Az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából Sulyok Tamás, Magyarország köztársasági elnöke több vajdasági személyt is állami kitüntetésben részesített, köztük Juhász György kúlai plébánost, akit több mint öt évtizedes lelkipásztori és közösségépítő szolgálatáért, valamint az egyházi épített örökség megóvása és fejlesztése érdekében végzett áldozatos munkája elismeréseként a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntetett ki. A rangos elismerést Csallóközi Eszter, Magyarország szabadkai főkonzulja nyújtotta át a díjazottnak. Juhász György atyával a kitüntetés apropóján a kúlai plébánián beszélgettünk.
Az élettörténet elején meséljen nekünk a szüleiről és a gyermekkoráról.
– A család ötödik gyermekeként 1946. november 11-én születtem. Az egyik testvérem néhány hónapos korában hunyt el, a legidősebb testvérem pedig 21 éves korában rákos betegségben halt meg. Ő volt a legtehetségesebb közülünk, szakmáját tekintve villanyszerelő, de már az ’50-es évek elején volt saját fényképezőgépe, illetve hegedűn és trombitán is játszott. Ezt csak azért tartom fontosnak elmondani, mert 1957 januárjában kemény tél volt, ennek ellenére a temetésére hatalmas tömeg jött el. A másik bátyám 43 éves korában hunyt el, így ketten maradtunk a nővéremmel, aki 1938-ban született. Még annyit tennék hozzá, hogy mindkét nagyapám elesett az első világháborúban, az özvegyen maradt nagymamák közül egyik sem ment újra férjhez, egyedül nevelték a gyermekeket. Becsületes emberek voltak, soha senkit sem csaptak be. Az apám is becsületes volt, nagyon szívesen segített mindenkinek. Ha úgy ítélte meg, akkor ingyen megcsinálta a munkát. Ezt láttuk, tanultuk a szüleinktől, akik szegények voltak, ám becsületesek. Mindez megmaradt bennünk, ebben nőttem fel. Nem voltunk követelőzők. Az anyám húga sokat varrogatott, egyebek között miseruhákat is, gyerekkorunkban sokat jártunk hozzá. Hogy mit játszottunk? A játékokat nem a boltban vettük, hanem magunk készítettük. Kartonpapírból készült az Ember ne mérgelődj!, a magyar kártya, ezenkívül szívesen malmoztunk, valamint az utcán is sokat játszottunk.
Az ’50-es években hogyan néztek ki az iskolák? Mire emlékszik vissza szívesen? Hogyan került egyházi iskolába?
– Erről azt kell tudni, hogy azokban az időkben nagy osztályok voltak az általános iskolában, olyan 37–38 fős létszámúak. Még ma is nehéz megérteni, hogyan tudtak a tanárok annyi gyermeket egyszerre tanítani, nevelni. Soha nem voltam kitűnő tanuló, az általános iskolában és később a gimnáziumban is a jeles diákok közé tartoztam. Mivel az elhunyt testvérem villanyszerelő volt, ellestem a szakmát, a nyolcadik osztály elvégzése után be szerettem volna iratkozni a szabadkai technikumba, azonban nem sikerült a felvételi vizsga. Amikor hazafelé jöttünk, találkoztunk egy ismerős, csantavéri születésű szerzetessel, pappal, ferences atyával. Miután elmondtam neki, hogy mi történt, azt ajánlotta, hogy menjek el ferences szerzetesnek. Nem igazán találtam jónak az ötletet, bár gyerekkoromban rendszeresen jártam ministrálni, és többször előfordult, hogy papok mellett reverendában képzeltem el magamat.
Annak idején gyakran cserélték a papokat, okos embereknek tartottam őket és tiszteltem őket a jóságukért és a képzettségükért, ami bizonyos értelemben lelkesített. Különösen Berecz Sándor atya, aki nagyon lelkesen és szépen prédikált. Elbűvölt bennünket a hittanóráin. Takács Gáspár atya, aki kerek 50 évig szolgált Csantavéren, megkért bennünket, hogy többedmagammal segítsünk másolni az anyakönyveket. Mivel már nagyon idős volt és remegett a keze, ezért diktált, mi pedig írtunk. A többi munkát, a hittant, a kereszteléseket, az esküvőket, a temetéseket káplán végezte. Visszatérve az iskolához, nem akartam a ferencesekhez menni, ezért jelentkeztem ft. Ehmann Imre atyánál, aki akkor Csantavéren volt káplán. Ő felvitt Szabadkára, Zvekanović püspökhöz, aki elfogadta a kérelmem. Összesen tizenkilencen jelentkeztünk papnak, Ehmann Imre kísért bennünket, vonattal utaztunk Zágrábba. A gond az volt, hogy nem igazán ismertük a szláv nyelveket, ezért a nyár folyamán egy hónapon keresztül kurzuson vettünk részt és intenzíven tanultunk horvátul, mert később a latin és a német nyelv mellett az összes tantárgyat horvátul adták elő a tanáraink. Zágrábban 1961. szeptember 1-jén három osztályban kezdődött el a tanítás, és mivel még mindig nem tudtunk rendesen horvátul, mi, akik gyengébben tudtuk a nyelvet, olyan osztályba kerültünk, ahol nem voltak túl szigorúak a tanárok. Ennek ellenére az első évet jeles eredménnyel fejeztem be. A következő évben Szabadkán megnyílt a Paulinum, így a második osztályt már itt folytattuk. Érdekességként megemlíteném, hogy 1962 őszén 22 diák döntött a papi pálya mellett, a mi osztályunkban pedig tizenöten voltunk. Ma már sajnos összesen nincsenek ennyien. 1965-ben, az érettségi után Zvekanović Mátyás püspök jelölte ki, hogy ki hova megy teológiára. Többedmagammal Diakovárra (Đakovo) mentünk, és elmondhatom, hogy jó helyre kerültünk, hiszen jó tanáraink voltak, akik kiváló módszerrel tanítottak, és a vizsgákat is jól megszervezték. A fő tantárgyakból szemeszterenként két kollokvium volt, és miután ezt tanáraink elfogadhatónak tartották, aláírták, és mehettünk szigorlatra, ahol a bizottságban három tanár volt. A vizsgának egyik részében készíthettünk jegyzeteket, ha ez megvolt, akkor a szóbeli vizsga már nem volt túlságosan nehéz, de tudni kellett az egész anyagot. Az egész úgy működött, mint ahogyan manapság is: az előadások októberben, az első vizsgák pedig januárban kezdődtek. Két évet voltam a teológián, majd 1967-ben elvittek katonának, ahonnan 1969-ben szabadultam. 1972. januárjában vizsgáztunk le a teológián, és az év március 19-én, ft. Leist József diáktársammal, a jelenlegi palicsi plébánossal együtt Szabadkán szenteltek pappá.
Juhász György atya megköszönte a rangos elismerést
Mely településeken teljesített szolgálatot?
– Káplánként először Horgosra kerültem, ahol fél évet voltam. Miután ft. Varbai Jenő plébános atya nyugdíjba vonult, átvettem a plébániát. Még abban az évben sok bérmálkozó volt a településen. Fiatalon, mivel akkor 26 éves voltam, beálltam közéjük futballozni, így jól megértettük egymást, megkedveltek a gyerekek. A hitoktató Kárász Ilona volt, éneket is tanított, őt is nagyon kedvelték. Nagyon szépen felkészítette őket a bérmálásra. Ha jól tudom, később elment szerzetesnővérnek. A másik emlék ebből az évből az, hogy valamilyen járvány ütötte fel a fejét, és mindenkinek fel kellett vennie a védőoltást. Mivel én Horgosról Csantavérre jártam, emlékszem arra, hogy a horgosi csárdánál megállt a busz, mindenkit ellenőriztek, és aki addig nem vette fel az oltást, azt ott beoltották. A horgosi plébániát Pénzes Jánosnak adtam át, és 1972 szeptemberében Péterrévére kerültem, ahol ft. Hegyi Pál plébános mellett két évig segédlelkész voltam. Innen 1974-ben Újvidékre kaptam áthelyezést, a belvárosi, a Boldogságos Szűz Mária Neve templomba. Egy évig Huzsvár László atya káplánja voltam. Ettől az időtől kezdve kijártam az ókéri Szent Mihály arkangyal tiszteletére felszentelt templomba, majd egy évvel később plébániai kormányzónak nevezett ki a püspök atya, és így kerültem az újvidéki Szent Rókus plébániára, egyben továbbra is kijártam, megtartottam az ókéri plébániát. Újvidéki szolgálatomhoz tartozik, hogy az első templomfelújításom a Rókus-kápolna volt. Ez egy kisebb templom, amely 1801-ben épült, és amely körül, az akkori szokás szerint, temető és kórház is volt. Volt egy kis plébániája, ahol – rajtam kívül − három szerzetes nővér lakott. Az épületben volt öt szoba meg egy kis konyha. Véleményem szerint az egykori sírásó lakása lehetett. 1944-ben, miután az állam elvette az egyház ingatlanjait, az épületeket, a nővéreket is kilakoltatták a mostani zeneiskolából, ahol tanítottak, így kerültek néhányan a Rókus-plébániára. Akkor még a templom és a plébánia is kívül-belül eléggé rossz állapotban volt, ezért Huzsvár László atya biztatására munkához láttam. Igaz, hosszabb időbe telt, ám mindkét épületet sikerült rendbe szedni. A templomból eltávolítottuk nemcsak a régi, hanem a szuvas és használhatatlan bútorzatot is. Miután a zárdából ideköltöztek a nővérek, egy nagy oltárt is magukkal hoztak, ami nem igazán illett a kis templomba, de megoldottuk, és a plébániát is sikerült felújítani. Az Újvidéken töltött 11 év után 1986-ban Zvekanović Mátyás püspök atya Kúlára helyezett át, de pár hónappal korábban a nővérek is elköltöztek az itteni plébániáról. Azóta, vagyis már 39 éve itt vagyok.
Hogyan emlékszik vissza a helyi Szent György plébánián és templomban eltöltött első évekre?
– December közepén érkeztem Kúlára, költözéskor Huzsvár atya kölcsönadta a kis teherkombit, azzal hoztuk át a holmijaimat. Kőműves Károly atya volt akkor az itteni plébános, idős volt, sokat betegeskedett. Szerintem nagyon tehetséges ember volt, sok mindent átvettem tőle. A hívek szépen fogadtak, azóta is jó az együttműködés közöttünk. Az első pár év arra szolgált, hogy megismerkedjek a lakossággal, mert ez mégiscsak egy többnemzetiségű környezet. Nem egyszerű megismerni az embereket, s még 39 év után is néha úgy érzem, hogy nem ismerem őket. A kilencvenes, vagyis a háborús évek voltak a legnehezebbek, hiszen felvetődött a kérdés, maradunk-e vagy sem. A munka akkor sem állt meg: temetések, esküvők, keresztelők, misék váltották egymást. Néhány évig karitatív tevékenységet is folytattunk: a Caritas által hozzánk eljuttatott gyógyszert és élelmiszert osztottuk az embereknek nemzetiségtől, nyelvtől, vallási hovatartozástól függetlenül. Kúlán az első nagyobb renoválási munka a szigetelés volt, hiszen a templom és a plébánia falai is nedvesek voltak. Nem mertem azonnal nekivágni a hatalmas munkának, mert olyasmit meséltek, hogy a falak átvágásakor azok megrepedeznek, és tartottam ettől. Ezért próbaként először a plébánia egy részét szigeteltük el 2004-ben. Mielőtt hozzákezdtünk, szerettem volna megnézni egy olyan templomot, amelyet a falak átvágásával szigeteltek. Az egyik a közeli református templom, a másik pedig az Újvidék és Szenttamás közötti temetőben álló pravoszláv templom volt. Attól tartottam ugyanis, hogy ha azonnal nekilendülünk a munkának, és közben megrepednek a falak, akkor szemrehányás lesz a vége, hogy nem kellett volna ilyen szigetelést alkalmazni. Szerencsére egyik épületen sem látszott semmilyen repedés, ezért 2005 szeptemberében nekiláttunk a munkálatoknak, amit a zombori mesterek egy hónap alatt be is fejeztek. Utólag elmondták, hogy volt olyan része a templomnak, ahol két méter vastag volt a fal, amit óriási dolog volt átvágni. A vakolatot kívülről és belülről mindenütt le kellett verni, majd néhány évet vártunk, hogy a falak kiszáradjanak. Végül is a mesterek nagyon jól elvégezték a szigetelési munkálatokat, repedés sehol sem látszik. Előzőleg a ’70-es években Kőmíves atya szedte rendbe a templomot, egy zombori vállalkozó, Ambrošić mester vállalta a templomfestést, a szigetelést azonban akkor nem tudták kellőképpen megoldani. A nedvességet úgy orvosolták, hogy beborították leszonit lapokkal a falakat, vagyis eltakarták az egészet. Most, miután elszigeteltük és újravakoltuk, majd mindent átfestettünk, külön odafigyeltünk arra, hogy az oszlopok visszakapják az eredeti kinézetüket, és a barokk mintázat is megmaradjon, amelyet még 1898-ben festettek cseh festők. Érdekességként elmondhatom, hogy a mostani festési munkálatokat Ambrošić mester fia végezte el. Ezután befestettük a templomtetőt és a tornyot is. Minden nagyon jó lett, és szerintem sikerült a templomot eredeti állapotába visszavarázsolni. Szinte felsorolni is nehéz, hogy mennyi mindent kellett rendbe szedni. Új Szentháromság-szobor is készült, mert a régi egy vihar következtében eltört, új kerítést kapott a templom, a szentélybe új megvilágítás került és még sorolhatnám. Fontos elmondani, hogy a megboldogult Pásztor István úr és Valka Károly, a község alpolgármestere nagyon sokat segítettek, hogy a munkálatokhoz szükséges eszközöket és anyagot anyaországi és itthoni pályázatokon keresztül biztosítani tudjuk. Ugyanakkor a hívek is sokat adakoztak, ajándékoztak templomunk renoválására. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki bármilyen módon – anyagiakkal vagy imádságos módon − segítette a hitközséget.
(Felhasznált irodalom: Schematismus Dioecesis Suboticanae, 2009, Printex kiadó, Szabadka.)
Nyitókép: Az elismerést Csallóközi Eszter, Magyarország szabadkai főkonzulja adta át (Molnár Edvard felvétele)
