2024. június 17., hétfő

Több évtizedes odaadás, amely korántsem ért véget

Mgr. Hajnal Jenő Aranyplakett díjban részesült a közösségért tett munkásságáért

A magyar kultúra napjának Zentán megtartott délvidéki, központi ünnepségén alkalmi beszédében Sutus Áron, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke elmondta, hogy nincs is nagyobb ajándéka az életnek, mint az, hogy feladatunk van e világban. Az ünnepségen Aranyplakett díjat vehetett át mgr. Hajnal Jenő magyartanár, kulturális mediátor, intézményalapító és közösségszervező. A felterjesztő szövegben többek között arról is olvashattunk, mennyi mindent rejthet és milyen teremtő erővel bírhat egy életút, egy olyan életút, amely az elmúlt évtizedekben töretlenül azon munkálkodott, hogy a délvidéki és a Kárpát- medencei magyarság kulturális értékeit megőrizze és továbbadja. A Tisza menti kisváros sokkal több számára, mint egy otthon és egy ház, és ez az elmúlt évtizedek munkáján is visszatükröződik.

Az elmúlt évtizedekben több intézmény vezetője is volt, melyik volt Ön számára a legmeghatározóbb?

Az ember életében az első sorsfordító élmények mindig egy egész életre szólnak. Ilyen volt az én találkozásom is Zentával és a zentai középiskolával. Ugyanis 1977 októberében, alighogy elkezdtem itt magyartanárként tanítani, már az iskola önképzőkörében a diákokkal alkalmi műsorokat szerkesztettünk, néhány hónap után pedig a Művelődési Ház színpadán Örkény István egyperces novelláiból készült abszurd színpadi összeállításunkat és Hubay Miklós Oresztész című, időszerű politikai témájú, antik köntösbe öltöztető paraboláját próbáltuk a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjére, egyebek között Edda Álmodtam egy világot című dalával. Szerencsés találkozások jellemezték ezt az időszakot, amelyben elsőként a középiskola tanári kara ifjú titánjainak lelkesedése és életfilozófiája, majd idővel Tőke István magyartanári példája, Andruskó Károly grafikus művészete, Tripolsky Géza múzeumigazgató tekintélye, Beder István rádióriporteri útmutatása, a Kaláka együttes és Cseh Tamás egy-egy zentai vendégszereplése jelölte ki azokat a pontokat, amelyek összekapcsolásával számomra kirajzolódott a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek Zentája a maga sajátos társadalmával, a tájjal, a környezet színeivel, árnyalataival, a városhoz simuló folyóval, amely sok-sok ezer éve hordozza már állandóan hömpölygő hullámain az általa megvalósuló vidék lelkét, szellemi karakterét, egész történelmi légkörét – egyszerre tájat és lelket alakítva, formálva.

Ön a vajdasági művelődési és kulturális élet egyik igen meghatározó személyisége. Miből merítette a sok energiát?

A munka lehetőségéből és öröméből; és az olyan kényszerhelyzetekből, mint amilyenek a múlt század kilencvenes éveiben például létrehozták a Zentai Színtársulatot 1991-ben, a Durindó és a Gyöngyösbokréta zentai fesztiváljának kísérőrendezvényeként, a Kálmány Lajos népmesemondó versenyt 1994-ben, az Énekelt Versek Zentai Fesztiválját 1995-ben, a Kapocs Könyvtári Csoportot 1996-ban, a zentai csatáról szóló megemlékezéseket és 300. évfordulójának méltó megünneplését 1997-ben, a Hagyományaink Ünnepét 1998-ban, a magyar kultúra napjának zentai eseményeit, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet megalapításának ötletét stb. Ezek közül ezúttal talán a Zentai Színtársulat létrejöttéről külön is érdemes szólnom, hiszen lassan minden az idő homályába vész. Kevesen tudják már, hogy a társulat az első két év öt bemutatója után igazán Boris Vian Birodalomépítők, avagy a Schmürz című színművének színrevitelével vált olyan csoporttá, amely a maga szórakoztatásán, az önképzésen kívül immár teljes értékű művészi produkciók bemutatására is képes volt. Sajnos a múlt század kilencvenes éveinek háborús válsága, a mind nyomasztóbb gazdasági pangás, a szegénység és az üzemanyaghiány megszakította a tájolást. Zentán azonban tovább nőtt a társulat népszerűsége. Ám a sok-sok táblás ház, a különböző vetélkedők, szemlék és fesztiválok díjai, a kedvező sajtóvisszhang sem volt elegendő ahhoz, hogy színházi életünk ne nézze részvétlen közönnyel mindazt, ami Zentán történt. Így a fellendülést és a kivirágzást a visszaesés váltotta fel, hogy azután az új évezred elején újra fellendüljön az öntevékeny színjátszás, majd 2009-ben létrejöjjön a Zentai Magyar Kamaraszínház is.

Fotó: Gergely Árpád

Fotó: Gergely Árpád

Mire a legbüszkébb?

Talán arra, hogy magyar vagyok, hogy a világnak épp ezen a táján láttam meg a napvilágot, egy olyan színtiszta magyar faluban, amelyben a család szeretete, a hit ereje és a közösség gondoskodása olyan emberek közé emelt, akik kisebbségbe kényszerített sorsuk ellenére sem feledték ö-ző nyelvjárásukat, az egykori hazát, amely száznegyven évvel ezelőtt földet és új életet biztosított számukra, és rájuk hagyta a múltat. Mindez ugyanis még inkább fokozta bennük az összetartozás nagyszerű érzését, és ez tartotta meg őket magyarnak szülőföldjükön száz év után is.

Milyen érzések kavarogtak Önben a díj kapcsán?

Mindaz, amit akkor és azóta is érzek. Hogy mennyire fontos az egymásra és az egymás munkájára, megbecsülésére való odafigyelés. A dolgok ugyanis – bár gyakran úgy gondoljuk – mégsem maguktól érthetőek. Sok mindent ki kell még mondanunk, meg kell mutatnunk ahhoz, hogy érthetővé váljon. Valahogy úgy, ahogyan egy ölelés valóságossá teszi például gyermekeink, unokáink iránt érzett szeretetünket.

Mik a tervei az elkövetkező időszakra?

Egész életem arról szólt, hogy a kellő pillanatban a gondviselő Isten közvetett úton mindig megtalálta nekem azt a feladatot, amely küldetéssé vált, és amely boldoggá tett, mert úgy erősített engem, hogy közösségeket segíthettem, építhettem. Most sem lesz másképp, hiszem – szögezte le Hajnal Jenő.

Sutus Áron a következő gondolatokkal zárta méltatását: „Ma, amikor átadjuk Neki legrangosabb elismerésünket, tántoríthatatlan nemzetszolgálatát, a csöndes ragyogásban való és a csöndes ragyogást felismerő hitét, önértésünkért, önkifejezésünk hitelességéért vállalt mindennapjait, a megmaradást vágyó és vállaló délvidéki magyar közösség oltalomért fohászkodó, zsoltárral felszentelt cselekvő szolgálatát segítő példaadását köszönjük meg neki – s köszönjük meg egyúttal barátságát, ösztönző iránymutatásait, tanítását, bízva abban is, hogy az úton még sokszor találkozunk!”

Nyitókép: Fotó: Gergely Árpád