Persze, tudjuk, mindez cseppet sem jó nekünk. A képernyő gátol mindent: nyugalmat, pihenést, nehezebben alszunk el, és a kialvatlanság pedig növeli a stresszt. Tehát azért halogatjuk az alvást, hogy csökkentsük a napközbeni stresszt, de ezzel valójában csak még feszültebbé válunk másnapra. Ez egy tökéletesen zárt logikai kör.
A helyzet érdekessége, hogy ha valaki felajánlaná, hogy napközben adjon nekünk két óra szabadidőt, valószínűleg hasznos dolgokra fordítanánk: olvasnánk, sétálnánk vagy tanulnánk. De éjfél után az agyunk nem alkalmas semmi hasznosra.
Így hát maradunk a képernyőnél. Reggel majd bosszankodunk, fogadkozunk, hogy ma este tízkor már ágyban leszünk, de mind tudjuk, hogy ez hazugság. Mert amikor leszáll az éj, és a világ végre békén hagy minket, újra előkerül a telefon – kell nekünk az a kis lopott idő. Még akkor is, ha az ára a holnapi összeomlás.
A valódi megoldás valószínűleg nem az, hogy egyszerűen korábban fekszünk le – inkább az, hogy napközben is próbálunk egy kis időt találni magunkra. Ha ez sikerül, akkor talán kevésbé lesz szükség arra, hogy éjszaka visszaszerezzük a szabadság illúzióját. Jó éjszakát!
Nyitókép: Fotó: Unsplash
